Kőkapu - téli móka

Már vagy tíz éve szemezek ezzel a hellyel, de sosem jutottam el ide. Most végre sikerült. Jól esett e kikapcsolódás és a környék is gyönyörű volt. Nagyon jól éreztük magunkat, de a szállást valahogy mégsem tudnám szívből ajánlani, valahogy nem fogott úgy meg... De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy együtt voltunk.

A kaja jó volt...

Életemben először bowlingoztam...

 

És nyertem! :-))

Ezen a pózon pedig nem kicsit nevettem. :-D Tornaórán se tudnának szabályosabb mérlegállást bemutatni... (Drága! Ugye nem haragszol érte? Imádlak!!!)

 

És még disznóvágás is volt...

 

És a Zemplén...

 

 Remélem, még sokszor fogunk együtt utazni, üdülni...! Mert jó együtt. :-)

 

Szeretem ezt...

Manchmal geh ich meine Straße ohne Blick
Manchmal wünsch ich mir mein Schaukelpferd zurück
Manchmal bin ich ohne Rast und Ruh
Manchmal schließ ich alle Türen nach mir zu
Manchmal ist mir kalt und manchmal heiß
Manchmal weiß ich nicht mehr, was ich weiß
Manchmal bin ich schon am Morgen müd
Und dann such ich Trost in einem Lied

Über sieben Brücken mußt Du gehen
Sieben dunkle Jahre überstehen
Sieben mal wirst Du die Asche sein
Aber einmal auch der helle Schein

Manchmal scheint die Uhr des Lebens stillzustehen
Manchmal scheint man immer nur im Kreis zu gehen
Manchmal ist man wie von Fernweh krank
Manchmal sitzt man still auf einer Bank
Manchmal greift man nach der ganzen Welt
Manchmal meint man, daß der Glücksstern fällt
Manchmal nimmt man, wo man lieber gibt
Manchmal hasst man das, was man doch liebt

Über sieben Brücken mußt Du gehen
Sieben dunkle Jahre überstehen
Sieben mal wirst Du die Asche sein
Aber einmal auch der helle Schein

(Peter Maffay)

Ember tervez, isten végez

Persze, a végén nem jött össze a karácsonyozás a Tatussal... Mindegy, hogy miért, vagy hogy anyám és a bátyám mit hisznek. Én nem haragszom, csak sajnálom, mert készültem rá. Hát ez van. 

Anyáméknál iszonyat rossz volt, egyre nehezebben bírom... Arról nem is beszélve, hogy 25-re virradóan a kutyám rosszul volt. Folyt a nyála, reszketett és nyugtalan volt. Átmentem hát apám kis szobájába, ami tele van kacattal, és lefeküdtem a földre. Mit mondjak? Művészet volt ott elférni, kiváltképp, hogy a kutya a fejem fölé telepedett a konvektor elé. Betakartam egy pokróccal és simogattam, nyugtatgattam. Így virrasztottam vagy két órát, mire letette a fejét és elaludt. Utána persze, hogy mászkált, helyezkedett, ráfeküdt a paplanomra, s így nekem csak a pokróc néhány szeglete jutott, ami arra volt elég, hogy épp csak szét ne fagyjak. 
Másnap nem kunyizott, nem mászkált, csak pokróccal betakarva aludt egész nap. Attól féltem, hogy mérgezés, de valószínűleg csak átfázott a Normafánál, mivel Mac-ivel fent voltunk 24-én délben sétálni egy nagyot. Hát igen... öregszik a kutya, már nem bírja úgy és érzékenyebb mindenre. Most már jól van. Csak én nem jöttem még ki ebből a nyavalyából, amit Párizsból sikerült szuvenírként magammal hozni és már három hete küzdök vele... Az antibiotikum is elfogyott.

A Föld

Már egy ideje töprengek azon, hogy milyen érdekes is a világ abból a szempontból (is), hogy az emberek egy része a múltat kutatja, a másik pedig a jövőt. Az ember azt gondolná, a jövő kutatásánál nincs fontosabb, vagyis hajrá űrkutatók, hajrá NASA, hajrá gyógyszerészek, technológusok, mérnökök... Ugyanakkor itt vannak azok, akik mondjuk az ógörög nyelvet tanulmányozzák, vagy régészek, vagy valamit a múltból akarnak megérteni. Az ember mondhatná, hogy ők kevésbé hasznosak, hiszen miért visszafele tekintenek az időben. De úgy gondolom, ez is fontos. Mert ezen a világon élünk, s olyan érdekes dolgokat rejthet a múlt. Mi több, lehet, hogy hozzájárulnak a régészeti és egyéb kutatások a jövőhöz is... 
Ha már itt tartunk, ne feledkezzünk meg azokról sem, akik a jelenben dolgoznak. Talán ők vannak a legtöbben. Ők tartják mozgásban a földön élő embereket.

Azon is elgondolkoztam, hogy milyen egyenlőtlen az eloszlás és óriási szakadékok vannak emberi sorsok, életek között. Persze, a végén gondolom, hogy így van meg az egyensúly, s minden így van rendjén. De mégis. Van, akinek megadatik az, hogy városban éljen, tanuljon, a legmodernebb műszaki eszközöket használja, repüljön stb. És van, aki egész életében mondjuk Szibériában él egy jurtában, egy kis közösségben, és azt sem tudja, mi az, hogy laptop, facebook, infralámpa... Gondolkozom, hogy annak az életnek mi lehet az értelme... Gyakorlatilag a folyamatos túlélés, a vadászat az élelemért és a szaporodás. Valahol csodálatos, hogy megmaradt a világ több részén ez a természetközeli állapot és élet, és így is lehet kiteljesedett életet élni. Valahogy mégis elképzelhetetlen számomra, aki civilizációban nőtt föl. Én nem tudnám elképzelni, hogy ne használjam az agyam, hogy ne kommunikáljak a világgal, hogy ne használjam a technika vívmányait...

Karácsony Tatussal

Huszonnégy év után újra nem csak a szüleimmel és a bátyámmal fogok karácsonyozni, hanem a mostoha nagyapámmal, akit majd karácsony első napján fogok meglátogatni. Huszonnégy éve nem jártam abban a lakásban, ahogy a nagyanyámmal élt... Ott, ahol annyit játszott velem... Ma belegondoltam, hogy szörnyű... nem emlékszem rá, hogy a szüleim játszottak volna velem... Tényleg nem emlékszem. Arra talán, hogy anyám szánkózott velünk, meg hogy apám olykor olykor lejött focizni, meg néha mesélt valamit, de ennyi. Aki játszott velem, az a mostoha nagyapám volt. Érdekes, rá emlékszem... Ki nevet a végén?, kártya, más társasjáték, foci, bunyó, bicajozás, barkácsolás... Csoda, hogy a szívembe zártam...? Alig várom, hogy menjek, hogy megint megöleljem, hogy lássam a lakást, ahol minden vasárnap ott voltam... A karácsonyra is emlékszem náluk. Szenteste napján reggel az a nagyanyám jött hozzánk, akinek a lakásában most élek, aztán 26-án mentünk a mostoha nagyapámékhoz, vagyis a másik nagyanyámhoz. Náluk mindig kis méretű műfenyő volt az asztalon, színes égősorral, kék sztaniol papíros, desszert szaloncukor volt a fán, és színes habcsók is volt, ami nálunk sosem volt divat. Erre emlékszem. Másra nem. (Illetve a narancsokra az ablakban. :-) ) Talán még a nagyanyám hókiflijére, mert ez a nagyanyám istentelenül tudott sütni. 

Valahol az is szörnyű, hogy létezik három nagybátyám, egy nagynéném, négy édes unokatestvérem kettő fél-unokatestvérem és egy másod-unokatestvérem és nincs (vagy csak nagyon gyér van) kapcsolat... Sajnálom. Mert szerettem őket...  

Karácsony

Egészen speciális viszonyom van a karácsonnyal. Már gyerekkorom óta rajongtam az őszért és a télért is. Imádtam, ahogy korán kezdett sötétedni kint, hogy vissza lehetett vonulni a szobába és az ablakból nézni, ahogy hullik a hó... Vagy éppen lent csúszkáltam a hóban, amiből aztán jég lett. Imádtam, hogy mindent hó borított, szépnek találtam így a tájat, s különleges volt olyankor a levegő illata, ahogyan az ég színe is. 
Aztán jött a Mikulás-nap, ami nekem a kommunista éra alatt is Mikulás maradt, nem pedig Télapó, bár az ünnepségeket így hívták akkoriban. Emlékszem arra a pár fajta Mikulás csokira, ami létezett akkoriban: a nagy méretű volt a tejcsoki, a kicsi pedig az ét. És létezett csizma is, csokiból persze. A Mikulás-csomagot imádtam, s mindig azt lestem a lakótelepi és kertes házak ablakában, hol mennyi van. Persze a narancsok is ott sorakoztak mellette az ablakban. Ez olyan magyaros dolog, szerintem... 
Szóval túl voltunk a Mikulás-napon, jött a Luca-nap, aztán az iskolában technika órán színes papírból füzéreket készítettünk, s valahogy az idő is lassabban telt akkoriban. Alig vártam, hogy eljöjjön a karácsony. Nem az ajándékok miatt, hanem amiatt a hangulat miatt, ami akkor belengte az otthont. Csupa olyan dolog vett körbe, ami belém ívódott és szerettem. A régi szaloncukrok csomagolása és íze, a fenyő illata, a csillogó díszek, ami akkor még ritkaság számba mentek, anyám kézzel készített, csodálatos, színes, papír díszei, a sok diós sütemény, a csengő hangja, a csillagszóró illata, és a piros izzósor fénye a fán... Na és persze a hó kint...
Számomra ez a karácsony elsősorban. Másodsorban pedig Jézus születése. Bár nem vagyok hívő, valahogy tizenéves koromtól mégis áthatotta ez az "üzenet" a karácsonyt. S amit ebből a magamévá tettem, azok a bibliai történetek voltak filmek formájában, amiket karácsonykor adott le a tévé, illetve a népi hagyományok (betlehemezés, ételek fogyasztása, tiltások stb. Az ember nem is gondolná, milyen gazdag a néprajzunk Karácsony havában is). 
Én így szeretem a karácsonyt. Nem szeretem az amerikai "happy holdiay" felfogást, meg a "Santa Claus-t", meg a "jöjjünk össze és bulizzunk egy nagyot jó sok ajándékkal" megközelítést. Különben is. Nálunk a Jézuska jön karácsonykor, nem pedig egy dagadt, fekete csizmás és öves vénember. NB, Mikulás sem amerikai piros köntösű, csizmás vénember, hanem egy püspök! Süveggel a fején, bottal a kezében és szigorúan krampusszal az oldalán! :-) Ugyanakkor valahogy mégis irigylésre méltó, ahogy az angol-szászok ilyenkor összefognak és ünnepelnek.

Nem, nem azon kéne múlnia, hogy egyedül vagyok, vagy sem, mégis, amióta egyedül vagyok, nem tudok teljes szívvel ráhangolódni a karácsonyra. Egyszerűen nem megy. Úgy érzem, ha lenne valakim, akkor érezném a stabilitást, a biztonságot ahhoz, hogy el merjem magam engedni érzelmileg is, és akkor tudnék ráhangolódni újra a karácsonyra. Igaz, már nem olyan rossz, mint évekkel ezelőtt, de akkor sem a legjobb. De tény, hogy a hó mindig sokat dob a dolgon. Ma reggel nem akartam elhinni, amikor elhúztam a függönyt, hogy havazik. Végre! Vártam már a havat ugyanúgy, mint gyerekkoromban. S a havazás azért is volt érdekes, mert tegnap épp arra gondoltam, hogy ha lenne hó, akkor az egyik kezemben havat fognék, a másikban pedig tartanék egy papírt, amire az lenne írva, hogy "don", és ezt lefotóznám és elküldeném Paulnak... :-) Erre tessék... ma esik a hó... Égi jel. Egészen biztos. :-D A lényeg, hogy maradjon meg a hó holnapig, hadd maradjon meg a karácsonyi érzésem, ami jelenleg éppen van... 

Ámen.

Csönd

Feltűnt a csönd. Sem a tévé nem szólt már hangosan, sem a járkálást nem hallottam. Esténként a fény sem látszódott az ajtó felett lévő kis ablakon át. Gyanakodni kezdtem, aztán egy reggel megkérdeztem a házmestert, hogy mi van a szomszéd nénivel, tud-e róla valamit. Egy hónapja meghalt. Rákos volt. Ez azért furcsa, mert egyáltalán nem nézett ki betegnek, a néni jött, ment, ellátta magát, nevetgélt. Hiányzik. Jó szomszéd volt. Jó volt tudni, hogy van valaki értelmes mellettem, s ha baj van, lehet hozzá fordulni. Amikor nesz volt a folyosón, akkor is mindig megnézte, mi az. Nem volt szívbajos. A magányos, félős estéimen még annak is örültem, hogy baromi hangosan hallgatta a tévében az idiótábbnál idiótább műsorokat. Most csönd van. Csak a másik szomszédom, az elvarázsolt zenész maradt, aki nappal ablakpucoló, ránézésre viszont azonnali életfogytiglanra ítélné az ember, olyan a feje. Nem egy bizalomgerjesztő fickó. Mondjuk vele sincs baj, legalább nyugiban van. Persze érdekes hallgatni egy magányos férfit, amint hazaér és vizelés közben hangosan sóhajt, meg hogy aztán hangosan böfög meg fingik, de hát úgy látszik, a pasiknál ez már csak így szokás. Hogy miért jó ez nekik, sosem jövök rá... Mert persze mindenki így működik, a nőknek is kell böfögniük, de miért nem lehet ezt kulturáltan csinálni. Na mindegy. A lényeg, hogy a néni nincs többé... Remélem, nem valami barom jön majd mellém. Eddig szerencsém volt, azt kell, hogy mondjam. Bár, ha én úgyis Q1 végére UK-t céloztam meg, akkor mindegy is, ki jön... Majdnem mindegy. Összeszámoltam: amióta itt lakom, az emeleten 6 ember halt meg, a házban (akikről tudok) ezen kívül még hárman.

Szemöldök

A szép, női szemöldöknek a szemzugtól kell kezdődnie és az orrcimpától kezdve, a külső szemzugon keresztül húzott vonal végénél kell végződnie. A legmagasabb pontja pedig az orrcimpa és a pupilla külső részét összekötő vonal mentén van, ahogy az alábbi rajzon is látható.
Megfigyeltem, hogy rengeteg lány, nő mégis behúzza, megrajzolja (ad abszurdum nőni hagyja) a szemöldökét a belső szemzugon belülre. A durva az, hogy ezt rendszerint amolyan cicababa, vagy exkluzív csajokon látni. Pedig az ember pont belőlük nézné ki, hogy képben vannak ezzel, ha már annyit költenek magukra...

 

Songbirds...

Ez a dal szól most a lelkemben... Nagyon szép... Jó lenne szeretni és szeretve lenni... És nincs semmi baj... Semmi baj, Gizus... az a 20 rugó csak pénz... Nézd, itt ez a lány, aki énekel, 33 évesen meghalt, mert rosszindulatú anyajegy volt a hátán, amit eltávolítottak, de aztán átterjedt a melanoma a tüdejére és a csontjaira... Hihetetlen... Emberek! Odafigyelni az anyajegyekre! Te élsz, és a náthádat leszámítva egészséges vagy... Tudom, hiányzik Paul, akt csak négyszer láttál életedben, és mégis... De nincs baj... hidd el. (Ez vajon ultragáz, hogy magamat nyugtatom és vigasztalom...?)

Rám jár a rúd...

Ijesztő volt az éjszaka. Folyamatosan köhögtem, nem tudtam elaludni. Az orromat állandóan fújni kellett, de már nem igazán jött belőle semmi. Fáztam, húzódott a bőröm, hát megmértem a lázam. Hőemelkedésem volt. Aztán az orromról a baj átvándorolt a torkomra, s minden nyelés nagyon fájt. Képtelenség volt így aludni. Többször felébredtem, felkeltem éjjel, s csak reggel tudtam visszaaludni picit. De aztán fel kellett kelni, mert hát a kutyát le kell vinni... 
Fájt a szemem és a fejem is, igaz csak tompán, ezért nem vettem be gyógyszert. Bíztam abban, hogy a kajától majd elmúlik. El is múlt. Éhes is voltam, de nem is igen kívántam semmit. Furcsa egy állapot. Aztán séta alatt éreztem, hogy gyengülök, hogy fájnak a tagjaim. A gyógyszertárban vettem C-vitamint pezsgőtabletta formájában, mert a nő azt mondta, ez a legjobb. Na meg valami szopogatós tablettát is, abból is azt, amit ő mondott, hogy a legjobb. 
Aztán a legfrankóbb: a szeptemberben, potom 130 ezer forintért beszerelt radiátor csöpögött a fürdőszobában... Reggelre egy egész Carte'd Or-os bödön tele lett. Hívtam a srácokat, akik csinálták, jöttek is délben. Hogy ne kelljen a fűtés leeresztésért fizetnem 20 rugót, megoldották valami tömítéses gyűrűvel, vagy mivel, úgyhogy most nem csöpög... Majd a nyáron megcsinálják rendesen. A gázt is rendesen be kéne kötniük, mert életveszélyes, de nincs rá pénzem...
Lassan már semmire sem lesz... Készülök arra, hogy nem kapunk jövőre bónuszt, így muszáj az életbiztosításomra (nyugdíjamra) félretenni. S bár már lejjebb adtam a kiadásaimat, hobbijaimat, s ebben a hónapban nem is vettem semmit sem, még így is necces a hónap. 
S ha ez még nem lenne elég, most látom, hogy megbüntettek 20 rugóra, mert felfestésen parkoltam... Remek. Az ember jön haza este, -10 fokban, kering vagy 15 percet az utcákban, nincs egy rohadt parkoló, persze, hogy megáll ott, ahol tud. Ráadásul ez nem olyan felfestés, ahol mondjuk necces kihajtás miatt, vagy mint pl. a zebráknál, hogy nem látni be a kereszteződést, ha az ember a felfestésen parkol. Ezt gyanítom, csak just for fun csinálták. És érdekes, hogy már álltam máshol is felfestésen a környéken, mégsem büntettek meg... Gyanítom, kiadták ukázba nekik, hogy év végére szedjenek be még egy kis lét a néptől... Na, meg arra azért kíváncsi lennék, hogy azokat a szlovák rendszámmal rendelkező BMW-ket és sportautókat is megbüntetnék vajon, amelyek ultra gáz módon a zebrán parkolnak rendszeresen... 

A lényeg: nem jó ez az év vége... 

Éhes vagyok. Nincs már itthon normális kajám... És senki sem szeret. Amikor felértem a sétából, elsírtam magam. Az ember próbálkozik tartani a szintet, korához képest jól kinézni, tartja magát lelkileg, mert nehéz egyedül, igyekszik másoknak segíteni és jót tenni, és akkor húzza az ág... Sok ez így. Ezért tört ki belőlem a sírás. 

Nátha

Nagyon rég döntött le a lábamról ennyire egy megfázás. Folyamatosan tüsszögök, köhögök, percenként orrot fújok, könnyezik a szemem... A torkom még nem fáj, de kapar. Érzem, hogy nem jó fent lenni. De feküdni se, mert akkor meg köhögök. Enni sincs nagyon kedvem.
Lehet, hogy ez az állapot hozzájárult a mai negatív hozzáállásomhoz. Azon keseregtem, mekkora marhaság azt gondolni, hogy majd ő meg én... Ugyan. Ezt már a Németországban töltött egy évem alatt is láttam a 20 éve ott élő, orosz nőn, Idán is, hogy sosem tud teljesen beilleszkedni, mert nem ott nőtt fel. Hiába Deutsch-Russin, vagyis oroszországi szász, és hiába van német férje és 2 gyereke, nem lesz más sosem, mint aki. Mondjuk nekem nem is célom, csak hát ijesztő, hogy az ember nem ért meg mondjuk poénokat. Ha nekem itt valaki felidéz egy ezer éves Antal Imre paródiát, jót röhögök, mert tudom, mi az. De aki mondjuk pár éve él Magyarországon, az nem biztos, hogy vágja... 

A másik pedig a meló. Most valahogy nehezen tudom elhinni, hogy sikerülni fog. Pedig tudom, hogy piacképes a cv-m, és volt is már visszajelzés UK-ből. Töltöm föl az anyagomat multik adatbázisába, jelentkezek online, elképedek, hogy sok multinak a központja ott van, ahol Ő lakik és ahol a mi cégünk UK bázisa van (olyan lehet, mint nekünk Budaörs)... Szóval csak töltöm, csak töltöm föl a cv-ket és a motivációs leveleket, de most valahogy nincs mögötte hit. Remélem, kialszom holnapra és újult erővel tudok neki állni.

Ha becsukom a szemem...,

... akkor álmodozni kezdek... Nehezen tudnám szavakba önteni, miről. Aztán egyszer csak megtaláltam ezt a videót... Hm... Sosem véletlen semmi sem. Na valami ilyesmiről álmodozom... hogy milyen jó lenne...

Hastánc: karácsonyi buli 2012

Nyuszival... (Mindenki tesóknak néz minket. :-) )

És már átöltözve...

 

Párizsi kiruccanás

Újra a Szídízsín! :-)
Amióta nincs Malév, úgy látszik, hogy már nem a 2D-re szállnak le a gépek, hanem a 2F-re. Egy éve nem repültem már, hát örültem, hogy év végére becsúszott ez az út. A 2F terminál új távlatokat nyitott a Szídízsíért való rajongásomban. Full modern az egész épület, egész egyszerűen elképesztő. Éreztem persze, hogy igyekeztek koppintani a Heathrow-t, de azért ha őszinte akarok lenni, akkor a LHR kenterbe veri a CDG-t, na. A Heathrownál én még nem láttam modernebb és szebb repteret, mondjuk az igaz, hogy nem sok repteret láttam, és kontinenst sem léptem még sosem. De európai viszonylatban számomra eddig az LHR az első. A Szídízsi csak azért a szívem csücske, mert Ő volt az első és oda többször van alkalmam kimenni, mint máshová.

Az út sima volt, bár mögöttem ült egy kb 120 kilós, 33 éves IT-s csávó, aki a felszállástól kezdve a leszállásig, vagyis írd és mondd 2 óra 10 percen keresztül folyamatosan beszélt. Azt hittem, lelövöm! Megtudtam, hogy mennyit fizetnek az asszonnyal az angol magán óvodáért, hogy az asszony gyógyszerész és nettó 200-at keres, hogy a srác dolgozott Dubaiban, és persze teljes rálátása van az arab világra és még ki tudja, mi mindent tudtam meg róla akaratom ellenére. 

Szóval az új 2F... Hát valahogy így néz ki. Szép.

Amint felvettem a csomagom, esküszöm, hogy ez volt az első büfé, ami az utamba akadt. Nem akartam elhinni... Jót röhögtem, de úgy voltam vele, nem véletlen dobta a sors... Vettem hát egy szendvicset, majd a szállásomról elküldtem Paulnak ezzel a szöveggel:

Look! This was the first shop at Paris airport where I bought drinks. :-D Are you the owner? :-))

A szállásra egy kínai taxis vitt. A hotel nem volt valami fancy, de túl lehetett élni benne 2 napot. Amint becsekkoltam, felkerekedtem, hogy megnézzem, másnap hová kellett mennem reggel 6-ra. Simán megtaláltam, kb 10 percre volt a hoteltől. Ellenben nagyon nyomasztó házak voltak a környéken. A mi paneljeink sem vidámak, de ezek valahogy annyira ijesztőek és lehangolóak voltak, hogy elképesztő. Persze értettem, hogy feketék, kínaiak és arabok laknak Villeneuve la Garenne-ben. Ez egy ilyen környék. Egyébként nem féltem az utcán tőlük. 
 
Legnagyobb bánatomra a hotelben a hétvégén nem volt nyitva az étterem, ezért be kellett érnem a szendvicsemmel és a kivitt Pilóta keksszel és vaníliás karikával... A délután aludtam vagy két órát, hiszen előtte szombaton este volt a hastáncos buli (két táncban szerepeltem, és nem rontottam!), ahonnan kb fél 11-re értem haza, hajnali fél 1-kor feküdtem és ugye a reptér miatt keltem 5:30-kor... Kicsit lógott a belem... 

Közben Paul reagált, hogy "Haha... class... wish I was the owner :)". Szerencsére ingyen wifi az volt a szállodában. Szálloda...? Istenem, inkább panziónak nevezném... Aztán rákérdeztem, hogy mi volt az a szó, amit nem tudott pénteken leírni a céges csetben. Ugyanis mondta, hogy beteg és kivan, mire én felszólítottam, hogy akkor kúrálja magát, mire ő ezt mondta:

"I'll have a beer and a **** that should help :)"

Megmondta. Jól gondoltam, recska. :-DD

Mondtam, remélem, használt neki, és hozzátettem, hogy kár, hogy nem tőlem lett jobban. Erre azt kérdezte, hogy hogy értem, hogy én csinálnám neki? Mondtam, rengeteg dolgot tudnék vele művelni... ;-)

***

Este nem tudtam aludni, hajnalban többször felébredtem, hogy nem aludtam-e el. Hajnali 6 előtt már a raktárban voltam. Persze sehol senki... Aztán ahogy sejtettem, egy feka lány jött elém. Nagyon cukik voltak a raktárban, ami egyébként nem volt fűtve... Én még olyan raktárban nem voltam, ahol legalább az adminisztrációhoz ne lett volna egy kis szoba elkülönítve és fűtve... Ezek a szerencsétlenek meg úgy dolgoznak, hogy semmi, de semmi fűtésük nincsen! Az angolomat le kellett butítanom, hogy megértsen a lány, aki egyáltalán nem volt felkészülve és fogalma sem volt a leltár folyamatáról. Később persze megjöttek a franciák, akik már jobban beszéltek angolul. Az átlaghoz képest ezek még normálisak is voltak, de azért sokat számított, hogy 11-re megérkezett a francia kollégám, Yannick. Na ő elcsacsogott velük franciául, ami nem is ártott. Én pedig szétfagytam... Még a (légkondival!!!) fűtött irodában is lefagyott a bundás csizmában a lábam, a hátam végig hideg volt, és tüsszögtem... Délután egy körül már az éhség is gyötört igencsak, mivel nem reggeliztem a szálláson a korai indulás miatt. Így aztán, amikor délután fél kettő körül betoltam végre egy steak-et, fölöttébb javult a komfortérzetem. 

A leltár nem lett kész a nap végére, így vissza kellett mennem másnapra. Este nem vágytam másra, csak újabb meleg ételre, forró fürdőre és alvásra. Így is tettem. 

Másnap már kilencre mentem be. A korombeli, francia projekt menedzser hozott nekem péksüteményt. Meglepő egy franciától! Pláne, hogy nős... Egyébként mindenki azt hitte a kiejtésem alapján (és talán a szöszi fejem miatt), hogy angol vagyok, és kérdezték, hogy megyek-e vissza Londonba. "Háhá, jót nevetne ezen Paul..." - gondoltam magamban. Mert bár már sokan mondták, hogy olyan a kiejtésem, mintha Notting Hillből jönnék, azért tuti, hogy van egy "cute, little Hungarian accent-em"... Szóval igencsak elámultak, amikor mondtam, hogy nem, Magyarországra jövök haza, mert nem angol vagyok... A másik dolog, amit mindenki kérdezett, hogy mikor megyek vissza hozzájuk újra. Kedveltek. A menedzsmenttel nem fotózkodtam, hehehe. Jobban kedvelem a "földi halandókat".

Ekkorra már kegyetlenül meg voltam ám fázva... :-( Alig vártam, hogy a reptérre érjek. Ám még dobott a sors valami érdekeset. 

A taxis megkérdezte, hogy hová megyünk. Mondom, CDG 2F. Kérdezte, hogy angol vagyok-e. Hogy ez is angolnak nézett, elképesztő!!! Mondtam, nem, I am dö lá Ongrie. Kérdezte, hogy hívnak. Mondom, Gizella, azaz Zsizell franciául. "Ááá, Zsizell" - így a válasz. Hány éves vagyok. 34. Komolyan? Hogy ő huszonévesnek nézett. Hogy akkor 78-as vagyok? Igen. Hogy ő 35 éves. Házas vagyok? Nem. Hogy ez milyen furcsa, hogy fiatal vagyok, gyönyörű és egyedül vagyok. És hogy milyen rossz, hogy ő is egyedül van... Nekem ki kéne mennem Franciaországba, mert a franciák szeretik a kelet-európai nőket... Mondom, ja, lehet. Hogy ha meg akarom nézni Párizst, akkor hívjam föl, lakjam nála... Van mobilszámom? Van. Akkor jó, mert ad névjegykártyát, és bármikor a rendelkezésre áll. Mondom, nem hiszem, hogy jövök Párizsba, a mi központunk Orléans-ban van. Óóó, hiszen azt jól ismeri, ott volt civil service-en... Hogy akkor majd ő jön, elvisz engem oda kocsival és velem tölt ott pár napot. Itt már vadul nevettem magamban, de egyébként cuki volt, hogy ennyire őszinte volt. Ő marokkói, itt nőtt föl. És hogy higgyem el, trend az, hogy olyan kapcsolatok születnek, ahol a nemzetek keverednek. Na igen, én is épp keveredni készülök Paullal, hehehe... :-) Aztán ahogy kiszálltam és kiadta a csomagom, meg akart puszilni, de én kezet nyújtottam. Azt mondta, jaa, mint az angolok... csak bájosan mosolyogtam. De jó érzés volt ez az egész 2 okból kifolyólag is. 

1) ezek szerint van vonzás, hiszen Peti is rám akadt, most meg ez az ürge

2) jó volt látni, tapasztalni egy határozott, férfi cselekvőerőt, amely már kihalóban van idehaza... 

A Szídízsín nem akartam elhinni, hogy újra Paul-ba botlottam... 

Bejártam az egész terminált, shoppingoltam, de nem maradt időm megfigyelni rendesen a dolgokat, s még barátkoznom kellett ezzel az új szárnnyal. Tudtam, hogy a gép 5-kor indult, és 4:20-kor kezdték el a beszállítást, de én még csatangoltam. Aztán 4:30-kor bemondták, hogy a budapesti utasok szálljanak be. Na akkor bementem én is. A csápban vettem észre, hogy nem csápra rakták a gépet, hanem busz vitt ki. Járt a busz motorja, ezért begyulladtam, hogy ott fognak hagyni. Kezemben persze az iPhone, amin éppen Paulnak küldtem el a fenti képet újabb szöveggel, hogy mikor csinál nekem szendvicset... Nem vettem észre, hogy a busz és a járda között még tátongott vagy 30 centi, és így szépen betaccsoltam a buszba. :-D Csöppet sem volt kínos elzanyálni a fél utasközönség előtt... 

***

Szeretem a felszállás érzését. És imádok repülni. Soha semmi bajom nem volt, süllyedésnél is csak picit dugult be a fülem eddig. De most? Azt hittem, a fülem ki akart szakadni a helyéről és fel akar robbanni. Mintha két tőrt beleszúrtak volna a fülembe, annyira fájt! Már majdnem szóltam a stewardess-nek, hogy mit csináljak, mert iszonyatos fájdalmaim voltak. Fél órán keresztül szenvedtem. Amikor leszálltam, akkor sem szűnt meg, sőt egész este nem hallottam a fél fülemre... Azt hittem, károsult a hallásom. :-( 
(Ma mondta az egyik kolléganőm, hogy akkor van ilyen, ha az ember megfázott. Mert hogy az arcüregbe valahogy beszorul a levegő és az feszül ilyenkor.)

Amikor felvettem a poggyászt, akkor láttam Paul válaszát:

"How does a sausage one grab you? :)"

Hihihi... na, itt már én sem bírtam visszafogni magam... és kezdetét vette egy pajzán emailváltás, ami ma folytatódott illetve csúcsosodott ki. Atttyavilág, ma miket írtam neki és vica versa...! És nem érdekelt, hogy most ebből mi lesz: komoly, vagy csak flört és kaland. Nem érdekelt... csak élveztem. 

Az már csak hab a tortán, hogy itt van a francia főnöknőm, és ma este éppen mítingeltem vele és megpróbál engedélyt szerezni nekem a UK úthoz januárra... Hááát, ha összejön, akkor azt hiszem, Paullal széttépjük egymást, az hét szentség... 

Bók

Paul: I can't see the wood for the trees...

me: :( oh...

that is because you are perfectionist, which I can understand...

Paul: Hardly.....I only try my best, besides you might as well do something well & once rather than quick/poor and have to do it again

100% is all I ask.......agreed?

me: of course... I am that kind of person also... my father was perfectionist, so you can imagine my 'education'...

Paul: That's not a bad thing....

me: Paul, do you know until when JY is working...? I am lost now... everybody tells me different timings...

Paul: You turned out very well

me: turn out...? what do you mean? :)

Paul: I have no idea with J-Y - I was told he had to go before year end as tax laws change in France and he would have to pay a huge amount on his severance payout

Intelligent & well mannered girl etc

Basszus

Amióta megismertem Szolga1-et, aki basszusgitározik, azóta figyelek jobban a basszus hangzásra. Eddig is szerettem a basszust (is), de nem mindig figyeltem meg a zenékben. Na a lényeg az, hogy amióta őt megismertem, azóta figyelek erre. Aerobikon néha elképesztő "zenék" bírnak lenni, amiket nem is neveznék zenéknek... Aztán van, hogy némelyik annyira rossz, hogy már jó. Vagy találok benne egy dallamot, vagy különlegességet, és akkor nyomozok, hogy mi az. Ica a múltkor segített megtalálni, hogy melyik cédéjén és mi az, ahol ÁLLAT basszus gitár van. Hát ez az. Mondjuk itt nem jön ki annyira a basszus, mint az aerobik teremben, vagy ott, ahol van erre külön berendezés (mélynomó? Talán így hívják?), de azért itt is hallani 2:45-től, hogy milyen istentelenül állat!!! A zene maga egy kalap sz..., de a basszus állat!!!

Mikulás-nap

Amikor nyáron Lacinál jártam Zsolt miatt, jobban mondva azért, hogy helyrehozzon, akkor közölte, hogy a télen, egészen pontosan Mikulás-napon jön majd egy férfi, aki az én párom lesz és hogy két gyerekem lesz. Hogy jön majd utána még két másik fickó is, akik megingatnak, de a mikulás-napinál fogok maradni. Döbbenten néztem rá és nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek vissza, hogy mindezt ő honnan veszi. 

-Ezek a rezgéseid, Drágám. - hangzott a válasz. 

Azóta töprengek, hogy vajon a jóslata beválik-e, vagy sem. Bevallom, a nyár folyamán gyakran türelmetlen voltam és alig vártam, hogy elérkezzen a nagy nap. Kíváncsi voltam, hogy az élet kit és mit dob nekem, milyen sorsot szán nekem. 

Aztán tegnap érdekes dolog történt. Bénáztam egy riporttal, mert a Boxi-t lecserélték BO4-re, vagy mi az ördögre. És nem futott le a riport, ami máskor le szokott. Türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen a riporting csapatból az a srác, aki sréhen ül velem szemben, aki már cseten számtalanszor segített. Odamenni eddig nem mertem hozzá, mert ő is nagyon csendes és visszahúzódó, mint én. Egyébként fiatalabb nálam, és állati jóképű, ragadhatnak rá a csajok, az tuti. Amikor pár hónapja a céghez jött, el is könyveltem magamban, hogy biztosan nem az én fajtám az esete, másrészt meg ugye nekem alsó hangon +8 év kell hogy legyen a pasi javára, tehát a fiatalabb példányok csak esztétikai élményt nyújthatnak nekem, mást nem. 
Szóval vártam, hogy beérjen. Beért. Rácseteltem, hogy gáz van, sürgősen kell segítség. Segített. Aztán azt vettem észre, hogy beszélgetni akart, hogy csak mondta, mondta... akkor is, amikor én már nem írtam semmit. És aztán valahogy úgy éreztem, nekem megnyílik. Rá is kérdeztem. Egyszer csak megkérdezte, hogy tudom-e, hol ül, és ő ki. Mondtam neki, persze, de akkor ezek szerint ő nem tudja, én ki vagyok. :-) Aztán nagy nehezen leesett a húszfilléres, és beazonosított. A legnagyobb meglepetésemre lehívott sétálni és beszélgetni. Időt kértem, mert éppen call-om lett, előtte pedig készülnöm kellett rá. Furcsa volt, mert ahogyan készülődtem, és dolgoztam, közben arra gondoltam, hogy megkérdezem, hogy van, de megelőzött. :-) Kérdezte, mit csinálok. Azt feleltem, hogy éppen rá gondoltam. :-))
Lassan eljött a fél öt, amikor is készen álltam a sétára. Olyan volt ez az egész, mint egy randi. Itt van már fél éve, és egyszer nem beszélgettem vele. Aztán ahogy sétáltunk és beszélgettünk, lopott pillantásokat vetettünk egymásra, amolyan félve merészkedtük megnézni a másikat. Az egyik fa alatt megfogta a könyökömet, hogy arrébb húzzon óvatosan, hogy az esőcsepp ne essen rám. "Hm..." - jegyeztem meg magamban halkan. Sokat akart sétálni. Tudtam, hogy most nyílik és hogy próbál barátkozni kollégákkal, de mégis másnak éreztem a közeledését (aztán persze lehet, hogy tévedek). Éreztem, hogy fiatalabb nálam, de azt nem gondoltam, hogy ennyivel. Istenem, 9 nap múlva lesz 27 éves... Hjaj, ez most még talán elmegy, de amikor én 40 leszek és ő 33...? Ahh... Amikor visszaértünk, picit még bent volt, majd összepakolt és hazament. Ahogy elhaladt előttem, lopva felém pillantott és a kezét óvatosan, épp, hogy maga elé téve integetett, olyan volt, mintha titokban csinálná. 

Furcsa, de valahogy megérintett ez a fiú. Nem is tudom, talán a lelkemre hatott. Amikor megtudtam, hogy Nyilas, fogadni mertem volna, hogy Bak Holdja van, és ezért ennyire óvatos, zárkózott és ezért találja meg velem a hangot. (Bak Hold, azaz a Holdat a Szaturnusz uralja a föld jegyben, az én Holdam a Szűzben, azaz másik föld jegyben van, és együtt áll a Szaturnusszal... na innen a hasonlóság.) Persze megnéztem, és el is találtam... 

A villamoson végig ő járt a fejemben, na meg persze Paul, akivel a call-om volt aznap, és akivel magyar röpdolgozatot írattam. :-)) De aztán leszálltam a villamosról, és azon tűnődtem, hogy vajon mikor találkozom újra ezzel a gyönyörű, ifjú titánnal... hogy milyen rosszkor jön az, hogy ma, azaz szerdán szabin vagyok, pont most, amikor kivételesen szívesen mennék be dolgozni... Aztán megállapítottam, hogy csütörtökön már látom. "Csütörtökön?? De hisz az Mikulás-nap!" Hasított belém a felismerés. "Jézus... csak nem ő lesz az...?" 

Érzékenység

Szentimentális, érzékeny, álmodozó, hülye barom vagyok. Mindig is ilyen voltam. Már kislányként is álomvilágban éltem, és mindenféléről álmodoztam... Ma is sikerült, pedig már felnőttem. Néztem az "Igazából szerelmet" újfent, és ahogy mutatták Londont, elkapott a vágy, hogy annyira szeretném, ha szeretné, hogy ott legyek kint vele... Ha kézen fogna és megmutatná a várost, ahol ő él. Ha mesélne nekem és magyarázna dolgokat, ha elvinne a szülővárosába is, és ott is megmutatna mindent. Annyira boldog lennék ettől... Csak egész egyszerűen boldog szeretnék lenni végre valakivel... Olyan csodálatos érzés lenne, ha valaki újra szeretne...
Ahogy néztem a képkockákat, leroskadtam a kanapéra és kicsordultak a könnyeim. 

-Hülye vagyok. Ennek az egésznek semmi értelme... Pont egy kelet-európai nőt akar majd, persze... Na meg hogyan lehetne ezt kivitelezni...? Sehogy. És ha akarna valamit, akkor megtalálná a módját annak, hogy haladjon a dolog... - mormogtam magamban, amitől persze még inkább zaklatott lettem. - Észre kell venni a jeleket időben, még az elején, hogy ne legyen sérülés! - kattogott a fejemben a felismerés. Figyelni kell arra, amit már annyian és annyiszor mondtak már...

Szipogok.

-Vagy esetleg bízni kéne mégis, hogy bármi lehet és pozitívan hozzáállni, hiszen a gondolatoknak teremtő erejük van...? Csak hagyni, hogy történjenek a dolgok, és meglátjuk...? Hiszen gyakran ez is hiba volt nálam, hogy túl hamar ítéltem valamit halott ügynek, holott várni kellett volna egy picit. A fene se tudja. 

Érzékenységem ma nagyon erős volt. Bevásárlás közben kétszer is elérzékenyültem, és aztán a végén majdnem elsírtam magam. Egyszer az állateledel részlegnél, ahol egy kutyus pofija figyelt rám egy plakátról. A szemek, az orr, a fül... S hirtelen a saját kutyusomat láttam benne. 

-Milyen aranyosak is...! Olyan jó lelkek, annyit köszönhetünk nekik.  - morfondíroztam magamban, s borzasztóan hiányozni kezdett szeretett kutyám. Aztán ahogy tovább mentem, egy bácsit vettem észre a tojásoknál. A furcsa testtartásról az ember tekintete azonnal az emelt talpú ortopéd cipőre téved. 

-Istenem! A kis rokkantnyugdíjából vásárol... és azon töpreng, hogy megvegye-e a 6 darabos tojást vagy ne... 

Szívem elszorul a látványtól, és hirtelen minden rászoruló fájdalmát átérzem, s majdnem elsírom magam. Nem tehenek arról, hogy így születtek. S nekik még nagyobb szükség lenne támogatásra. Ehelyett mi van? Aprócska összegből kell gazdálkodniuk. Szeretnék segíteni nekik, mindenemet odaadni, hogy nekik is legyen és ne szenvedjenek hiányt semmiben...
Annyira megindít a látvány, hogy érzem, le kell magam zárni érzelmileg. Megfigyeltem már, hogy ilyenkor menekülni kezdek. Hát menekülök. Tovább tolom a bevásárló kocsimat és igyekszem másra gondolni....