A fülben

"Can you meet me half way
Right at the boarderline
That's where i'm gonna wait, for you
I'll be lookin out, night n'day
Took my heart to the limit, and this is where i'll stay
I can't go any further then this
I want you so bad it's my only wish
I can't go any further then this
I want you so bad it's my only wish"

Nem tréfa

Anyámat ma kórházba vitték.

Kőszív

Ezúttal nem volt annyira megrázó érzelmileg az utazás, mint a múltkor. Azt szerettem volna megérteni, hogy miért van ez az erős kötődés Leóhoz, hiszen mondta utaztatóm, hogy valószínűleg Leó lelkével több előző életben is volt dolgom.

Amikor leszálltam a földre, homokot éreztem a lábam alatt. Sivatag. Topánka volt rajtam, keleties, csilivili, picurka fehér papucska. Rajtam színes, narancsos-pirosas bugyros nadrág, lenge, átlátszó színes felsővel. Nem voltam csadorban. Szép voltam, a húszas éveimben jártam. Szabad voltam. Távolról néztem egy keleties, kupolás palotát. Szép volt. Sétáltam, egyedül. Aztán bementem a palotába, a kertbe, ahol gyönyörű növények voltak, narancs vagy mandarinfa, nem tudom. Szerettem itt lenni, mert ez jelentette számomra az életet. Volt ott egy kút, amit nagyon szerettem. Azért, mert a kút volt az élet, a nyugalom és a tisztaság. Megkérdezte az utaztatóm, hogy van-e olyan hely a jelen életemben, ami ugyanezen értékekkel bír. A lakásomat mondtam, hogy ott van számomra nyugalom és tisztaság, de az életben már nem voltam biztos. Utána a szobámba mentem, ami csodaszép volt: ciklámen, vörös, bordó, narancs és arany színekben pompázott. Egyedül voltam ott, senki nem lakott velem. A többi nő, az ágyasok többen voltak egy szobában. Én táncoltam a palota urának. Miért volt külön szobám? Mert szeretett, értékelt és becsült a palota ura.
Korábbra kellett mennünk. Tíz éves lehettem. Egy város piacán voltam, tevét akartam eladni. Nem voltam szegény, de el kellett adni a tevét, hogy legyen pénzünk. Az állathoz nem kötődtem, az árulás nem szerzett örömöt. Vevő jött, meg akarta venni a tevét. Nem akartam annyiért adni. Beszélgettünk. Az ember mosolygott rám, tetszett neki az, ahogyan beszélek. A palota ura volt. Végül eladtam a tevét. Hazamentem és apám köszöntött, apám lelkével. Örült, hogy sikerült az üzlet.
Aztán megint ugrottunk, a húszas éveim elejére. A városban, nyílt téren szórakoztattam az embereket. Nemcsak mozogtam, hanem beszéltem hozzájuk, de zavart, hogy nem mindenki értette. Mondandómban volt valami fricska, valami poén, amit kevesen értettek. A palota ura ott volt, ő nevetett. Utána odajött és meghívott a palotába. Ekkor már nem éltek a szüleim, ezért elmentem vacsorára hozzá. Tetszett a hely: szép volt, még nem jártam ilyen helyen, de nem vakított el a gazdagság. Inkább a szépség, a kert fogott meg. Ettünk és beszélgettünk. A palota urát nagyon érdekelte a gondolatom, a véleményem, csillogott a szeme. Amikor haza indultam, szomorú volt.
Egy másik alkalommal újra felkeresett az előadásomon, amit azért csináltam, hogy meg tudjak élni. Megkért, hogy éljek vele a palotában. Nem volt sok holmim, ezért az előadás után egyből indultunk. Kíváncsi voltam, azt mondtam, próbáljuk meg. Azonnal külön szobám lett. Reggel roskadozó asztal fogadott. Evés közben beszélgettünk és a palota ura nagyon örült, hogy ott vagyok. Csak ekkor láttam meg tisztán, hogy Leó az, addig nem voltam benne biztos. Gyereke nem volt, de feleségei voltak. Én nem feküdtem le vele. Megtanultam táncolni és sokat beszélgettem a palota urával, aki mind jobban és jobban vonzódott hozzám. Elmondta, hogy tőlem akar gyereket, hogy okos legyen, de én nem értettem, miért, hiszen voltak gyönyörű és odaadó feleségei. Úgy éreztem, nem tudtam viszonozni az érzéseit.
Ekkor megkérdezte utaztatóm, hogy jelen életben hogy viszonyul Leó a gyerek kérdéshez. Elmondtam, hogy Leó azt mondta, hogy egy fürtös kislányt szeretne a Gizustól, mert két fia van, és belenéztem Leó fejébe, igaz volt: a szívével akarta, az eszével nem. (Ekkor nagyon fájt a szemem.) A jelen életben is a meghallgatás, megértés, a gondolatok, az új eszmék azok, amik fontosak Leónak - teljesen összevágott minden.
Aztán egy napon elmentem a palotából, mert magasabb rendű dolgok érdekeltek. Megmondtam a palota urának, aki nagyon szomorú volt, és azt mondta, hogy ő nem mehet, nem hagyhatja ott a tisztjét, az uralmát és a gyerekeit. Megértettem. Ekkor megkérdezte utaztatóm, hogy voltam-e együtt a palota urával. Igen, egyszer. Milyen volt? Varázslatos. Éjszaka volt, vörös, bordó fények, szenvedély, odaadás, és nemcsak a testem akarta, hanem a szellemiségem is. Nekem is csodálatos volt, mégis elhagytam, mert úgy éreztem, nekem az az utam. Erősebb volt a vágy a spirituális út iránt, mint iránta, hiába tudott megadni mindent: testi, szellemi és egzisztenciális szinten. Jelen életben is meg tudna adni mindent, ha velem élne.
Az úton oázisok gyümölcseit ettem és kedves emberek adtak ételt. Azt láttam, hogy egy kunyhóban tanulok az életről, gondolatokról, vallásról, érzésekről. Tanítómban KJ-t véltem fölfedezni.
Ugrottunk. Negyven és ötven év között lehettem, amikor egy kunyhóban már én tanítottam. Nem volt kedvenc tanítványom, mindet egyformán szerettem. Azért volt jó tanítani őket, mert így nekik már jobb életük lehetett. Egyedül éltem, családom nem volt. (Itt kezdett fájni a petefészkem.)
A halálom előtti 5. percben a palota ura volt mellettem. Erősen átölelt. Hallotta, hogy haldoklom, és eljött. A negyedik percben még mindig ölelt, és azt mondta, csak engem szeretett igazán. A harmadik percben azt mondta, sajnálja, hogy nem jött velem. Azt feleltem, így volt jó, ez volt az én utam. A második percben megcsókolt. A halálom előtti első percben azt mondtam, én is szerettem őt. Csak őt. Utaztatóm hozzátette, hogy vagyis mégis megérintett érzelmileg ez a férfi. (Itt kicsordult a könnyem.) Meghaltam. Felülről láttam Leót, ahogy erősen magához szorít és sír. A halálom utáni 40. napon a kertet láttam a palotában. Ott voltam eltemetve. (Az élet kertje!)

Lelki gyógyítómat nem láttam tisztán, de azt üzente, hogy pihenjek eleget, találjam meg az egyensúlyt a tanulás, munka és a pihenés között, különben elaprózom az erőmet. (Itt már nem fájt a petefészkem.)

A titkok háza egy iszonyú magas és vékony kőtorony volt, olyasmi, mint a Gyűrűk urában Szarumán tornya. Bent félig hideg volt, amit a hatalmas kőtömbök árasztottak, de volt bent aranylón tündöklő fényesség is, ami a melegség miatt volt fontos, nem pedig a pompa miatt. Zavart a hidegség, a kő. Miért, mi jut róla az eszedbe? A szív. Kinek a szíve? Az enyém. Miért van kőből? Mert egyszer közel engedte magához Leót és az fájdalmas volt és védekezésből inkább kővé dermedt, nem enged magához mást oda. Szeretnél ezen változtatni? Igen. Akkor tedd azt, amit jónak látsz! Széttörtem a kőburkot a szívem körül, és a darabok elkezdtek lepattogni róla. Mozgott a szívem. Lelki tanítom egy kőtömb formájában jelent meg előttem, és azt mondta, mutassak többet magamból, éljem meg magam, mert csak így leszek képes adni.
Aztán a fehér fény lassan visszahozott a jelenbe.

Sajnos elfelejtettem, hogy szólni kell, ha közben valami fáj, ezért legközelebb tudjuk megnézni, hogy mi áll a háttérben. Utaztatóm azt mondta, hogy valószínűleg azért nem okozott nekem gondot az, hogy csalok, mert ebben a kultúrában elfogadott volt a többnejűség.

Az utazás után nem volt semmi bajom, felszabadult voltam. Csak utána, a délután folyamán lettem egyre szomorúbb. Most érintett csak meg a történet. Az viszont érdekes, hogy ilyen régi időkbe megyek vissza (őskor, most meg valahová a távol-keleti kultúrába), és hogy ha a gyógyítás nem is, de a segítés és a tanítás mindkettőben benne volt.

Csodás...

Halkan jegyzem meg, hogy a Vízöntő zenekar alapító tagja, Cserepes Károly, rokonom...

Ijedtség

Amióta feljöttünk az esti sétából olyan, mintha csuklana. Nem öklendezik, de folyamatosan mozog a gégéje, a hasa hangos hangokat hallat. Nem teszi le a fejét, tartja, mint egy Szfinx. Rossz ezt nézni. Mit tegyek? Úristen, mit tegyek? Vizet itatok vele és csak remélni tudom, hogy nem valami mérgezőt evett föl az utcán. Mellé telepedek a szőnyegen. Hozzám bújik. Lassan megnyugszik. Az orra nedves. Az jó. Akkor nem lázas. Nagy nehezen leteszi végre a fejét és szuszog. Remélem, elmúlik reggelre.

Rossz érzés ez nagyon. Csak beteg ne legyen!

Punnyadás

Ma semmi nem érdekelt. Sem a takarítás, sem a bevásárlás. Hűtőm már éppen kong az ürességtől, de a túléléshez még találok benne ennivalót, így ma a kényelmet és a pihenést választom. Tegnap este elhoztam a megrendelt dévédéimet. Végre megvan a Poirot sorozatból az utolsó 4 rész is, végre teljes a gyűjteményem. Nem tudom, pontosan hány évvel ezelőtt kezdtem el gyűjteni. Az biztos, hogy akkor még nem lehetett kapni a díszdobozos verziót, kénytelen voltam egyenként beszerezni az epizódokat. Most végre meg van mind. Büszke vagyok rá. Az ember mindig büszke a gyűjteményére.
Miket is szoktunk gyűjteni? Szerintem az ember bármit képes gyűjteni. Régen, gyerekkoromban volt vasárnap, a matiné után, 11 órakor egy tini műsor, az "Ász", amit Geszti Péter vezetett az ország különböző városaiból, általában sportcsarnokokból. Emlékszem, volt egy lányról egy kisfilm, aki annyira odáig volt az Eiffel-toronyért, hogy mindent gyűjtött, amin a torony volt, vagy magát a toronyformát gyűjtötte. Ami engem illet, gyűjtöttem gyerekkoromban kártyanaptárakat, képeslapokat (ez volt a kedvencem), a Tom és Jerry és a Rózsaszín Párduc képregényt, no meg a Süni c. természettudományi lapot. Na jó, volt még Dörmögő-Dömötör és Kisdobos is. (A bátyámé volt a Hahota, a Kockás és a Bobo.) Megkaptam anyám gyerekkori szalvéta-gyűjteményét is, de azzal nem igazán tudtam azonosulni, hiszen nem én kezdtem gyűjteni. Továbbá a Kinder tojásokból a Rózsaszín párduc figurákat. :)

Visszatérve a punnyadásomhoz, reggeli séta után beültem a tévé elé bundás kenyérrel (istenem, hogy az milyen mennyei kaja, mmm!) és citromos teával, és betettem az Apollo 13-at. Igen, végre ez is meg van. Úgy voltam vele, hogy majd a fontosabb jeleneteket nézem csak meg, de nem bírtam nem végignézni. Teljesen le vagyok nyűgözve. Pedig azóta még fejlődött a tudomány, a technika. Egy sebész, egy bányász, egy állatorvos is fantasztikus teljesítményt nyújt, nem kell összehasonlítani őket. Mégis. Az állam leesik az űrhajózástól. Amikor Tom Hanks kiszámolja az értékeket, és kéri, hogy Houston ellenőrizze le, és a központban a szakemberek kb. másfél perc alatt, papíron, ceruzával és valamilyen mérő eszközzel, ami leginkább egy vonalzóra hasonlít (nem volt még akkoriban ennyi számítógép?) kiszámolják, és egyenként mindenki visszaigazolja, hogy nála is annyi és stimmel, kész vagyok. Valószínűleg azért csodálom ennyire őket, mert nekem ez nem megy. De ugyanígy végem van az anyahajótól és a helikopteres mentőktől is, akik a végén kihozzák az asztronautákat a Csendes-óceánból.

Hogy azért némileg kirángassam magam, elmentem apámmal egy kiállításra, amely ma nyílt meg. Egy duna-parti luxus night bar és étteremben volt, ami egy szintén luxus lakópark tövében működik. Bemenni is alig mertünk. Sajnos három képet nem tudtunk megnézni, mert éppen Nacsa Olivér tömte a majmot a nőjével az egyik falnál. Hamar végeztünk, megnyitó sem volt, pedig érdekes lett volna. Sajnáltam, hogy apu ennyit utazott, de mindenképpen megnézte volna, és így legalább együtt voltunk.

Aztán délután megnéztem az egyik Poirot-t. Még nem láttam ezt a részt (ez is ritka). Egy ír szetter tartotta félelemben a belga nyomozót, jót nevetettem. :))

Az esti séta után lájtosan netezek, és kedvem támadt megnézni egy újabb szerzeményt, egy színdarabot, a Revizort a Katona József színház előadásában. A Katona volt a kedvenc színházunk családilag. Sokat jártunk oda, a legjobb társulat ott volt a '80-as évek végén, '90-es évek elején. A legjobb darabok is ott voltak (Csirkefej, Übü király, Az új lakás, Yvonne, a burgudni hercegnő stb.). A Csirkefejet konkrétan kétszer is láttam, mert annyira jó volt. Igaz, én már sajnos nem Gobbi Hildával, mert meghalt (de videóra és kazettára felvettem, amikor leadták a tévében ill. rádióban). Akkoriban már Törőcsik Mari játszotta, de vele is jó volt. Másodjára anyám unokatestvérével és annak családjával néztük meg. Nagyon szerettem anyu unokatestvérét, valamiért hozzá nagyon kötődtem. De meghalt, sajnos. A Revizort is láttam anno, nagyon tetszett. És most a színház kiadta ezeket a darabokat dévédén. A Csirkefejet nem lehet már kapni, de remélem, hogy lesz, mert az a kedvencem.
Most megy a Revizor. Mennyi sok jó színész... Blaskó Péter, Bán János, Básti Juli, Papp Zoltán, Vajda László, Sinkó László, Végvári Tamás, Benedek Miklós, Ujlaki Dénes... Mind kedvelem őket. Juhász Játszint és Gellei Kornél is itt játszott. Szerettem őket is. Vajdai Vilmosba pedig szinte bele voltam zúgva. :)
Kétszer voltam az Operaházban (a Hattyúk tavát és a Bánk bánt láttam ott), és operabérletünk volt az Erkelbe. Milyen izgalmas is volt gyerekfejjel kiöltözni, elmenni megnézni valamit, fent maradni sokáig, és aztán késő este elérni az utolsó buszt... Most meg teljesen normális, hogy este 11 -kor még az utcán vagyok és éjfélkor fekszem le. Hm...

Na szóval ma punnyadás, három különböző műsor, kultúra, emlékek...

Csak magamra számíthatok

Sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e azt, amit már egy ideje érzek. A hétvégén történt. Kint voltam a szüleimnél, a bátyám is ott volt. Ebédeltünk. Szoktunk közben beszélgetni. Mindig azt hallgatom, hogy milyen keveset vagyok náluk, milyen keveset beszélünk. Most, ebédnél ott voltam, és végre mesélni, mondani kezdtem valamit. Amúgy sem vagyok az a bőbeszédű (szó se róla, néhány emberrel nagyon tudok csevegni, de alapvetően egy társaságban nem én vagyok a középpontban), erre mesélek, és a bátyám folyamatosan belevág, anyám meg folytatja, mert rá van hangolva. Nagyon zavaró tud lenni egy elbeszélés közben az, hogy "nem baj, hogy most nem a hagymás krumplival kérem?". Megakasztottam mondandómat, aztán folytattam. Egy perc sem telik bele, megint belevágnak. Még apám is.
És ekkor elgondolkodtam. Azon, hogy mennyire idegennek érzem magam közöttük. Akármennyire is szörnyen hangzik, hiszen a családomról van szó, de akkor is így érzem. Nem tudok mit kezdeni velük. Még apám csak-csak, talán még hozzá kötődöm a legjobban. Ha meglátom, általában szeretetet érzek, mintha belül mosolyogna a lelkem. Persze, szeretem a többieket is valahogyan, de annyira mások, annyira idegenek, távoliak. Nem is tudom szavakba önteni, amit érzek. Azt viszont tudom, hogy gyerekkorom óta azt érzem, hogy csak magamra számíthatok.
Van egy-két nagyon jó barátom, de kevés van belőlük. Az igaziakból egy kezemen tudom megszámolni, hogy hányan vannak. Rajtuk kívül van még a kutyám. De igazából egyedül vagyok.
És persze volt még Leó. Aki most úgy tűnik, elmegy.
Végleg egyedül maradok.

Meteor, szingli kaja és büdzsé

Vasárnap este azt hiszem, éppen a körmömet festettem, amikor azt vettem észre, hogy kint iszonyat sötét van. Még tűnődtem is, hogy mi van, mindenki ilyen korán (23:30) lefekszik, vagy áramszünet van? És abban a pillanatban elöntötte az eget valami marha nagy sárga fényesség, mint a filmekben. Azt hittem, nagy vihar készülődik.
Hétfőn lelkesen meséltem Vízöntő ifjú titán kollégámnak (asztrofizika az egyik hobbija, mily meglepő), hogy mekkora villámlást láttam. Hm... Ő nem látott semmit. Erre tegnap megyek be, és azzal fogad, hogy nem villámlást láttam ám, hanem valami egészen mást; már a neten is fent van. Juj, de izgalmas! Me-te-ort? Még a szakemberek sem tudják pontosan, mi volt az. De én örültem, hogy láttam.

Más.
Bika barátnőm múlt szerdán látott, aztán tegnapelőtt újra. Azt mondja nekem, hogy "Gizusom, te megint fogytál? Te megint fogytál!" Erre már tényleg nem tudok mit mondani. Hogy 4-5 nap alatt látványosan fogynék? Hm...nem hiszem. Tegnap pedig egy volt kolléganő jött be látogatóba, aki november eleje óta nem látott, és teljesen ledöbbent, hogy mennyit fogytam, és megkért, ha lehet, akkor többet már ne, és egyek rendesen.
Ma fölvettem a farmerom (harisnya nélkül), és brutálisan rosszul éreztem benne magam. Nem is tudom, mint Stan Pan ruhájában: lóg rajtam, lötyögök benne. Borzasztó! Nem is érzem magam nőiesnek. Banálisan hangozhat a mondat egy nő szájából, de tényleg nincs mit fölvennem. Minden lóg rajtam. Muszáj leszek venni valamit. A kérdés, hogy miből. Ugyanis épp a minap gondoltam bele, hogy minden pénzem a képzésekre költöm. Most kell még 3 tanfolyam plusz egy tábor ahhoz, hogy hivatalossá váljon az egy éven keresztül tanult tudásom. Ez nem kevés pénz, idő és energia. Nem sajnálom, ez most befektetés, de így nem megy sok más dolog. De azért bizakodó vagyok: ha minden igaz, hamarosan átcsoportosulnak a költségeim. Szóval tudom, hogy mire oda jutok, mindenre meglesz a keret. Ennek így kell lennie! :)

Ettől függetlenül valóban nem eszem sokat, és leginkább nem változatosan. A múltkor Márti megkérdezte, hogy ínyenc vagyok-e, mert kíváncsi volt a flegmatikus embertípus szokásaira. Mondtam, hogy nagyon szeretek enni, szeretem a jó kajákat, de hogy én magamnak változatosan és állandó jelleggel főzzek... Pffff... Szó se róla, ha elkap az ihlet, hogy készítsek valami finomat, vagy ha éppen csirkepaprikást kívánok tarhonyával és ecetes almapaprikával, akkor képes vagyok összeszedni magam, de amúgy nem csinálok ebből nagy faksznit. Tökéletesen elvagyok az alábbi kajákon (és variációikon) napokon keresztül:
-párizsi á la natúr
-virsli (sütve vagy hotdogként, esetleg karikázva tükörtojás mellé)
-májkrém (magában)
-ketchup
-tojás (főzve vagy tükörtojásként)
-margarinos kifli
-kefír keksszel
-paradicsomszószos tészta
-spenótos tészta
-mákos tészta
-diós tészta
-mákos guba
-palacsinta
-tejbegríz
-paradicsomleves
-paradicsom
-saláta (nyáron)
Szóval ezeket szoktam enni általában, ezek forognak nálam. Hát tényleg nem viszem túlzásba, mi tagadás. Márti már röhögött, amikor a ketchupnál tartottam. Megállapítottam, hogy a gyros, amit ettünk a beszélgetés közben, számomra felért egy ízbombával.

A lényeg, megtervezem az éves büdzsémet, aztán kiteszem a hűtőmre. Tavaly olyan jól sikerült minden vágyat megvalósítani, ami kint lógott a hűtőszekrény ajtaján...

Komolyzene

Mindig is szerettem, ha Apu feltesz nekem valamit lemezen. Már kiskoromban is így volt. Különös gonddal vette elő a bakelitet az üvegszekrényből, és tette föl a lemezjátszóra. Tulajdonképpen ő vezetett be a komolyzene világába is. És noha vele ellentétben én szeretem a barokk zenét is, azt hiszem, igaza van: az igazán jó zeneszerző ismérve az egyedi hangzás. Az az igazán jó zeneszerző, akinek a művét ha meghallja az ember, egyből vágja, hogy kicsoda. Valóban, barokk concertókból van sok száz és nagyon hasonlóak.

A hétvégén nem is tudom, hogyan, de megint lekerült a lemezjátszóról a tető, és kérdezte, hogy mit tegyen föl. Mondtam, hogy az "Egy kiállítás képeit" (Muszorgszkij). Isten tudja, honnan jött ez a "flash" bennem, ehhez volt kedvem. Mondjuk a "Baba Jaga kunyhóját" kértem, de a fináléra sikerült a tűt helyeznie. Nem baj, nem zavart. Öregszik. A lényeg úgyis az volt, hogy együtt hallgattuk. Szeretem, ahogyan be-berecseg a lemez, különös hangulatot varázsol a zenehallgatásnak. Mindig nézegetem a borítót (már vagy 30-40 évesek!) és beleszagolok. Tipikus bakelit szaguk van. Szeretem. Azt meg egyenest imádom, ha mondjuk egy basszus fúvós megnyomja az ütemet, Apu a karjával int és a szájával trombitál. Mindig elmosolyodom.

Szeretem az orosz zenét (is). Különleges. Annyira csodálatos a nyitány, olyan felemelő, fenséges. Íme:



(Még egy dolog eszembe jutott. Van a L'art pour L'art társulatnak egy bejátszása, ahol egy hangversenyt közvetítenek. A kedvenc részem benne: "A zenészek ülve játszanak" c. beszólás. :D)

Még hogy...

...az asztrológiában nincs semmi! Ez az üzenet a Skorpiónak a Halak havára.

"Lehet, hogy új munka után kellene nézned. Nincs értelme olyan helyen üldögélni, ahol már nem várnak rád új kihívások. A rutin megöli az emberben az örömöket. Gondold át, hogy valóban azt csinálod-e, amihez kedved van. Ha nem, akkor miért maradsz még mindig ott? Felesleges azzal nyugtatgatnod magad, hogy nincs más lehetőséged. Ha valóban mennél, akkor megkapod a jeleket, hogy merre indulj!"

Egyszerre most három helyen vagyok versenyben.