-Értem, persze, akkor nyugszom meg, ha nálatok lesz már. De azt sem tudom, hogy hazarohanjak-e gyorsan, vagy ne...
-Ne. Mindent megteszünk érte, jó kezekben lesz.
-Tudom. De Guszti el tudod képzelni a szitut? Koppenhágában vagyok, és azt sem tudom, látom-e még, hogy még meg tudom-e utoljára simogatni és ez borzasztó. - zokogtam.
-Igen, de ti annyira együtt vagytok, annyira össze vagytok nőve és annyira szeretitek egymást, hogy ez a kutya öt ezer kilométerről is érezné, hogy vele vagy. Arra gondolj, hogy 12 éven keresztül mit adtál neki, hogy milyen szép életet biztosítottál neki. Hogy most utoljára meg tudod-e érinteni, nem ez számít, hidd el. Pláne egy kutyának, aki nincs is a tudatánál. Neki most orvosilag van szüksége segítségre, az emberi oldalt te folyamatosan adtad neki 12 éven át.
-Igen, értem...
Ekkor kezdtem megnyugodni fél óra bőgés után, amikor is az első napunkon utol nem ért a hívás Koppenhágában, hogy a kutyámat éjjel ügyeletre kellett vinni. Azonnal szondáztatni kezdték, mert a hasa kő kemény volt és óriási és habzott a szája. Gyomorcsavarodás. Akkor, amikor épp külföldön ünnepelném a születésnapomat...
Nem volt más megoldóképletem, mint az exemet riasztani, hogy segítsen a logisztikában: eljuttatni a budai klinikáról a Belgrád rakpartra a kutyát, Gusztiékhoz, akik már 12 éve kezelik a kutyát. Nem mintha nem bíztam volna azokban, akik végül is megmentették a kutya életét, de ebben a helyzetben, 1300 km távolságról valóban akkor nyugodtam volna meg, ha a megszokott helyen és kezekben tudom a kutyát. Amikor végre Gusztiékhoz került, akkor esett le a kő a szívemről... Jobban volt, ám ez nem tartott sokáig. Igyekeztem élvezni a kint töltött időt és átadni magam a városnézésnek, ám este kaptam a hírt, hogy a gyomorcsavarodás miatt leállt a teljes bélmozgás és a keringése is gyakorlatilag. Teljes rebooting system kellett és újra kellett installálni a kutyát. Az esélyek nem voltak jók a túlélésre. Az az este szörnyű volt. Alig tudtam elaludni, mert azt sem tudtam, hogy megéli-e a reggelt... A takaróm alatt írtam emaileket a barátoknak, hogy a szobatársamat ne zavarjam, mert ez volt az egyetlen módja, hogy a bennem lévő feszültséget valamilyen formában oldjam. Kibeszélni. De még így is sokáig forgolódtam.
Reggel anyám bement hozzá és sétáltak. Nagyon gyenge volt és folyt a nyála. Be kellett, hogy induljon a bélműködés, különben gáz van. A visszautazás napján, vasárnap csak annyit tudtam, hogy az állapota stabil. Alig vártam, hogy felvehessem a kutyát a rendelőben. Csapzottan estem be a délutáni órán, s Guszti mosolyogva fogadott. Kihozta nekem a váróterembe, ahol térdre rogytam, úgy öleltem magamhoz a vörös testet.
-Ez a legszebb születésnapi ajándék, Guszti, ugyanis ma van.
-Komolyan? - mosolygott. - Hát akkor isten éltessen.
Elmondta, hogy nagy nehezen újra indult a bélmozgás és a szívét is stabilizálták. Elmagyarázott mindent, azt is, hogy hogy ez a kutya most még nem akart meghalni. Ő most még nagyon élni akart. Ám de ez egy nagyon törékeny állapot, az amúgy is gyengécske szívéből rengeteg erőt kivett ez a sztori, úgyhogy legjobb esetben is hónapjai vannak hátra. A szíve fogja felmondani a szolgálatot, mert gyenge. Nem tudom, hogy 1 hét, 2 hónap, 5 vagy esetleg 11 hónapja van-e hátra és ez a legrosszabb. De annak örülök, hogy nem úgy ment el, hogy ne tudtam volna elbúcsúzni tőle. Ha eljön az ideje, remélem, hogy majd álmában elalszik... Végül is az anyja is így halt meg.
Amikor vitte haza a kocsiban, elbőgtem magam. Akkor jött ki minden. Minden, de minden. Szó le nem írhatja azt az érzést, amikor újra a sípcsontomra feküdt és hozzám bújt. :) Éjjel minden rezdülésére, köhögésére felébredtem, és vigyáztam, jól van-e... De jól volt. Reggel még leadtam egy egész napos kezelésre, és este hoztam el. Vigyázni kell rá, leginkább arra, mit, mennyit és mikor eszik. És remélem, hogy még jó pár hónapig együtt lehetünk... Mert nagyon szeretem...
