Komolyzene

Mindig is szerettem, ha Apu feltesz nekem valamit lemezen. Már kiskoromban is így volt. Különös gonddal vette elő a bakelitet az üvegszekrényből, és tette föl a lemezjátszóra. Tulajdonképpen ő vezetett be a komolyzene világába is. És noha vele ellentétben én szeretem a barokk zenét is, azt hiszem, igaza van: az igazán jó zeneszerző ismérve az egyedi hangzás. Az az igazán jó zeneszerző, akinek a művét ha meghallja az ember, egyből vágja, hogy kicsoda. Valóban, barokk concertókból van sok száz és nagyon hasonlóak.

A hétvégén nem is tudom, hogyan, de megint lekerült a lemezjátszóról a tető, és kérdezte, hogy mit tegyen föl. Mondtam, hogy az "Egy kiállítás képeit" (Muszorgszkij). Isten tudja, honnan jött ez a "flash" bennem, ehhez volt kedvem. Mondjuk a "Baba Jaga kunyhóját" kértem, de a fináléra sikerült a tűt helyeznie. Nem baj, nem zavart. Öregszik. A lényeg úgyis az volt, hogy együtt hallgattuk. Szeretem, ahogyan be-berecseg a lemez, különös hangulatot varázsol a zenehallgatásnak. Mindig nézegetem a borítót (már vagy 30-40 évesek!) és beleszagolok. Tipikus bakelit szaguk van. Szeretem. Azt meg egyenest imádom, ha mondjuk egy basszus fúvós megnyomja az ütemet, Apu a karjával int és a szájával trombitál. Mindig elmosolyodom.

Szeretem az orosz zenét (is). Különleges. Annyira csodálatos a nyitány, olyan felemelő, fenséges. Íme:



(Még egy dolog eszembe jutott. Van a L'art pour L'art társulatnak egy bejátszása, ahol egy hangversenyt közvetítenek. A kedvenc részem benne: "A zenészek ülve játszanak" c. beszólás. :D)