"Tarts ki, Gazdi!"

Vannak pillanatok, amikor a szemem nyitva van, de film szerűen szinte látom magam előtt Grétit, ahogyan bizonyos dolgokat csinál. Látom, ahogy az asztalra fölteszi a fejét és stíröli az ételeket, vagy látom, ahogy betolat a lakásom szűk konyháján a szobába és felvakkant. Hiányzik. El nem tudom mondani, mennyire hiányzik. 

Amikor vasárnap futni voltam, bírtam ugyan, de éreztem, hogy nehezen. Egyszer csak, szinte láttam, ahogyan Gréti mellettem fut. Éreztem, hogy ott fut velem, mint rég, és egy hang ezt mondta:

"Tarts ki, Gazdi! Itt vagyok melletted."

Majdnem elbőgtem magam, de erőt adott és végig futottam a távot. Azóta a kutyámra gondolok futás közben is, nem a hurkákra. 

Hiányzol, kiskutyám!

Szonja

Már vagy két hete nagyon hiányzik a kutyám. Borzasztóan érzékeny vagyok, és ezt annak tudom be, hogy egy évvel ez előtt az életéért küzdött. Ebbe beleszakad a szívem. Beleszakad, hogy ő várt rám, míg haza érek külföldről, nem akart meghalni. Belém hasít, hogy mennyire is össze voltunk mi ketten nőve. Igaza volt a Gusztinak: mi együtt rezegtünk. 

Pár napja éppen azt ecseteltem valakinek, hogy már idejét sem tudom, mikor érintettem meg utoljára kutyát, mikor simogattam meg egy állatot. Hiányzik. Rettenetesen hiányzik. A kutya 12 éven át benne volt a mindennapjaimban, és nem volt nap, hogy ne érintettem volna meg. Ő jelentette számomra a testi érintést, a szeretetet és a legjobb stresszoldó is volt egyben. Milyen jó is volt összebújni a kanapén... melegített a bundája. Sosem felejtem el, amikor mondjuk hétvégén, egy délutáni alvásból felébredvén ott feküdt mellettem és enerváltan adott egy puszit még félálomban. Majd kopácsolt párat a farkával és szuszogott tovább. Csodálatos kutya volt. Kiegyensúlyozott, harmonikus, kedves, bújós, jámbor, bohém. Nem tudom egyelőre elképzelni, hogy még egyszer az életben ekkora szerencsém legyen egy kutyával. Tökéletes volt. 

Már háromszor egymás után sikerült másfél hónap után az alap távomat megállás nélkül lefutni. Igen, újra futok, mert kell a kardio edzés a hurkák ellen. Nem aggódtam, hogy nem fog menni. Kimaradt másfél év, újra hozzá kell szokni a terheléshez, és ez esetemben csak is fokozatosan mehet. 

Amikor a múlt hétvégén éppen bemelegítettem, megpillantottam egy idősebb hölgyet és az öt év körüli unokáját, amint az úttesten akarnak átkelni. Velük volt egy fehér színű golden retriever kölyök is. Szívem egyből meglágyult és mosolyogtam a kutyust nézvén. Az pedig, mintha csak megérezte volna, hogy hiányzik a kutya az életemből, egyből hozzám húzott, amint átértek a járdára. Amikor elém ért, leguggoltam hozzá. A kutyus a fejét a combomra tette és kajla testét az ölembe nyomta. Nem mertem elhinni, hogy újra kutyát érinthetek, ráadásul ilyen selymes és puha bundát. Kis fejecskéjét a kezembe fogtam és megsimítottam a buksiját. Gomb szemével csak nézett, ahogyan csak a kutyák képesek, ember nem. Szó le nem írhatja, mit éreztem... 
A gazdi türelmetlenkedett és aggodalmaskodott, mondván, hogy az öt hónapos Szonja nem végzi el a dolgát, mert nem a megszokott környezetében van. Hm... Szonja ezek szerint egy nagyon érzékeny golden retriever... Kár, hogy a gazdija nem veszi ezt észre. Minden kutyának lelke van. Még egy darabig simogattam a pihe puha testet, aztán felegyenesedtem és útjukra engedtem a sétálókat. 

Nem csoda, hogy egy ilyen töltet után is újból megállás nélkül futottam le a távom.