Tartás

Szombat reggel van. Nehezen indulok neki mindennek, pedig most jól vagyok. Amióta tudom, hogy mi bajom van, valahogy beletörődtem abba, hogy nincs senkim, és egy darabig nem is lehet. Így sokkal könnyebben megy az önmegvalósítás, sokkal könnyebb koncentrálnom a dolgaimra, a tanulásra, az írásra. Élvezem a szabadságot, és hogy a magam ura vagyok.

Igen ám, de aztán sétálok a kutyával és isten tudja, miért elfog egy érzés. Hiányzik. Úristen, csapdában vagyok, hasít belém a tudat. Csapda ez a javából. Az egyik oldala ennek a létnek az, hogy kiteljesedhetek, a másik pedig az, hogy az érzések, emlékek – mivel új ingerek nem érnek – visszakúsznak hozzá. „Hiányzik”, mondja egy hang belül és úgy érzem, a lelkem hirtelen ki akar szakadni a helyéről. Szép, őszi idő van reggel, ilyenkor ő is ki szokta vinni a kutyát a mezőre sétálni. Régen felhívott olyankor. Most meg? Szarik bele mindenbe. És még erősködött, hogy érdeklem, hogy mindig tudni akar felőlem. Hát ja, látom, mennyire. Eszébe sem jutok. Pedig elhittem, hogy nemcsak a szex miatt szeretett, hanem azért is, mert mindent meg tudott velem beszélni, azért, mert jó volt egymással beszélni. Elhittem, hogy tetszett neki az egyéniségem, az érzelmességem, a kreativitásom. Most mit csinálhat? Vígan tetszeleghet családfői státuszában és jó eséllyel begyűjtött magának egy újabb megértő lelket az új munkahelyén. Gondolom, ahogy kikerültem a képből, a szexuális étvágya is nő, amit már otthon él ki. De nem is ez izgat a legjobban. Hanem az, hogy nem látom, nem hallom a hangját, a nevetését, és az, hogy a jelek szerint nem hiányzom neki. Fingja nincs róla, mennyire tudtam őt szeretni.

-Ugyan már, mit hittél? Hogy majd magába roskad és sírni fog utánad? - kérdezi a hang.

-Nem, dehogy. Csak azt hittem, hogy... nem is tudom... hogy hiányzom neki. - feleli egy másik hang.

Úristen, skizofrén vagyok? Hirtelen meglepődöm és felkapom a fejem, majd tovább sétálok.

Elképzelem, milyen jó lenne vele a loftlakásban, ami mindkettőnknek annyira tetszett.

-De marha vagy! - mondja megint az ördög hangja az egyik vállamon.

Aztán lemegyek vásárolni a sarki közértbe. Emlékszem, hogy két és fél évvel ezelőtt milyen nehéz volt megszoknom azt, hogy be kell vásárolnom magamnak, ha nem akarok éhen halni. Ma már rutin az egész. Megszoktam, hogy nincs senki, aki megcsinálja helyettem. Így bár utálom, de megteszem, s mint sok mást is, fapofával ezt is elintézem. Ahogy bandukolok haza, megint suttog belül a hang:

-Istenem, annyira hiányzik... Még mindig szeretem? Néha az az érzésem, hogy nekem soha nem lesz más, csak Ő. Ha tudná, mennyire hiányzik, ha tudná, mennyire vágyom rá... hogy a hibáival együtt is szeretem és hogy mennyire örülnék neki, ha néha mérgesen is, de hozzám jönne haza. A felesége meg biztosan ettől szenved már, de nekem meg ez is örömöt jelentene.

-Nem érted?! Ő döntött. Nem kellesz neki. Már csak a jó szex kellhet neki belőled maximum, hiszen nem beszél veled, nem érdekled. És az új asztrológia tanárod, Ervin is megmondta, hogy ezeket a mély érzéseket, amit egy Skorpió érez, nem érti egy Oroszlán. Kibaszottul nem érti! Ébredj már föl! - így az ördög.

És mégis... szeretek vele nevetni. Illetve csak szeretnék. A lift felér az emeletre. Cipelem a hátizsákot és a szatyrot, a folyosón érzem már, hogy baj van. Belépek az ajtón, aztán becsukom magam mögött és nem bírom tovább tartani magam. Kitör belőlem a sírás. Hiányzik és kész.