Fish Pie

Azt hiszem, rájöttem, miért szeretnék itt többet sütni-főzni. Nemcsak azért, mert ez is a kreativitás és önkifejezés egyik megnyilvánulása, nemcsak azért, mert nagyobb a konyha és van légkeveréses sütő. Tény, hogy rá vagyok kényszerítve, hogy főzzek, mert itt nincs a munkahelyen menza, nem tudok leugrani az étterembe, hogy kb 10 féle főtt étel közül válasszak, ha esetleg nem volt kedvem vagy időm otthon főzni. Itt az sincs, hogy hétvégén átugrok a szüleimhez vagy barátokhoz, ahol ehetek valami finomat. Muszáj magamat ellátni, és ehhez az is kell, hogy változatosan egyek, különben előbb utóbb mindenre ráunok. Muszáj szélesítenem a palettát, színesítenem a repertoárom. Ugyanakkor az ország is inspirál, kipróbálhatok angol hagyományos és kevésbé hagyományos recepteket. De ami szintén nagyon jó hatással van rám és amiért azt hiszem, szeretek itt főzni az, hogy van ablakom és ráadásul zöldet látok, ha kinézek. Otthon ha a szobai ablakon keresztül beáramlott is a fény a lakásba, a konyhában mindig égnie kellett a lámpának, és egy kis lyuk volt. Itt meg besüt a nap, világos és sokkal nagyobb. Egyszóval ez itt nem depis hely, épp ellenkezőleg: pozitív hatással van rám, jobb a kedvem, inspirálva vagyok. 

Ma kipróbáltam Mary Berry Fish Pie-át. Ahogy már említettem, igyekszem sok halat enni, és a különböző angol pie-ok nagyon izgatják a fantáziámat. Mit mondjak? Ez az étel zseniális. Nem nehéz elkészíteni, egészséges és finom. Nagyon jól esett a forró halas étel. Csak a fedést kell még gyakorolnom, de azt hiszem, elsőre nem rossz. 

 

Transzeurópai mini-vakáció

Minden rosszban van valami jó, és ez most is így volt. Hiszen a március elejei hazaút, a pakolás, az ügyintézés megint kapkodva ment. Nagyon sokat stresszeltem, hogy mindennel időben kész legyünk, hogy a szülőkre is legyen elég idő, és mindent ki tudjak fizetni. Végül sikerült a lakást kiüríteni olyan szinten, hogy tényleg csak apró-cseprő dolgokat kelljen belőle elvinni és meg lehessen mutatni majd érdeklődőknek. Kiszámoltam: a karácsonyi pakolással együtt gyakorlatilag másfél nap alatt dobozoltam be a lakásom tartalmát, az életemet.

Mielőtt még továbbmegyek, egy érdekességet azért megemlítenék. Amikor karácsonykor otthon voltunk, megfigyeltük, hogy néha pislákolt a villany és sistergő hangot lehetett hallani. Olyat, mint mielőtt kiég egy izzó. De nem történt semmi különösebb, néhányszor megismétlődött, majd abbamaradt. Most, amikor ismét otthon voltunk, újból sistergő hangot lehetett hallani, egyre többször és a lámpa is pislákolt. Nem értettem, mi lehetett a baj, hiszen éveken keresztül ment itt mosógép, klíma és porszívó is egyszerre, mégsem volt semmi baj. Amikor szombaton reggel cuccoltunk lefelé és már az utolsót fordultuk, újból sistergett a rendszer, majd kattanás és paff, elaludt a lámpa és a biztosíték levágódott! Olyan érzésem volt, mintha az élet azt mondaná, hogy "menjetek már innen a francba, gyerünk, nem érdemes itt maradni...!" És valóban. Kiürítve láttam az én hőn szeretett, meleg kis otthonom minden hibáját és azt, hogy ha egyszer újra itt szeretnék lakni, akkor teljesen fel kell újítani. Ez némiképp segített érzelmileg átvészelni az utolsó pillanatokat, no meg lebegett a szemem előtt a lakáskiadás lehetősége, amire bizony nagy szükségem van, hiszen négy hónapon keresztül két háztartást fizettem. (NB: Albérlőt nagyon gyorsan talált Anna, és sikerült olyan áron kiadni, amivel elégedett vagyok. Majd furcsa lesz úgy hazamenni látogatóba, hogy nem otthon fogok megszállni, de ebbe egyelőre nem akarok belegondolni.)

A Transzeurópai mini-vakáció címet adtam ennek a bejegyzésnek, mivel gyakorlatilag így tekintettem a visszaútra. Egyszerre éreztem magam vándorcigánynak, emigránsnak, akinek az összes kacata be van zsúfolva egy hatalmas Volvoba, és egyszerre voltam izgatott az utazás adta élmények reményében és voltam fáradt és kimerült a nagy kapkodásban. De hogy pozitív legyek, igyekeztem nem végső áttelepülés és kötelező utazásként felfogni az utat, hanem inkább egy mini-vakációként. 

Kedvesem imádja vezetni a kocsiját, így remekül elvolt a hosszú, monoton úttal. Neki ez kikapcsolódás, meg feladat, ilyenkor teljesen jól érzi magát a bőrében. Egy dologra van szüksége: zenére. Nos vicces, ahogy mi utazunk. Ilyenkor én rákötöm a telefonom a kocsira és arról hallgatunk zenéket. Ilyenkor kiélhetem minden DJ ambíciómat és sorra játszom le a jobbnál jobb zenéket, olyat is, amiket már ezer éve nem hallottam. Arra ügyelek, hogy olyan ne legyen benne, amit Kedvesem egyáltalán nem szeret. Mindig váltogatom a stílusokat is: gyors után lassú, modernebb zene után egy két klasszikus (Frank Sinatra, Aretha Franklin, Beatles, Elvis stb). Szóval én ilyenkor remekül szórakozom, gyakorlatilag táncolok és bulizok az anyósülésen :) - nem tudom, a mellettünk elhaladó autóból mit gondolnak, amikor ezt látják, de nem is érdekel. Valahol Ausztriában jártunk, amikor Madonnától szólt az American Pie c. dal. Együtt énekeltük Kedvesemmel, és annyira jó érzés volt. Ezt a dalt énekeltük együtt meg még furcsa módon egy gagyi kis számot, a "Superstar"-t Jameila-tól. Hogy miért épp ezt, nem tudom, de jó volt... olyan harmonikus. Aztán amikor elfáradtam az út felénél, váltottunk Kedvesem Best of 60's albumára, amit frissen nem bírok, de fáradtan nem zavar, ő meg boldog vele. 

Bevallom, ezer éve már, hogy átutaztam Európán kocsival, így kicsit le voltam maradva. Még mindig vártam, hogy majd vécésnénik ülnek a mosdók előtt és a kis tányérba várják az 50 centest, de ez már nincs így. Ehelyett mindenütt beléptetőrendszer van, ez itt már a 21. század, kérem! Fizetés nélkül már egy benzinkúton sem lehet elmenni pisilni. 

Az útvonal Ausztria-Németország-Hollandia-Brüsszel volt. A Németországba való belépés érdekes volt, nem tudtuk mire vélni a lassú haladást és az egy sávra való útszűkületet, majd amikor a határt átléptük, szemben katonák és rendőrök álltak az út mentén, egy nagy reflektorral és amolyan fehér fotós ernyővel megvilágították a belépő autókat, összeállt a kép: a menekült helyzet miatt van minden és figyelik, kik lépnek be az országba. Hát, ilyet sem éltem még meg... Aztán Bajorországban elhaladtunk Schwabach mellett, ahonnan a családom származik. Egyszer majd remélem, eljutok oda, hogy megnézzem a várost. 

Ahogy száguldottunk az autópályán, eszembe jutott, hogy nemrég hányszor, de hányszor kellett repülnöm és vezetnem üzleti út miatt. Nem mondom, abból a szempontból jó volt, hogy megtanultam külföldön vezetni, lehetőségem volt más, új, modern kocsikat vezetni. Amolyan felkészítés volt ez is a külföldi életre, és hálás vagyok a sorsnak, hogy megadatott. De egyáltalán nem éreztem ezek miatt az utak miatt menőnek magam és egyáltalán nem hiányoznak az utak. Szép volt, jó volt, de ha belegondolunk, gyakorlatilag egy hülye cég miatt kockáztattam az életem havonta. Egy Királylány vagy Szobanövény (ki hogy ismeri az elbeszéléseimből) simán oda van meg vissza, hogy kéthavonta utazni kell és milyen nagylány ettől, neki ez még lehet, hogy nagy szám, nekem nem. Lepergett a szemem előtt az egyik utolsó üzleti utam, ahol hajnali 3-kor kellett kelnem, hogy a reggel 6-os gépet elérjem, majd reggel 8-kor felvettem az autót Eindhovenben és egy óra alatt levezettem a raktárba, ahonnan este 10-kor indultam vissza a reptérre, hogy egy ottani szállodában alhassak és így elérjem a másnap reggel 8-kor induló gépet haza. A másik opció este 6 lett volna és nem akartam ennyi időt kint lenni, pláne nem seggfej Martinnál. Na és este 10 kor, sötétben indultam vissza a reptérre, de a GPS nem vitt fel az autópályára, hanem országutakra irányított, ahol kb 70-nel mehettem, körforgalom mindenütt, egymást érték a falvak, ahol le kellett lassítani 50-re. Ez idő nyomása alatt borzasztóan idegesítő, hiszen éjfélig le kellett adnom a bérautó kulcsát a reptéren, tehát sietnem kellett, hogy időben odaérjek, ráadásul megtankolva. Vagy három benzinkúthoz is behajtottam, de egy sem volt nyitva - mi ez, hogy Hollandiában nem non stop üzemelnek a benzinkutak?! De úgy voltam vele, nem érdekel, majd a cég kifizeti az extra tankolást. A rosszabbik fele az volt, amikor az isten tudja, hol voltam, egy olyan vidéki úton, ami kb másfél sávos volt, erdővel körülvéve, hatalmas fák az út mindkét oldalán, korom sötét, mint a horrorfilmekben, reflektorral világítottam, hogy lássak valamit (ha itt lerobbanok, tuti félelmemben összecsinálom magam), hulla fáradtan, sietve, nőként kóvályogtam valahol Hollandiában éjjel fél tizenkettőkor és csak a hotelszobába szerettem volna eljutni és aludni. Na ez volt az a pont, amikor azt mondtam, elég ebből. Szóval nem hiányzik. Ennek már vége, és ez itt most más. Most a Kedvesemmel vagyok, hétvége van és kedvünk szerint haladunk.

Estére értünk Brüsszelbe, ahol megszálltunk, mivel túl hosszú lett volna "egy seggel" - ahogy a kamionosok mondják - eljutni Angliába. A szálloda által megadott parkoló címére sehogy sem tudtunk behajtani, mert mindenhol behajtani tilos volt meg útlezárás, így végül egy mélygarázsban tettük le a kocsit. Aggódva kérdeztem Kedvesem, hogy nem lesz-e túl hideg az éjjel itt a növényeimnek - hiszen ne feledjük, ők is jöttek velem az új otthonunkba. 
A szálloda nagyon klassz volt, négy csillag, azt hiszem, bár ez is csak egy franchise, úgyhogy semmi extra. De nem hiszem, hogy jártam valaha ennél nagyobb lakosztályban és hát mit mondjak? Szeretem a luxust és az eleganciát. :) És különben is ajándék lónak ne nézd a fogát, hiszen ingyen laktunk itt, Kedvesem beváltotta a pontjait. De a legjobb szálloda, ahol eddig voltam, azt hiszem tavaly volt Orléansban. Ez sem volt rossz, a kilátás fantasztikus volt, a fürdőszobában pedig táncolni is lehetett, akkora volt. Egy dolgon azért elgondolkodtunk Kedvesemmel, mégpedig azon, hogy ahogy az ember feljebb megy a csillagok tekintetében, úgy tűnnek el dolgok a lakosztályokból, így például a wc-kefe is. Itt sem volt. Értem, hogy nem várják el ezen a szinten, hogy takaríts magad után, na de ki az, aki szeret maga után koszt hagyni?? Fel nem fogom, miért nem lehet egy ízléses és elrejtett wc kefét betenni. 

Másnap reggeli után rövid városnézést terveztünk. Én már jártam Brüsszelben 14 éves koromban (sajnos nem ma volt...), amikor a gimivel Angliába mentünk, így emlékeztem nagyjából, hogy mit érdemes megnézni, a többi pedig csak térkép kérdése volt. (Azért bámulatos, hogy az ember hogy elő tudja hívni az emlékezetéből a dolgokat.) Sajnos az időjárás nem kedvezett, mivel nagyon lehűlt a levegő és az eső is esett. 
Szóval Brüsszel nagyon klassz város, keveredik a francia és a flamand, ami már eleve egy izgalmas miliőt kölcsönöz a városnak. Egy része tiszta Párizs a kávéházakkal, a francia/belga eleganciával, a másik részen pedig érezni a holland beütést, a jellegzetes holland házakkal, szűk utcácskákkal. A belga francia és a flamand keveredés egyfajta bohém életérzést ad. Itt értettem meg, hogy Agatha Christie milyen zseniális volt, hogy Poirot-t nem francának álmodta meg, hanem belgának. A francia túl egyértelmű, tömény és következetes lett volna. Azzal, hogy belgának teremtette meg, meghagyta az angol-francia nyelv és kultúra kapcsolatát, viszont egy teljesen más érzésvilággal, mentalitással és intellektussal ruházta föl szereplőjét.

Brüsszelben a Grand Place lenyűgöző az aranyozott házaival és a csipkés tornyokkal. A kis utcácskák hívogatóak, romantikusak. A St Hubertus bevásárlóárkádban luxus üzletek sora várja a gazdag látogatókat. Mi nem tudjuk megengedni magunknak, hogy itt vásároljunk, ám egy belga kakaó és gofri kötelező. Életem legfinomabb kakaóját ittam itt, nem volt édes. Nem túlzok, tényleg a legfinomabb volt, amit valaha ittam. 

Ellenben van Brüsszellel kapcsolatban valami, ami beárnyékolja a fentebb vázolt bohém eleganciát és életérzést. Amint kiléptünk a mélygarázsból érkezésünk estéjén az utcára, azonnal éreztem, mintha egy érzés eldübörgött volna mellettem és hátba vágott volna, hogy nem vagyok biztonságban. Nem volt jó érzésem. Sok helyen jártam már, de ennyire rossz érzésem sehol sem volt. Ha valahol, akkor Londonban és Párizsban iszonyat nagy a kavarodás nemzetek tekintetében, így mondjuk, hogy ehhez is hozzá vagyok szokva. Mégis, itt, Brüsszelben, este fél kilenckor a belvárosi sétáló utcán végig sétálván azt éreztem, hogy pattanásig feszült a légkör. A belváros tele volt mindenféle kétes alakkal. Nem, nem feltétlen koldusok voltak. Az más jelenség. Itt beszivárgott az alsó és bevándorló réteg az előkelőbb, gazdagabb belvárosba. Végig figyeltem a táskám, nehogy zsebelés áldozata legyek, de ehhez máshol is hozzá van szokva az ember. Nem, nem tudom szavakba önteni azt az érzést, amit ott éreztem. Nagyon nem jó, nagyon feszült és nagyon félelmetes. Hogy ennek van-e köze a terrortámadásokhoz, nem tudom. Lehet. Csak akkor tudnék erre válaszolni, ha Párizsba is elmennék és meglátnám, hogyan érezném magam ott a támadás után, hiszen előtte voltam ott többször is. Ha van hely a világon, ahol Budapestet leszámítva otthon érzem magam, akkor az egyértelműen Párizs (azon belül is a Montmartre), Koppenhága és Lübeck. Nem tudom megmagyarázni, de ha ezeken a helyeken vagyok, azonnal elönt valami megmagyarázhatatlanul jó érzés. Egy szónak is száz a vége, egyfajta feszült, komor, félelmetes, vihar előtti csönd féle érzés lengi be Brüsszelt. Ennek ellenére elhatároztuk, hogy nyáron vagy amikor jobb idő van, visszajövünk majd körülnézni, sőt, néhány romantikus belga városkát is végi szeretnénk járni. Talán addigra eltűnnek a most Brüsszelt körülvévő fekete felhők...

Ahogy Brüsszelt elhagytuk, a nap is kisütött, zöldellő mezőket láttunk és máris más lett a hangulat. Komolyan, amint kikecmereg az ember a városból, mintha fellélegezne. Calaisnál azért nem egyszerű elhaladni a menekülttábor mellett - elképesztő látni azt, amit az ember eddig csak a médiában látott. 
A komp viszont nem sokat változott. Ugyanolyan ülések vannak, mint 14 éves koromban, csak max újabb kivitelben, van méreg drága étterem és persze bolt, ahol az ember költheti a pénzét mindenféle kacatra. Én roppant mód szeretek hajóval, komppal utazni, szeretem látni a tengert, figyelni a kikötési manővert. Az egész annyira izgalmas. Ez volt életem harmadik komp útja, és most is élveztem. 

  És hogy milyen érzés volt újra angol földre lépni? Jó is, meg furcsa is. Ezzel kapcsolatban is tettem megfigyeléseket, de az egy újabb, hosszú bejegyzést igényel.

Magazin

Nincs jobb annál szombat reggel, mint madárcsicsergésre ébredni, csinálni egy finom teát, lazítani és átlapozni egy jó magazint. Kellemes szombatot mindenkinek!

 

Kézszárító

Mindig is foglalkoztatott a kérdés, hogy ha valami praktikátlan, akkor vajon eljutott-e a tervezőhöz a későbbiekben. Vajon rájött-e ő is, hogy praktikátlan dolgot tervezett, vagy a kivitelező rájött-e, hogy rosszul szerelt föl valamit.

Rögvest szemléltetem a dolgot. Ha az ember sokat jár-kel bevásárlóközpontokban, benzinkutakon és reptereken, akkor megtapasztalja, mennyire különböző megoldások léteznek kézszárításra.

Számomra a legkellemesebb megoldás a papírtörlő, de ez sok helyen nincs, vagy ha lenne is, kifogyott. Másik megoldás a törölköző roll (textil), amit le kell húzni, hogy száraz, tiszta felületben tudja az ember megtörölni a kezét, majd a szerkezet a szárítás végeztével feltekeri az elhasznált részt. Ezt nem különösebben kedvelem, ki tudja, mikor és hogyan mosták ki azt a törölközőt...

És végül a nagy kedvenc: a meleg levegőt fújó szárító. Ezzel nem lenne bajom, ha működnének és ha a megfelelő intenzitással fújnák a levegőt. Ami miatt viszont mindig felment bennem a pumpa az, ha túl magasra szerelik, vagy olyan a konstrukció, hogy magasan van az egész berendezés. Akkor legszívesebben odaállítanám elé a tervezőt, hogy kézmosás után ugyan tartsa oda a kezét, és szárítsa meg! Belecsorog az ember ing- vagy kabátujjába a víz! Az átlagember nem túl magas. Ezzel kéne számolni... Eme porblematika miatt kifejezetten kedvelem azt az újszerű megoldást, hogy lefelé, a karunkat magunk elé lógatva kell szártani a kezünket a szárítóban. Legalább lefelé és előre csepeg az ember kezéről a víz a szárítóba, nem pedig a kabátujjba.

Cukor és szénhidrát

Az egyik internet nélküli, unalmas, álmos hétvégén, amikor a tévé volt szinte az egyetlen szórakozásom, megnéztem egy műsort a BBC-n a cukorról. (Hm... Apám biztosan bólogatott és elképedve nézte volna.) 
Nos, azt eddig is tudtam, hogy a cukor szinte mindenben benne van és hogy vigyázni kell vele, mégis volt néhány megdöbbentő részlet a műsorban. Az egyik az, hogy például egy pohár narancslében is mennyi, de mennyi cukor van (vagy 8 teáskanálnyi). A másik az, hogy az angol emberek mennyire nincsenek tisztában a helyes és egészséges táplálkozással. Mondjuk nem csodálom, hiszen Európában itt fogy a legtöbb sütemény, s valóban, elképesztő kínálatot talál az ember, ha bemegy akár csak egy Tescoba. Nem mondom, nekem is nehéz megállnom, hogy ne zabáljam föl és próbáljam ki az angol édességeket egyszerre és azonnal, de azért eddig elég jól sikerült. 

Ugyanígy az angoloknál nagyon gyerekcipőben jár az egészséges életmód, a spiritualitás és az alternatív gyógymód. Nálunk otthon már nagyon elterjedt a paleo, a gluténmentes, a cukormentes főzés, recept, étel, igyekszünk egészségesebben étkezni, sok vizet inni, sportolni és rengeteg kuponos akció van mindenféle vizsgálatra, de nyitottabbak vagyunk egy kineziológia, talpreflexológia kezelésre vagy hátmasszázsra is. Itt ez baromira nincs még elterjedve. Vagy legalább is itt, ahol én lakom nem, lehet, a nagyobb városokban igen. Van itt is egy két üzlet, rendelő, de kétlem, hogy kiterjedt klientúra tobzódna a környéken. És őszintén szólva, meglep ez az egész. Úgy érzem, Magyarországon sokkal előrébb tartunk ebben a témában, bár nyilván otthon sem mindenki követi az egészséges életmódot. 

 No de visszatérve az édességre, a süteményre, ez még csak hagyján. Ha megnézzük a tipikus angol napi étkezést, megdöbbenve tapasztaljuk, mennyi de mennyi cukor van mindenben (és szénhidrát), amit esznek. 
Kezdjük a reggelivel és nem is kell messzire menni, nézzük Kedvesem reggelijét. :) Narancslé (bazi sok cukor már eleve), aztán corn flakes tejjel, mindkettő tartalmaz cukrot, előbbi elég sokat. Aztán pirítós (ami ugye átalakul cukorrá) narancslekvárral (cukor megint) és tea. A reggelit pedig banánnal zárja - ismét cukor... 
Az ebéd lehet jó, de nagyon sok angol recept tartalmaz cukrot. Pl ha lesütnek egy fincsi húst, akkor almaszósszal eszik, amibe szintén tesznek cukrot. Minek, amikor az alma már eleve édes...? És persze sült krumpli hozzá... Ha az irodát nézem, akkor mindenki szendvicset eszik, chips-szel. Full szénhidrát. Borzalmas. Uzsonnára egy kis kávéka süteménnyel, muffinnal és aztán az angol vacsora bármi lehet. Fish and chips, roast dinner (mondjuk még ez a legjobb: sült hús párolt zöldségekkel) és desszert. Szóval nem csodálom, hogy nehéz átállítani egy ekkora országot az egészséges életmódra... És talán ez az átka annak, hogy Nyugaton az emberek jómódban élnek a háború óta. Mindenük megvan, minden étel természetes és egyszerűen elkényelmesedtek. 

Igaz, az egyik főzőműsorban van egy korombeli csaj, aki főzés-történész (nem tudom más szóval leírni) és mindig különböző korokat kutat és mutat be. Meg is főzi a korabeli ételeket. Nagyon érdekes műsor, szeretem. Vicces látni, hogy György korában a desszert egy édes tojássárgába mártott gazlevél volt, amit vajban sütöttek ki :), vagy hogy az ötvenes, hatvanas években az emberek mindent konzervből főzve oldottak meg, amikor nyaralni mentek a lakókocsival. Itt jegyzem meg, a csaj ekkor csinált életében először szódát szifonban. Én meg úgy nőttem föl, hogy Apámék hozták haza a patront és mindig volt szóda... Azt viszont nem tudtam, hogy a háborús évek alatt és után az angol kormány kapacitálta az angol háziasszonyokat, hogy használjanak répát. Ez megtermett a kertben és pótolta a cukrot. Ezért is létezik a répatorta... lám lám, ki gondolta volna. Ugyanis a répa édes és azért kezdtek el vele sütni-főzni, mert nem volt elég cukor. A kormány adott néha extra cukrot, hogy az emberek répadzsemet csináljanak, s ezzel ették a répatortát és pudingot (kuglófot). Ekkoriban a háziasszonyok ugyanúgy visszagyűjtötték a zsiradékot is minden sütés után, mint azt a Nagyanyám és Anyám is tették... 

Mindazonáltal, úgy gondolom, ha az ember mértéket tart és eleget mozog, akkor simán lehet mindent enni. Kedvesem figyelte meg, hogy amikor nem vagy nagyon nagyon kevés szénhidrátot eszem, akkor megfájdul a fejem. Ezért be kellett iktatnom egy kevés szénhidrátot a napi étkezésembe, és úgy tűnik, jobban vagyok. 

A fentiek ellenére élvezettel nézem a főzőműsorokat, próbálom megtalálni a kedvenc szakácsomat. Kedvelem James Martint, Mary Berry-t, de van Nigellától is, ami tetszik. Ha már szigetországban élek tengerrel körülvéve, igyekszem sok és számomra ismeretlen  halat enni és új recepteket kipróbálni. Ezen kívül pedig azt érzem, hogy szeretnék sütni. Nem tudom, miért. Talán azért, mert ez a költözés átrepített a 21. századba: új tévém van, új mosógépem, wifim és légkeveréses sütőm. Ezek otthon már lehet, hogy sokaknak nem újdonság, nekem még az. Szóval a sütő nagyszerű, meg az is, hogy nagyobb a konyha... és talán az otthon melegét adja a sütés, na meg az is a kreativitás egyfajta megnyilvánulása.

Amikor Annával karácsony előtt az internetet bújtuk, hogy megnézzük, milyen sütőfelszerelés kell Kedvesem kedvenc süteményéhez, megnéztünk pár receptet is a YouTube-on. Ekkor láttam a nutellás cupcake-et, amit valamiért meg akartam csinálni. Igen, rengeteg cukor van benne (még ha csak a felét csinálom, akkor is), de megint csak: szökő évente egyszer belefér, a maradékot pedig megkapják a kollégák. :)

Nos, íme életem első cupcake-je, bazi finom lett: