Hát megszültem...

https://sites.google.com/site/kinezoforte/

Különös jelenségek

Néha történnek velem olyan különös dolgok, amiket nem tudok megmagyarázni, és olyan, mintha valami rejtélyes jel, vagy égi esemény lenne. Ma is hasonló eset történt.

Amikor körülbelül két hónappal ezelőtt azt mondtam egy barátomnak, aki igen sokat gyakorolt velem rutin pályán, hogy most már leveszem Iwonról a T-betűt, összehúzta a szemöldökét, és a következőt mondta:

-Nyuszi, nem kéne még.

Hát jó. Megígértem neki, hogy várok ezzel a művelettel év végéig. Karácsony óta vágom a centit: már csak hét nap, már csak hat és így tovább.
Ma reggel, amikor éppen pakoltam be Iwonba, egyszer csak a hátam mögött elhaladó idős férfi megszólalt, és csak erre kaptam hátra a fejem:

-Most már azért le lehet venni azt a T-betűt, van elég gyakorlat már. Nem?

Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam, csak döbbentem néztem a férfit, hogy ki ez és honnan tudja, hogy nekem van-e vagy sem elég rutinom és le lehetne szedni a T-betűt. Nem ismertem a férfit. Sosem láttam. És azzal a laza mozdulattal a férfi el is tűnt.

Különös. Fölöttébb különös...

Téli érzés

Tűkön ülök. Nemcsak azért, mert vége az órának és indulhatok a hegyre, amit oly’ nagyon szeretek, s mert vendégül lát barátom meghitt otthonában, ahol mindig valamilyen finomsággal és figyelemmel kínál, és még csak nem is azért, mert újra vezethetek. Ez mind lázba hoz, és szinte szárnyalok kifelé a kertkapun, de van még valami, ami ilyen jó kedvre derít. Ez pedig a hóesés. Ezen a télen először esik. Ahogy kilépek a kertből, érzem, hogy ez bizony már vizes hó. Nem is marad meg az úton. Érzem, ahogy a szám szélét lefelé biggyesztem. Nem baj, akkor is jó érzés felmenni a hegyre, meglátogatni barátomat, ez igazán nem szegheti kedvem.

Megfordulok a szűk utcában egy ipszilon kanyarral, de persze, pont akkor jön szembe egy autó, amikor kihajtanék. Így visszatolatok, hogy elférjen mellettem, majd végre én is elindulok. Kifordulok a budai mellékutcából, és innen már csak felfelé visz az út. Ahogy haladok egyre feljebb és feljebb, a szám széle is felfelé húzódik: mosolygok. A hó hatalmas pelyhekben hullik. Ennyit számít pár méter különbség. Ülök az autóban, fűtök, a rádióban halkan pont olyan zene megy, amilyet az időszakhoz elképzelek (szentesete előtt vagyunk három nappal): Paul Anka énekli a Time After Time c. dalt lágyan, és közben szélvédőmre szakad megannyi hópehely. Fantasztikus érzés, ahogy szembe süvít a hó. Jól érzem magam, mosolyog a lelkem is. Áthat a szabadság érzése, a magam ura vagyok, és ez az érzés ott, a kocsiban, a zenével a hóesésben mindennél többet ér. Olyan idilli pillanat ez, ami belém ég, és nem fogom elfelejteni.

Megérkezem a kis utcába – már hó borít mindent. Mindig lenyűgöz a havas táj. Megfordulok, hogy ne éjjel kelljen majd ezzel foglalkozni, és leparkolok. Kiszállok. Lábam alatt ropog a hó, és mérhetetlenül boldog vagyok. Beszívom a friss levegőt – ilyenkor még a hó szagát is lehet érezni. Elérem a házat, beütöm a kapukódot és felmegyek a lépcsőn. A folyosó ablakain kinézek a fákra. Minden havas már. Csodálatos. Csöngetek. Lépéseket hallok, majd nyílik az ajtó, amin melegség, fény, kedvesség és finom illat ömlik ki. Barátom előttem áll, rám mosolyog, megölelem. Megérkeztem.

Karácsonyi szóasszociáció

...fenyő, piros bogyó, csillag, hópihe, jégcsap, toboz, dió, üvegdísz, harang, szán, kalács, diótörő, hintaló, angyal, gyertya, képeslap, zúzmara, zserbó, kívánság, ének, vers, mise, jászol, pásztor, király, bárány, szarvas, krampusz, kályha, szalag, hóember, sült gesztenye, koszorú...

Téli napforduló

Mindig is furcsa lény voltam. Amióta az eszemet tudom, rajongok az őszért és a télért. Egyáltalán nem zavar a cudar idő, az eső, a köd, a dér, a hideg, a jég, a hó, a sötét, a felhős ég. Megtalálom benne a szépséget, ahogyan az őszi és téli ünnepekben is. Számomra ez az időszak különös hangulatot ad. Ez az ideje a visszavonulásnak, elmélkedésnek, meghittségnek. Szeretek belemenni az adventi időszakba hát, kezdve a szürettől, a Márton-napon, András napon, Miklós (Mikulás) napon, Luca napon, karácsonyon keresztül egészen szilveszterig. Számomra szilveszter után minden értelmét veszti. Értelmét veszti a készülődés, a díszek, a hangulat is elmúlik valahogy. És hirtelen minden üres lesz, és január elsején azon kapom magam, hogy elmúlt...
Nos ahogy megyünk bele a télbe, egyre hosszabbak az esték, éjszakák. De engem még ez sem zavar. Sőt. Minél később lesz világos és korábban sötét annál jobb. Izgalommal várom, hogy megfigyelhessem az év leghosszabb sötét napját, mely idén december 22-én lesz. Ám olyan vagyok, mint valami vámpír: utána egyáltalán nem tetszik, ami jön... Elkezdünk kifele menni a sötétségből és egyre hosszabbak lesznek a nappalok... Hát igen. Mondtam, hogy furcsa lény vagyok.

Pszichológiai jelenség

A házunkban 118 lakás van. Ma este a liftajtóra a gondnok (házmester) kitett egy felhívást, melyben arra kérte a lakókat alig olvasható kézírással, hogy mindenki ürítse ki a postaládáját, mert a postások panaszkodtak, hogy a hivatalos leveleket nem tudják bedobni a ládákba. Nos, mondanom sem kell, hogy rendszeresen nézem, és veszem ki a leveleket a saját postaládámból. A házmesterrel egyébiránt semmilyen kapcsolatom nincs; amikor találkozom vele, köszönök, és ennyi.
Jövök föl este a lifttel, nyitom az ajtóm, és ekkor veszem észre, hogy egy sárga post-it lóg az orom előtt, melyen a következő szöveg állt a házmester kézírásával:

"A posta ládát kiüríteni szíveskedjék. - Gondnok"

Majd alá ferdén (talán) ugyanezzel a kézírással:

"Kötekvő"

És végül egy zöld filctollal mellette egy nagyobb kérdőjel.

Egyszerűen nem értem. Ha a házmester rakta az ajtómra, akkor miért éppen az én ajtómra tette, aki mindig kiveszi a postát? És leginkább miért írta rá, hogy "kötekvő" vagyok, amikor soha nem beszélek vele?!
Ha viszont nem ő volt, és valaki más ajtaján állt eredetileg, akkor az a valaki, miért épp az én ajtómra rakta át...? Érdekes pszichológiai jelenségek ezek...

Igazi Nőnek lenni

Ma végre egy régi vágyam teljesült. Izgalommal ébredtem, és ügyeltem arra, hogy ne késsek el. Összekészülődtem, levittem a kutyát sétálni, majd megreggeliztem. Utána összeszedtem a holmimat és útnak indultam.

A patinás ház kapujában megnyomtam a csöngőt. Semmi válasz. Várok egy picit, majd megint csöngetek. Semmi. "A fenébe, de nehezen akar ez összejönni nekem" - dörmögtem magamban, és megnéztem a szomszédos kirakatot, ahol formatervezett dolgok kaphatók. Kivételesen ötletes és szép tárgyak, ritka az ilyen, ám bizonyára méreg drágák. A szél hidegen fújt, nem akaródzott sokáig álldogálni az utcán. "Ha harmadjára sem sikerül bejutni, akkor ennek így kellett lennie, és akkor hazafelé bevásárolok" - vontam le a következtetést. De harmadjára kinyílt az ajtó.

Magas, nagyon jó alakú, de már a korban benne lévő (mint utóbb kiderült, 50 éves), fekete hajú nő nyitott ajtót. Nagyon kedves és szimpatikus volt. A terem csupa üveg, a falon mindenütt fotók fellépésekről, képek az arab világból, hastáncosnőt ábrázoló rajz, stb. Az ablakban padlizsán színű organza függöny. Az egész persze keleties hangulatú. Ó, végre! Végre itt vagyok! Tízen voltunk, a legkülönbözőbb testalkattal és életkorral. Ahogy elkezdtünk táncolni, végre úgy éreztem, hogy visszatalálok magamhoz. És bevillant a második utazásom, miszerint egyik előző életemben Perzsiában éltem. Vonz a kultúra, a csili-vili, színes ruhák, topánkák, a keleties színvilág, és a tánc is.
Viszont ezt táncolni nem egyszerű. Meg is fájdult a derekam egy pillanat alatt, mert állítólag nem rogyasztottam be a térdem. Úgy érzetem magam, mint egy elefánt a porcelánboltban, de hát majd alakul. A tánctanár teljesen hiteles nő. Nemcsak a táncra, a mozgásra tanít, hanem valahogy Nőnek, Hölgynek lenni kívül, belül. És ez jó érzés. Épp a minap gondolkodtam el az egyik asztrológia óra után, ahol hasonló téma merült föl, hogy a keleti világban évezredek óta megtanítják a nőket nőnek lenni, megtanítják őket használni a hüvelyizmot, megtanítják őket a káma szútrára, az örömszerzés csínjára, megtanítják őket csábítani (hastánc), hiszen, ha egy kapcsolatban a szex nem működik, akkor előbb utóbb semmi sem fog. Ezért is volt hát ez ennyire fontos abban a kultúrkörben. Nekünk ezt, a nyugati világban nem tanítják meg. És ez nagyon sajnálatos. A szexuális felszabadulás jobb esetben már az anyáink idejében ugyan megtörtént, de hát ők sem tudtak kitől tanulni... Így hát a nőiség és a nőiességet számomra nem a nyugati világ tanítja meg. Nem elég az, hogyan kell ügyesen sminkelni és jól főzni, és mi a legújabb divat. Persze ez is fontos, de nem elég. Mélyebben akarok Nő lenni. Szívem szerint elmennék akár a perzsákhoz, vagy Indiába kitanulni minden fortélyt. De az első lépést azt hiszem már megtettem. Érzem, hogy sokat fog a hastánc adni testileg, lelkileg.

Újra zenél

Két szomszédom van. A múlt héten visszaköltözött a zenész. Meglepődtem. Fura alak. Nappal ablakpucoló, este zenész, de ahogy az ember ránéz, az az érzése van, mintha egy sorozatgyilkos lenne. Pedig ártalmatlan. Hogy eddig hol volt, nem tudom. Lehet, hogy nővel cuccolt össze, és az is lehet, hogy óceánjárón volt bárzongorista. Nem tudom, de most újra itt van. Mindig jó zenéket hallgat, majd kiművelődöm mellette.

Nem normális

Öt év után, múlt hét óta újra járok aerobikozni. Úgy éreztem, szükségem van másfajta mozgásra is. És valóban. Boldogsággal és örömmel töltött el, amikor az első órán ugrálni kezdtem. A futás azért ad egy kondit, ezért jól bírtam. Viszont azt hiszem néha, nem vagyok egészen komplett. A héten úgy mentem be az órára, hogy fájt a fejem és így csináltam végig. Az egész egy szenvedés volt. Megcsináltam, tény. De normális vagyok?

Francia főnök

"Hello everybody, thank you for coming. This is my last visit this year and I should show you the results." - hallatszik a terem közepéről a franciákra oly jellemző raccsolással. Kint komor az idő, a benti fények meghittséget és biztonságot sugallnak. Mindenki figyeli a kivetítővásznat - én is. De elkap hirtelen egy furcsa érzés, nem tudom megmagyarázni pontosan, mi. Szememmel követem a férfi minden mozdulatát, érzékszerveimmel letapogatom kívül, belül. Valamiért nagyon érdekes, de nem tudom megfejteni.

Másnap van. Késve, nagy robajjal érkezik a telefon konferenciára a trendi tárgyalóterembe. Világos farmerban van és sötétkék ingben, aminek a mandzsettája és a gallérja fehér. Két dolgot lehet rajta azonnal észrevenni. A hatalmas narancssárga Nautica karórát és az igen széles jegygyűrűt. Mellém ül le, de elfordítja a széket a vászon felé. Teljes lazasággal maga elé húzza a másik széket és felteszi rá a lábát. Majd lecsúszik székében, kényelmesen helyezkedik el. Óvatosan oldalra pillantok, és a nekem háttal lévő fejét nézem. Szép, dús, fekete haj. Az asztal felé fordul, és látom az arcberendezést, és a fekete szempillákat. Nézem, ahogy kezével a haját túrja, és a kéz formája is ismerős. És ekkor összeáll a kép. Ó, istenem, hogy nem jöttem rá előbb! Szinte minden ugyanolyan. A kiállása, az egofelhő, ami körülveszi, a mozdulatok, a nagy hang, a vidámsága, a könnyedsége, a ruha stílusa, a habitusa, a haja, az arca, a szempillája... És még a Nautica is... Leó. Igen, nagyon hasonlít Leóra. Félve merem csak nézni, nehogy észrevegye. Felkavar a látvány. De csak felkavar.

Már nincs bennem az a mély fájdalom, amit karácsonykor Leó miatt éreztem eddig. Sőt Leóra is egyre kevesebbszer gondolok. A múlt hétvége óta viszont néha villanásszerűen az eszembe jut. Nem gondolok rá, nem az emlékek hajtanak, hanem csak bevillan. Azt mondják, ez olyankor van, amikor épp a másik gondol ránk. Lehet, hogy így van.

Kapni jó

Vannak embertípusok, akik inkább adni tudnak, de kapni (elfogadni) nem igazán. Én ebbe a típusba tartozom. A lelkem képes vagyok kitenni azokért, akiket szeretek, viszont nehéz a saját igényeimet felvállalni.
Mostanában kaptam néhány dolgot. Kaptam szép ajándékot a születésnapomra, kaptam egy előadást az ír táncosokra, aztán kaptam a Sade koncertre a jegyet, tegnap pedig kaptam egy gyönyörűséges piros, gyönggyel kirakott, kovácsolt vas mécsestartót, egy angyalka szárnyat (a visszapillantó tükörre) és egy üveg mézet, no meg a cégtől "corporate" Mikulás csomagot. A mécses, a tollas szárny és a méz is annyira telitalálat volt, hogy nagyon örültem neki. És este éreztem át és állapítottam meg, hogy kapni is jó, nemcsak adni!

Angyal

Mindenhol fények. Fények és különböző alakzatok díszítik a várost, jelezvén, hogy advent van. Advent, a fény ünnepe. Bárhol járok a városban, ma már mindenhol díszkivilágítás van. Állok a szeles, a mélykék estében a budai buszmegállóban, és itt is hópelyhek és csillagok ontják meleg, sárga fényüket. Aztán a kisbusz átrepít a pesti oldalra, és dizájnosabbnál dizájnosabb elemeket látok. Már kezdem soknak találni. Emlékszem, gyerekkoromban kuriózumnak számított az e fajta díszkivilágítás, és csak a Váci utcában lehetett ennek a csodájára járni. Most, hogy mindenhol van - még a fák törzsein és ágain is - már nem jelent olyan sokat. Elcsépelt. És ha belegondolok, hogy mennyi energia megy el pusztán csak arra, hogy Budapestet karácsonyi díszbe öltöztessék, valahogy pazarlásnak és feleslegesnek érzem.
Egy dolgot viszont elérnek vele. Mégpedig azt, hogy ilyen látvány mellett az ember kétféleképpen érezhet, szerintem. Vagy örömöt, vagy pedig meghittséget érezni. Ilyenkor valahogy nincs melankólia, nincs rezignáltság. (A depi, az más tészta.)
Szóval döcögök a villamoson, már a pesti oldalon, és nézem a házakat, amelyek mellett elsuhanunk. Mindenhol találni valami apró fényt. Arra gondolok, hogy amióta egyedül vagyok, nem bírok ráhangolódni a karácsonyra. Nem megy. Ez a negyedik karácsonyom egyedül. Szeretném végre újra átérezni azt, mennyire jó is az a pár nap. Hiszen amióta az eszemet tudom, imádtam a karácsonyt, nálam ez szent ünnep volt. Most meg? Örülök, ha túl vagyok rajta.
Leszállok, majd a sétáló utcán hazafelé veszem az irányt. Kedves kis boltok sorakoznak, szeretem őket. Elrohanok az egyik virágbolt előtt, de szemem megakad a kirakaton. Lágy fények világítják meg a karácsonyi dekorációkat. Szívem elszorul. "Én is szeretnék egy otthont, ahol ilyen dekorációk és fények vannak..." - sóhajtozik a lelkem. "Igen, szeretnék egy hangulatos otthont teremteni valakivel, valakinek... és szeretném így várni a karácsonyt". Bandukolok tovább, és eszembe jut egy emlék. Sosem felejtem el. Sosem felejtem el a téli lakótelep hangját. Szánkózó, hógolyózó gyereksereg távoli kacaját lehetett hallani, mást alig. Legföljebb a hó ropogását a lábam alatt. Az ég majdnem barackszínű volt a hó visszaverődő fényétől. Este volt. A busz végállomásán a megszokott kis bódésor sorakozott: könyves bódé, újságos, virágos, trafik, lottós és cukrászda. A cukrászda, a trafik és a virágos nagyobb méretű volt, a többi aprócska. (Mindig csodálkoztam is, hogyan bírnak ki ott az eladók egy egész napot: hát nem fáznak, nem kell vécére menniük?) Gyakorlatilag mindegyik bódét gyakran felkerestük. A cukrászdás bódéban volt kapható a világ legfinomabb citrom roládja, a lottózóban Kibédi Ervinre hasonlító kedves, idős bácsi adta a szelvényeket, a trafik kirakatát órákig lehetett bámulni, és vágyakozva néztük a legújabb koreai rotringot, amire aztán félretettük a zsebpénzünket. Az újságosnál megvettük kedvenc képregényünket vagy füzetecskét kortól függően (Dörmögő Dömötör, Kisdobos, Hahota, Süni, Bobo, Rózsaszín párduc, Kockás stb.), a könyves bódéban pedig azt, ami éppen megfogott bennünket.
Igen, a virágos bódé kimaradt. Talán ide jártunk a legritkábban. De aztán egy időben rendszeresen vettem és vittem virágot anyámnak a zsebpénzemből. A nő kezdett megkedvelni, én pedig egyre nagyobb ámulattal néztem a díszeket is tartalmazó kirakatát. Ezen a bizonyos havas estén is a kirakatot néztem, és csodáltam a kicsinyke díszeket. Ezek akkoriban még ritkaságszámba mentek. Ne feledjük, a glasznoszty idején vagyunk, még a rendszerváltás előtt. Szemem megakadt egy tündöklő, üveg angyalkán. Csodálatos volt. Még sosem láttam azelőtt ilyet. Persze, hogy megvettem. Ajándékba.
Ahogy lépkedek, az emlék örömmel tölt el. "De szép is volt" - mosolygok. Szeretnék egy otthont valakivel és várni a karácsonyt...

Hajléktalan

Pár napja nem látom a hajléktalant, aki már vagy másfél éve a házunk keresztutcájában húzza meg magát és alszik minden áldott este. Vajon mi lehet vele...? Talált jobb, biztonságosabb helyet? Vagy bement szállóra? Vagy esetleg nem élte túl az egyik estét...?

Bossa Nova

Rájöttem: szeretem a bossa novát. Persze, a smooth jazz, a Nu jazz, a lounge, soul stb. is csodálatos, na de a bossa nova... valamiért élek, halok érte. Megnyugtat, ellazít.

Ábrándozás

Master Scheduling, Rough Cut Capacity Planning, Material Requirements Planning, Master Production Schedule... és így tovább. Már zúg a fejem a sok szakkifejezéstől, de azért tartom magam és haladok. Hál' istennek fogom az adást, valahogy rá vagyok hangolódva a tanulásra. Szombaton vizsga. Kilencvenegy százalékra kell teljesíteni, és mindezt angolul. Kemény. Ezért tanulok, ahogy csak bírok. Igen ám, de aztán egyre nehezebb figyelnem, mert bölcsességfogam begyulladt és kínoz a fájdalom. Már a fél fejem lebénult, zsibbadok. A szomszédban éppen valami sci-fi filmet néznek és félelmetes zene hallatszik át, no meg a travi is kiabál három lakással odébb. Hogy be van-e lőve, vagy sem, azt nem tudom, de ide hallom, ahogy fel- és felkiált újra meg újra. "Istenem, csak el innen, csak el.." - gondolom magamban. Becsukom a szemem egy pillanatra és az asztalra támaszkodva elrepülök a szobámból.
Képzeletemben éppen karácsonyi díszbe öltöztetem az otthont. Azt az otthont, ahová haza jön Ő is. Elképzelem, ahogyan rend van és tisztaság, mécsesek égnek, és a lakást előbb krumplis-sajtos stangli, majd vaníliás perec illata lengi be. (A perecet később csokoládéba mártanám.) Igen, vannak efféle vágyaim. Meg olyanok is, hogy például lekvárt tegyek el. Kis üvegekbe tenném, és piros-fehér kockás textilt tennék a lapkákra, amit piros szalaggal kötnék le. Színes rajzzal jelölném az üveg falán, milyen lekvár van benne. Hülyeség? Lehet. De akkor is jó lenne. Aztán karácsonykor elő lehetne venni, és finom süteményt sütnék belőle. Mondjuk linzert, aminek a tetejét aztán dióval szórnám meg.
Persze nem csak ezzel foglalatoskodnék. Csinálnám azt, ami érdekel, s Ő is azt tenné, amihez kedve van. Az biztos, hogy írnék. Akár egy fa árnyékában, akár viharos estén a kanapéra kucorodva, mécsesek fényénél, de írnék. Aztán éjszaka perzsa háremhölggyé változnék, aki fenséges, színes, csillogó ruhát öltene és érzéki táncával ámulatba ejtené Őt. Hagynám, hogy pattanásig feszüljön az izgatottságtól. Minden mozdulatomat követné a tekintetével, bűvöletbe ejteném a látvánnyal. Majd odamennék Hozzá, Ő remegne a vágytól, de nem, még mindig nem sietném el. Lágy zene mellett, gyertyák fényénél, illatos olajjal érinteném minden négyzetcentiméterét, majd... majd csípőm már nem a levegőben körözne. De nemcsak éjszaka engednék a kísértésnek. Ha mosogatás közben épp a hátam mögé kerülne és a fülembe súgná, hogy mennyire kíván, biztosan a konyhapulton landolnánk...
De jaj, hirtelen hangos reklám szakítja meg ábrándozásom, s visszazuhanok a valóságba. Körülöttem könyvek, papírok, számológép, és asztali lámpa világít. Sehol senki. Csak én vagyok itt. Ugye egyszer valóra válik mindez...?

Tej

Tegnap vettem egy tejet. Kettő nyolcasat. Olyan, mintha vizet innék. Vajon miért van az, hogy némelyik kettő nyolcas tej nagyon finom, némelyik meg pocsék? Fel nem fogom.

Mennyország

Egész nap remegett a lelkem, és nem akartam elhinni. Nem akartam elhinni, hogy részem lehet a csodában. Két méterrel a föld felett jártam, s nem is érzékeltem a világot. Mindent kizártam magam körül. Csak az este létezett a tudatomban tegnap. Kilenc órakor elrepítettek valahová nagyon messzire. Hogyan? Elmesélem.

Amikor nyáron megtudtam, hogy jön Budapestre, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, de elmegyek rá. El is mentem volna, de nem volt kivel. Egyedül pedig elég hülyén éreztem volna magam, így hát szomorúan állapítottam meg, hogy erről is lemaradok, mint annyi minden másról. Épp egy nappal előtte villant be, hogy másnap van a nagy nap... "Hm, de jó is azoknak, akik láthatják" - gondoltam.

Mélabúsan álltam neki a munkának tegnap; táblázatok tömkelegét kezeltem és lélekben felkészültem az esti céges vacsorára. Azzal nyugtattam magam, hogy legalább a saját utcámban található étterembe foglaltunk asztalt, így este nem kell majd bóklászni. Abban azért bíztam, hogy nem futok össze a szerb istennel, vagyis a huszonhét éves ifjú titánnal, akivel a nyáron párszor összegyűrtem a lepedőt, ugyanis a törzshelyükre szólt a vacsorameghívás. És ekkor csöngött a telefon. Az Angyal volt az. Azt mondta, hogy nem tud elmenni este, átadja nekem a lehetőséget. Nem hittem a fülemnek. „Én? Sade koncertre? Hát mégis? Ó, de hát ma céges vacsora van este! Sebaj, megoldom, nem érdekel. Kitalálok valamit, még nem tudom, mit, de semmiképp sem hagyom ki Sade-t!”

Innentől kezdve lázban égtem: nem tudtam a munkára koncentrálni, agyam jobbra, balra kattogott, hogy mindent ki tudjak vitelezni: el kell kéredzkedni fél órával a munkából, hogy a kutyát meg tudjam sétáltatni és hogy kezdésre oda tudjak érni a céges vacsorára. Akkor el tudok velük tölteni másfél órát, az korrekt. És az egyenes utat választom: megmondom, hogy kaptam jegyet, ráadásul VIP páholyba, és egyszerűen nem akarom kihagyni és kész. Aztán át kell venni a jegyet, majd el kell vezetni a Sportarénába. Ajaj... Na ez érdekes lesz.

Délután négy órakor már tűkön ültem és csak az órát néztem. Fél hatkor, mint akit puskából lőttek ki, startoltam, s kengyelfutó gyalog kakukként rohantam haza.

Kutyámat megsétáltattam, és mérhetetlenül boldognak éreztem magam. Hűséges négylábúm előttem kocogott vidáman, és én lágyan néztem ezt a jószágot, aki annyi sok kedvességet adott már nekem. Amikor haza értünk, egy hangosat vakkantott, mire elnevettem magam. "Imádlak" - mondtam neki mosolyogva. Enni adtam neki, majd felfrissülés után elindultam a céges vacsorára.

A másfél óra hamar eltelt, éppen meg tudtam enni az ételt. Nem futottam össze a szerb istennel. Pontban nyolc órakor felkerekedtem és izgatottan útnak eredtem.

Az Angyal ott állt már a megbeszélt megállóban, és mosolyogva nyújtotta be a jegyeket nekem. Nem is tudja, hogy a Világot adta nekem. Nem, azt hiszem, tényleg nem tudom kifejezni azt, mekkora nagy örömöt szerzett ezzel, és hogy milyen hálás vagyok ezért.

Innen már semmi nem akadályozhatott meg, hogy elérjem a helyszínt időben. Vagyis mégis. Előbb fordultam le, mint kellett volna. "A francba, kell egy GPS mostmár tényleg" - mormogtam magamban. Az hagyján, hogy benéztem az utat, előttem mozdulni sem akaró kocsisor állt. Gyomrom mocorogni kezdett, gondolom az egész napos izgalom. "Ajaj, még ez is. Hát ha én ezt kibírom addig, amíg beérek a stadionba, akkor..." - merengtem. De aztán csak kikeveredtem a tömegből valahogy és sikerült visszafordulnom. Meg is találtam a kaput a parkolóhoz, majd rohantam a bejárathoz, hogy fölvegyem a partneremet. Hurrá, bent vagyunk!

A második dalnál, a „Your Love Is Kingnél” kicsordult a könnyem. Annyira szeretem ezt a zenét, a stílust, a hangzást... Mindent! Csodálatos ez nő. Gyönyörű, de leginkább azt szeretem benne, hogy kiáll egy szál hosszú ruhában, egy fülbevalóval a fülében a színpadra és elereszti a hangját. Ennyi. Az embernek vége van tőle. Neki nincs szüksége show-ra, nincs szüksége botrányokra, nincs szüksége látványos jelmezekre és kosztümökre. Ő egyszerűen "csak" SADE. Amikor beszél, mély, érzéki, bársonyos hangjától akkor is bizsereg az ember minden porcikája. A másik dolog, amiért nagyon szeretem, az, hogy tökéletesen kifejezi a lelki világom, egy az egyben azokat az érzéseket írja meg, amelyek bennem vannak. Mindezt olyan harmónikus hangszereléssel, lágy hangzással, hogy szebbet elképzelni sem lehet.

Amikor a "Jezebel-t" énekelte a földön térdelve szaxofon kísérettel, folytak a könnyeim. Nem is találok szavakat arra, hogy milyen fantasztikus ennek a nőnek a füstös hangja. Kivágta a biztosítékot ő is és a szaxofon is. (A szaxofon egyébként szerintem a legszexibb hangszer.)

"Is It A Crime?" - istenem... Sírtam. Eszembe jutott, hogy Leónak ezt a szöveget átküldtem egyszer, mert pontosan ezt éreztem:

"Is it a crime

Is it a crime

that I still want you

and I want you to want me too

My love is wider, wider than Victoria Lake

My love is taller, taller than the empire state"

Az egész dal lüktetett, Sade pedig csak állt fehér, hosszú ruhájában mezítláb, és a karját kitárva mutatta, mennyire szerelemes... A lágy, csendes rész, szomorú, ahogyan az ember is az a szerelmi bánatában. Aztán egyszer csak berobban minden, ahogyan az érzelmek is felkorbácsolódnak az emberben, amikor vergődik és vágyakozik a másik után, de annak már nem kell. Teljes mértékben visszaadja a belső, lelki vívódást, a vihart.

Gyakorlatilag a második részt végig sírtam és mosolyogtam. Mosolyogtam a „Paradise”, a „Smooth Operator” és a „Nothing Can Come Between Us” alatt. Ezek hangszerelése és hangosítása elképesztő volt. A Pearls című dalnál viszont, ahogy kivágta a hangját a "halleluját" énekelve, potyogtak a könnyeim. Á, ilyen a világon nincs. Hátborzongató. Tetőtől talpig libabőrös lettem. Aztán jött persze a "No Ordinary Love", ami megint csak eszembe juttatta Leót, hiszen épp ezen mentem keresztül...:

"I gave you all the love I got

I gave you more than I could give

I gave you love

I gave you all that I have inside

And you took my love

You took my love"

Na meg aztán ezen is:

"I won't pretend that I intend to stop living

I won't pretend I'm good at forgiving

But I can't hate you

Although I have tried"

(Love Is Stronger Than Pride)

Leó, Leó, Leó... Istenem, mikor leszek én újra ennyire szerelmes...?

Visszatapsoltuk. A „Cherish The Day-jel” zárt. Ah, ez is Leó, persze. Naná, hogy az:

„You showed me how deep love can be.”

Úgy éreztem, mintha az egész testemet egy hatalmas kéz megsimogatná, olyan selymes volt Sade éneke. Lelkem mosolygott, és boldog voltam. „Igen, most már meg lehet halni. Egészen biztosan a mennyországban vagyok” – gondoltam.

Érzések

Nem, nem érdekel már sem a lean/JIT, sem a Kanban, sem a Six sigma. Elegem van a céges vizsgára készülésből. Az agyam nem fogja tovább az adást. Fejem szívemmel együtt kattog másodpercenként és azt üvölti, hogy "Veled akarok lenni"! Cikáznak a gondolatok és kavarognak az érzések, mint egy fergeteges hóviharban a hópelyhek. Kint borús az idő, bent meleg van és égnek a mécsesek és csak arra vágyom, hogy bundás kenyeret csináljak Neked citromos teával, és amíg te tévézel, addig én mégis csak begyömöszölöm a Quality Management-et a fejembe. Igen, már az is jó, ha csak jelen vagy.
Nem, nem bírom tovább, muszáj valami mást csinálnom, mert nem tudok koncentrálni a tanulásra. Ebédelek hát így délután két óra körül, aztán érzem, hogy ki kell írnom magamból, különben szétfeszít minden odabent.
Szóval ki vagy Te? Ki vagy Te, hogy állandóan visszavisz az élet Hozzád, és miért ilyen jó Veled? Igen, tudom. Megmondtad, hogy csak a barátságodat tudod adni: ha kell, kell, ha nem, nem. Hát hogy a fenébe ne kellene... De mondd azt, hogy amikor azt mondod, hogy úgy nézünk ki, mint egy szerelmes pár és nyelves puszit adsz a nyakamra, és amikor az autóban a vállamra hajtod a fejed és egy szempillantás alatt el tudsz aludni az érintésemtől, hogy nem érzed úgy, hogy szeretsz. Hogy igazán szeretsz... Amikor egy ilyen napot eltöltök Veled, mindig picit Beléd szeretek. Mi több, úgy érzem, az életem le tudnám Veled élni. Valami megmagyarázhatatlan erő köt Hozzád. Tudom, hogy ha Veled lennék is, ugyanazt tennéd velem is, mint a többiekkel: a hátuk mögött ismerkednél, fent lógnál a neten ugyanúgy és elkalandoznál. Tudom jól... De még így is vállalnám.
Mosolygok, amikor arra gondolok, hogy te a bonbonos dobozból azokat a csokikat szereted, amiket én nem, és azt mondod erre, milyen jól kiegészítjük egymást. Na meg a sárga inged a lila kabátommal. Igen, komplementer színek. Az élettel is így lennénk, azt hiszem: én a munkában vagyok sikeres, te az élet élvezésében. A kettő együtt leküzdhetetlen párost alkotna.
Persze, tudom: nem vagyok negyven kiló és sosem leszek annyi. Tudom, hogy azt gondolod rólam, hogy nem vagyok elég vonzó és nem lennék jó az ágyban. Emiatt úgy érzem, sosem kellenék Neked és sosem lennék elég jó. A múltkor, amikor ölelkezve aludtunk el és cirógattál, annyira nagyon jó volt, hogy szerettem volna, ha más testrészemet is érinted. De nem lehet... Már szinte félek szeretni Téged. Egyszerűen nem merek belemenni. Pedig hát mi történhet? Vagy nagyon jó és akkor az ember együtt marad, vagy nem jó, és akkor legalább tudja az ember, hogy nem oké, és marad a barátság. Vagy mégsem? Á, teljesen összezavarsz... Ismerd be, Te is félsz tőlem. Érzem. Ugyanúgy kibillensz érzelmileg, aztán pár nap és szépen megbeszéled magaddal, hogy miért ne legyen csak barátság.
Továbbra is csak azt érzem, hogy nem tudom, mikor tudok valakit úgy szeretni és úgy megérinteni, mint Téged. Néha úgy érzem, Te is így vagy velem, bár lehet, hogy ezt csak én magyarázom be magamnak, mert ezt szeretném képzelni. Fene tudja már. De nem is érdekel, nem lényeges. A lényeg az, hogy én érzelmileg mindig felkavarsz, mert annyira nagyon jó Veled lenni... És Veled, Veled akarok lenni! Veled akarok elaludni és ébredni, Veled akarok nevetni, megküzdeni az élettel, Rólad akarok gondoskodni, Veled akarok beszélgetni... De ne aggódj, már megtanultam kezelni a helyzetet. Csupán csak úgy érzem magam, mint Julia Roberts a Sztárom a párom c. filmben, amikor bemegy a Kandinszkij képpel Hugh Granthez és arra kéri, hogy szeresse őt... Juliának szerencséje volt. Nekem viszont a kijózanodás marad. Mert utána mindig lehozol a földre. Nem tudom, meddig bírom ezt a nagy amplitúdót.


"Sem utódja, sem boldog őse
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok, így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
S lennék valakié."

(Ady)

Magány

Szürke odakint minden, hideg van, semmi sem mozdul. Az idő is, mintha megállt volna. Egyedül vagyok. Nem, nem is ez a legjobb kifejezés. Magányos. Igen, magányos. Nincs is kedvem semmit sem csinálni. Tanulnom kellene, de nem megy. Csak arra tudok gondolni, hogy szeretnék szerelmes lenni, hogy szeretném, ha valaki átölelne és szeretne. Igazán szeretne, és csak engem.
Magányomban bevackolom magam kuckómba, és csak meredek. Szól a Bronski Beattől a "Smalltown Boy", jellegzetes zongora dallama szomorúan cseng. "Run away, turn away, run away, turn away...." Régi idők emléke merül föl bennem, és az MTV Europe jut az eszembe Paul Kinggel és Ray Cokes-szal meg a többiekkel. De ez is csak figyelemelterelés, hogy ne a magányommal foglalkozzam.
Ördög tudja, hogyan, de kilyukadok a Depeche Modenál, és interjúkat nézek, aztán meghallgatom a Wrong-ot, a Higher Love-ot, a Halo-t és a Walking In My Shoes-t. Nos igen, valaki vagy szereti őket, vagy nem. Én elég sok műfajt szeretek, és ők is beleférnek. Naná. Martin egy zseni a szövegeivel és a zenékkel, Dave hangja pedig lenyűgöző.
Kész a tejbegrízem. Megeszem. Tanulni kéne... Nincs kedvem. Magányos vagyok.

A tizedik...

Istenem, a tizedik...
Ez a kutya tartja bennem a lelket sokszor. Vele megyek át minden nehézségen, vele osztok meg most mindent. Ezt persze nem értik sokan, de tényleg így van. Ő az egyetlen, aki benne van a mindennapjaimban, ő az egyetlen, aki feltétel nélkül szeret.
Kedves, aranyos, bújós, bohém, harmonikus. És remélem, hogy van még 4-5 év a futóművében.

Szeretlek, kiskutyám!

Felfoghatatlan

Azt azért valaki magyarázza el, hogy ha megvan a szimpátia, a közös érdeklődés, tisztelet, vonzalom, szellemi összhang, ha jól érezzük magunkat egymással, és még a két gyerekét is el tudnám fogadni és szeretni is tudnám, akkor az miért nem elég, miért nem kell egy 42 éves férfinak...? Nem értem.

Azt hiszem, feladom. Senkinek sem jó semmi sem.

Életképek Angliából

Cottage
Az utca
A szoba (Holiday Inn, ahol magyar portás van!)


Ezt sosem lehet megszokni



Rend a lelke mindennek

Szídízsí

Szídízsí

2011.10.18.

Nem tehetek róla, imádom. Egyszerűen lenyűgöz, akárhányszor látom. Biztosan azért, mert ő volt az első az életemben. Mindig jó vele újra találkozni, de visszautazáskor különösen, hiszen akkor van lehetőség elidőzni nála. Már a hozzá vezető út is bizsergető. A szívem akkor dobban meg, amikor a körgyűrűn hol száguldozva, hol araszolva haladván meglátom az első táblát, ami őt jelzi: CDG, azaz Szídízsí. Onnantól kezdve azt figyelem, mikor érünk ki a betonrengetegből, és mikor látom meg az első gépeket felszállni. Aztán egyszer csak elénk tárul a mérhetetlenül nagy terület, amit elfoglal, s felbukkannak kisebb raktárépületek, teherautók és mindenféle reptéri szállítóeszköz. Kanyargós az út, de igazán élvezem. Fejem jobbra balra kapkodom, mintha tenisz mérkőzésen lennék és csak ámulok, bámulok. Pár perc múlva pedig megpillantom a kettes terminál jellegzetes homlokzatát, amely már ismerősen mosolyog rám. A 2D-re kell mennünk, beállunk hát a kisbusszal a kijelölt helyre. Megérkeztem. Ahogy belépek, biztonságban érzem magam: ismerősek a kék táblák és kijelzők, ismerősek a feliratok, a székek, a boltok. Az egésznek van egy sajátos miliője, amelyet nagyon nehéz leírni. Lüktet az egész, de nincs káosz, nincs stressz, nincs rohanás.

A terminál végébe megyek, hogy bőrönd nélkül járkálhassak a Szídízsín. Alig vannak a pultoknál, simán megy minden, hamar sorra kerülök. Megkapom az ablak mellé szóló beszállókártyámat, mályva színű táskám pedig a saját útját kezdi meg a futószalagon.

Ahogy felnézek, látom a kerek alakzatokat a mennyezeten. Látszik, hogy nem mai tervezés, de még így is tetszik. A bordó bőr pamlagokon mindenféle nemzetiségű ember ül csomaggal vagy anélkül. Egyik, másik ölében laptop, amott meg éppen telefonál valaki. Nyüzsög az egész. Végre eljött az a pillanat, amit annyira vártam: apróságokat vásárolni az otthoniaknak. Két boltról tudok, ahol francia szuvenír kapható: az egyik neve French Days, a másik pedig a nálunk is jól ismert újságos lánc, a Relay. Megnézem a kínálatot az egyikben, majd átmegyek a másikba, hogy összehasonlítsam az árakat. Közben elhaladok a jellegzetes kék ülések előtt, ahol családok, üzletemberek, barátok, szerelmes párok várnak. Balról tömény parfüm illat árad ki az illatszerboltból, jobbról pedig éppen narancslevet vásárolnak egy csöppnyi büfében. A másik boltban is szétnézek, majd összerakom fejben, hogy kit mivel szeretnék meglepni. Fizetek, majd a kapuhoz sietek, hogy bent várhassak a tranzitban. Az átvilágítás hamar megy, már rutin az egész, és a színes bőrű fiatalember nagyon kedves, még kacsint is rám, hogy nem szükséges levenni a cipőmet.

Bent vagyok végre. A hatalmas üvegfalakon keresztül látni a szárnyas óriásokat. Itt egy Finnair, amott Air France, Qatar, British Airways és még sorolhatnám. Az egész látvány egy színkavalkád, mintha egy kaleidoszkópba nézne az ember. Néhány csáp árválkodik és várja, hogy kikössön nála egy megfáradt gép. Csomagszállító kis kocsik furikáznak a repülők aljában, aztán üzemanyagot szállító autó érkezik. Olyan ez, mint egy város. Önálló életet él. Eszembe jut, amit olvastam róla: több ezren dolgoznak itt. Hirtelen végig fut az agyamon, hogy ki mindenkiről is lehet szó. A végeredmény elképesztő, hiszen dolgozik itt takarító nő, pultos, bolti eladó, biztonsági szolgálatos, légi kísérő, csomagszállító, műszerész, forgalomirányító, légi irányító, konyhalány, orvos, ügyfélszolgálatos és még hány és hány háttérmunkás is, akikre nem is gondolok.

Végig járom a hetvenes kaputól az ötven valahányasig a tranzitot, hogy valamiféle italt vehessek magamnak. Csak két büfében tehetem ezt meg. A kisebb mellett döntök a tranzit végében. A másiknál és annak környékén nagyon sokan ülnek. Minden bordó és kék ülés foglalt. Ahogy járkálok, észreveszem magamon, hogy már mennyire otthonosan mozgok ebben a közegben. Itt van a mosdó balra, amott meg az ingyenes újságok, aztán megint néhány bolt. Lassan elérek a kis büféhez, amit előttem éppen néhány negyven és néhány húszas éveiket taposó öltönyös üzletember száll meg. Látszik rajtuk, hogy nagyon komolyan veszik a munkát, ahogyan a hierarchiát is: az idősebbeknek tekintélyük van a fiatal „zöldfülűk” előtt. Kiválasztják szendvicseiket, majd fizetnek. Finnek, azt hiszem. Mindegyik nagyon magas, de nem tetszenek. Végig nézek rajtuk. Az különösen nem tetszik, ha fekete öltönyhöz barna cipőt vesznek föl. Mindegy. Sorra kerülök én is, a laza, farmeros, elvarázsolt multis csaj, aki kineziológia tételeket magol várakozás közben. Kifizetem a jeges teám, és szabad hely után nézek. Ekkor veszem észre, hogy már sötétedik. Így még hangulatosabb és izgalmasabb az egész. A tranzit végében maradok, nem érdekel, hogy távol vagyok attól a kaputól, ahol majd be kell szállni. Van időm, és nem akarok tömött sorokban ülni. Megfigyelem, hogy ezen a részen nyugodtabb a légkör, a székek pedig világos zöldek. Leülök egy korombeli férfi mellé, aki meglepően hasonlít az REM énekeséhez. Újságot olvas. Ez már ritka, amióta léteznek okos telefonok és elektronikus olvasók is. Kézipoggyászán van egy kisebb táska is. „Hm... fuvola lehet benne, olyan formája van” – tűnődöm. Milyen izgalmas a zöld székben ülni, és figyelni a Szídízsí életét és az embereket! Élvezem minden pillanatát, egyáltalán nem unatkozom. Majdnem előveszem a laptopom, hogy az élményt és érzést gyorsan kiírjam magamból, de úrrá leszek magamon, és inkább úgy döntök, hogy amíg lehet, inkább magamba szívom a reptér hangulatát. Szemben egy nagyon fiatal menedzser fiú ül. Komoly, mindent precízen vesz elő és tesz el. „De jó, hogy nem vagyok karrierista” – állapítom meg magamban. Fejem tovább fordítom az ablak felé. Már sötét van. A gépek lámpái villognak odakint. Legszívesebben bevackolnám magam a székembe és el sem mozdulnék onnan. Kint hűvös van és sötét, bent pedig meleg, és csupa érdekes megfigyelnivaló.

Jelzem az otthoniaknak, hogy már a reptéren vagyok és hamarosan indulok haza, majd felállok, és a mosdó felé veszem az irányt. Mire kiérek, lassan nyitják is a kaput a beszálláshoz. Megpillantom az REM énekesére hasonlító, fuvolás férfit. Ő is ezzel a géppel utazik. Lám-lám, kicsi a világ. Ő is a terminál végében húzta meg hát magát. Igazi művész lélek lehet. Ellenőrzik a beszállókártyám, aztán belépek a csápba. A gépen elhelyezkedem, és várom a felszállás pillanatát. Ennél jobban már csak azt várom, hogy a kifutópályára érjünk, hiszen ezen út alatt döbbenek rá, mekkora is valójában a Szídízsí. Öt, hat percet is igénybe vehet, hogy kiérjünk a megfelelő felszállási helyre. Elképesztő. Ahogy az Airbus kitolat a csápról és elhalad a terminál mellett, akkor veszem észre a kivilágított épületet és ekkor esik le, hogy pár perce még bizony ott járkáltam fel s alá. Kívülről egészen más látni, hogy milyen hosszú is a terminál. Elbúcsúzom a kék, bordó és világos zöld székektől, a kék kijelzőktől, a kör alakzatú mennyezettől, a kivilágított épülettől.

Ahogy haladunk a felszállópálya felé, azon tűnődöm, hogy miket jelenthetnek a fűben a különböző színű betűkből és számokból álló kódok a pilóták számára. Nem tudom megfejteni, pedig jó lenne. Amikor eléri a start pozíciót a gép, olyan érzésem van, mintha távolugrásra készülne. Nekifut, aztán elrugaszkodik és hopp, már fent is van. Imádom, amikor egyszer csak felzúgnak a hajtóművek, és a pilóta padlógázt ad. Figyelem a gyorsulást és mindig igyekszem érzésre eltalálni, mikor kell fölemelni a gépet. Általában eltalálom. Most is így van. Jön a kellemes „hinta-érzés” és elrugaszkodunk a földtől. Gépünk az egekbe tör, majd oldalra billen és ráfordul a pályájára. Alattunk a kivilágított Szídízsí és Párizs. Gyönyörű a város, látni az utcaszerkezeteket. Semmilyen híres épületet nem tudok belőni a szememmel, ezért csak egyszerűen gyönyörködöm a látványban, és belül a következőt suttogom: „Orevoir, CDG!”...

LHR

2011.10.27.

Nos, a CDG után a cél a Heathrow 5-ös terminálja volt. Már Ferihegyen rájöttem, hogy imádok repülni, és imádom a reptereket. Pedig hogy féltem azelőtt ettől! Na de bizsergető érzés volt tizennyolc év után újra Nagy-Britanniába utazni, pláne repülővel.
A budapesti ellenőrzéskor Udvaros Dorottya vetkőzött előttem, majd az iratok ellenőrzésekor Alföldi Róbert állt előttem a sorban, aki igencsak meresztette a szemét, amikor meglátott. No igen, hiszen lát a parkban kutyasétáltatás közben, aztán pedig a színháznál, amikor ebédidőben sétálok. S most még a reptéren is.
A British Airways járata lenyűgöző volt: finom kaja és kifogástalan kiszolgálás. Ilyet eddigi hat repülésem alatt csak a Lufthansánál tapasztaltam. Izgi volt látni a csatornában a szélmalmokat.
Tulajdonképpen nem is érkezéskor ámultam el a Heathrow-tól, hanem visszafelé. Már a csomagfeladás is jól indult: a kezelő kiszúrta a személyimen, hogy aznap volt a születésnapom, és azt mondta:

"Happy birthday to you!"



Jaj, hát örültem nagyon, ez aztán igazán figyelmes volt. Elámultam a csomagfeladó pultok számától. Ezt csak tetézte, amikor megpillantottam a duty free boltokat a tranzitban. Nem tudtam olyan világmárkát mondani, amely ne lett volna ott. Külön lenyűgözött, hogy legalább négy nyelven bemondták a járatok indulását. Profi. Még egy reptéri segítő is megszólított, amikor kissé elbizonytalanodott és tanácstalan arccal lépkedtem.

Imádok tranzitokban várni. Annyi megfigyelni való van. Fel s alá járkáltam, s nem tévedtem el. Lehetetlen eltévedni. Csattogtam hát piros kabátomban, s rengeteg férfi szempárt vonzottam. A három óra, amit itt töltöttem, hamar eltelt. Mivel késve indultunk, a pilóták tolták az Airbusnak rendesen, és 927 km/h-val süvítettünk. Elképesztő volt. Jó, tudom, a Jumbo Jetek ezren felül is mennek, de nekem ez volt eddig a rekord. Tetszett nagyon. Az éjféli érkezés már nem annyira.

A Csillag

Minden nap húzok egy lapot, és nagyon sokszor húzom mostanában a Csillagot. A Csillag jelentése: "Aki kér, annak adatik. Szerelmet kaphatsz".

Skandináv éjszakák

Éjjel van, én meg Budapesten suhanok az autóval. Minden kihalt már, sötét van és esik az eső. Egyrészt félelmetes, másrészt hangulatos, és hirtelen mérhetetlenül szabadnak érzem magam. A rádióban halkan szól Charlietól a Skandináv éjszakák c. dal. "Voltak nevek, arcok, helyek, olcsó szállodákban szűk szobák..." Magával ragad a dallam, pedig nem szeretem az előadót. Valahogy mégis beleillik a képbe, megnyugtat, az éjszaka pedig befogadja a zenét puha, lágy ölébe. Az autó fűt a hidegben, bevackolom magam hát és élvezem a pillanatot.
Aztán hetek telnek el, és egy nap úgy ébredek a szállodai szobámban, hogy ez a dallam van a fülemben. Egész nap arra várok, hogy meghallgathassam. S ekkor döbbenek rá, hogy mással is így vagyok. Ráébredek, hogy tetszik, hogy jó vele lenni, hogy jó a közelében lenni, hogy látni akarom, hallani akarom, ahogy beszél, hogy vele akarok lenni. S igen, rá kellett döbbennem, hogy le kell építenem az előítéleteimet. Nos megtettem, s ma már tudom, hogy mire vágyom. A kérdés, csak az, hogy vajon nem késő-e. Az ember gyakran azt nem veszi észre, ami a szeme előtt van. Hogy ez miért van így...? Tenni akarok érte! Szeretném szeretni.

Szeretnék...

Amikor az Édenben vagyok, mindig megnyugszom. Különösen jó hatása, rezgése van annak a helynek. Eltölteni egy napot jókedvűen olyanokkal, akiknek hasonló az érdeklődési köre, akikkel egy nyelvet beszélek, mindig segít helyre rázódnom. Már ott megfogalmazódott bennem az, hogy mit szeretnék, és ettől felszabadulttá váltam. Este beszálltam a kocsiba és öt perc alatt haza suhantam. Igen, végre autóval megyek az Édenbe is, nem félek már. Nem. Vezetek, s ahogyan Márti mondja, aki autót vezet, az meri kormányozni a saját életét is. Hát ezt teszem: végre teljes mértékben én irányítom az életem.
Aztán ahogyan sétálok a kutyával, összegzem, mit is szeretnék. Szeretnék újra együtt lenni valakivel. Szeretnék otthont teremteni valakivel, szeretnék rusztikus bútort együtt pácolni valakivel vidáman, szeretnék őszi koszorút gyártani és az ajtónkra kitenni, szeretném karácsonyi díszbe öltöztetni az otthonunkat, szeretnék sütni valakinek és szeretném, ha finom illat lengné be otthonunkat, amíg olvas, vagy elfoglalja magát, szeretnék valakit megérinteni, szeretnék adni, szeretnék valakit szerelemmel megcsókolni, szeretnék valakivel átölelve elaludni, szeretnék szerelemmel szeretkezni valakivel, szeretnék szenvedéllyel neki esni annak, akit szeretek, szeretnék vadmacska lenni az ágyban és látni az arcát, ahogy odáig van, szeretném, ha valaki férfinak érezhetné magát mellettem, szeretném magam nőnek érezni valaki mellett, szeretném, ha valaki megérintene, szeretném, ha valakitől kapnék, szeretnék valakivel hógolyózni és szánkózni és kacagva elesni a hóban, szeretnék valakivel együtt főzni, szeretnék valakihez hozzábújni és filmet nézni, szeretnék valakivel kirándulni és megcsodálni az ősz színeit, szeretnék valakivel közösen alkotni, szeretnék valakiben bízni, szeretném, ha bennem bízna valaki, szeretnék biztonságot jelenteni valakinek, szeretném, ha valaki nekem jelentene biztonságot, szeretném, ha várna haza valaki, szeretném, hogy akarja hallani a hangom, szeretném kitalálni minden vágyát, kívánságát, szeretném, ha megértené a lelkem, szeretném, ha kézen fogna és egy réten megmutatná a csillagokat, szeretnék vele elrepülni messzi tájakra, szeretnék valakiről gondoskodni, szeretnék szeretni...
Ahogy ezek a gondolatok cikáznak a fejemben, mosolyogni kezd a lelkem, aztán azon kapom magam, hogy kutyám lelapult felső testtel és széttárt mellső lábakkal csaholva játszani hív az őszi estében. Játszom hát vele, bolondozunk. Hazafelé az utcai lámpák sárga fénye megvilágítja az aszfalton heverő avart. Szeretem ezt a látványt. A gondolatok, a kutya, az avar jó kedvre derítenek, és úgy érzem, boldog vagyok. Mi több: szeretek élni!

Alku

Sós lé folyik a számba, a könnytől semmit sem látok. Vonszolom magam. A lelkem szétfeszíti a testem, alig fér bele. Térdre rogyok, zokogok. Felnézek, és felajánlom lelkem és mindenem az ördögnek is cserébe azért, hogy szeressenek. Hogy valaki igazán szeressen.

Rossz álom

Mára virradóan szörnyű álmom volt. Egy hídon mentem át, aminek középen volt egy nagy lyuk. Előttem haladt egy öregember, aki nem vette észre és beleesett. A pillérre esett merev lábbal, úgy vagy húsz métert. Lent pocsolya volt a pilléren. Mivel nyújtott lábra esett, annyira megterhelte, hogy a lábát amputálni kellett.

Nos, a kulcsszavak, melyek elgondolkodtatóak:

Híd:
Az ellentétek feloldásának, az emberek közötti lelki távolság csökkentésének lehetősége. Mód nyílik a változásra – ha át tud menni rajta.

Öregember:
Még ma is tartalmazza a bölcsesség szikráját, a hosszú élet iránti reményt és a haláltól való félelmet. Az aktív emberek számára fenyegető lehet: a testi képességek elvesztése, beleértve a szexualitást is.

Esés:
Lelki veszély! Nem talál biztos pontot nyújtó emberi kapcsolatot.

Amputálás (láb):
Láb: nem tud tovább haladni a kiválasztott úton.

"Remek"...

Alföldi macska-jaj

Szeptember elején történt:

Olyan meleg van, mintha augusztus eleje lenne, közben meg szeptember első napjaiban vagyunk. Barátunk alföldi tanyáján töltjük a hétvégét és élvezzük a természet közelségét. Egyszer csak előkerül az egyik macskája, s döbbenten vesszük észre, ahogyan szegény pára vonszolja magát. Egyik oldala mintha le lenne bénulva, dülöngél, meg-megbotlik. Közelebbről szemügyre vesszük a jószágot, és úgy látjuk, kifolyt az egyik szeme. Mi történhetett? Megtépte egy kutya vagy egy róka? Nem tudjuk, csak azt, hogy segítenünk kell rajta, hiszen enni sem tud. Képtelenek vagyunk tovább nézni, ahogyan szenved és átérezzük, milyen fájdalmai lehetnek.

Szombat van, s pesti ember lévén fel sem merül bennünk az, hogy ne találjunk állatorvost, aki elláthatja a szerencsétlenül járt állatot, így felkerekedünk: a cicát kartondobozba tesszük és neki vágunk az alföldi nagyvárosnak. Pár perc alatt bent is vagyunk, hogy majd onnan indulhassunk tovább oda, ahol fogadnak minket. A környező kis faluban elő barát hívja az egyik állatorvost, de az tovább irányít minket a városi ügyeletre. Tárcsázzuk hát a megadott számot, ahol közlik velünk, hogy alapból tizenhárom ezer forintba kerül az, hogy megnézzék a pórul járt állatot, s a vizsgálat, a kezelés és a gyógyszerezés költsége ezen felül értendő. Ledöbbenünk. Hiszen Pesten ennyi pénzért műtenek! Nem arról van szó, hogy nem akarunk fizetni, hanem arról, hogy legyen arányos a díj a szolgáltatással. Nem adjuk föl, tovább keresünk. Otthon, internet előtt ülő barátokat kérünk meg, hogy segítsenek állatorvost találni. Az autó első két ülésén telefonálnak, és mozgósítják kapcsolataikat, én meg hátul gubbasztok és sorra írom a neveket, telefonszámokat, címeket. Csapatmunka ez, kérem. Minden egyes új elérhetőségnek megörülünk és a remény felcsillan szemünkben, miközben a kis bajba jutottunk kétségbeesetten nyávog a dobozban. Már vagy fél órája dekkolunk a kocsiban, de sehol semmi. Van, aki nincs a városban, van, aki nem veszi föl, van, aki kiakad azon, hogy kiakadunk a tizenháromezres „kiszállási díjon” és kikéri magának. Mindenki az ügyeletre irányít. Nem akarjuk elhinni. Nem akarjuk elhinni, hogy nincs egy emberséges állatorvos, aki azt mondaná, hogy „jöjjenek, megnézem a macskát, segítek”. Mindannyiunkban felmerül a kérdés, hogy akkor miért és mire esküdtek föl ezek az emberek? Nem arra, hogy segítsenek az állatokon? Tovább gondolván eljutunk oda, hogy az állat ki van szolgáltatva az embernek, márpedig, ha az ember állatot tart, akkor felelősséggel tartozik érte. Mi ennek szellemében cselekszünk, de hiába. Belegondolunk, hogy sajnos ez is pénz kérdése ma már. Az ember csak csak összeszedi a pénzt, hogy segítsen bajba jutott kedvencén vagy haszonállatán. Na de ennyi pénzért jönnek be a rendelőbe illetve meg sem nézik? Még inkább elkeserítő, hogy ezzel vidéken szembesülünk, ahol a keresetek nem érik el a fővárosi szintet. Szóval ha az ember még segítene is, ilyen összeg mellett lehet, hogy meggondolja, ami egy állat életébe kerülhet. Egyszerre vagyunk dühösek, csalódottak és szomorúak, de még mindig nem adjuk föl. Az utolsó kapcsolatokat mozgósítjuk, s bejön két név, már a tizenvalahanyadiknak. Helyi barátunk egyszer csak szemöldökét felvonva hátrakapja a fejét és feltartott mutatóujjal jelzi, hogy „meg van”. Az első orvos, aki nem hajt el minket, hanem beajánl egy kollégájának, majd arra kér, hogy ha az nem venné föl a telefont, hívjuk őt vissza. De a kolléga fölveszi, és természetes számára, hogy megnézze az állatot. Ujjongunk. Újult erővel indulunk neki a városnak a nyár végi estében, s már csak az utcát kell megtalálni. Ezt az akadályt már könnyen vesszük. Örömmel nyugtáztuk, hogy akciónk sikeres volt, másfelől még mindig nem hisszük el, hogy egy vidéki nagyvárosban ilyen erőfeszítéseket kellett tenni azért, hogy egy állatot megmentsünk...

U.I.: Egyébként a macskát nem támadta meg semmi, hanem valószínűleg elütötték. Nem törött el semmije, izomhúzódása volt és ki volt száradva. A szeme nem folyt ki, de arra a szemére elveszítette a látását. Ma már köszöni, jól van és újra önfeledten szaladgál az alföldi tanyán. Mi pedig köszönjük annak az egy, azaz egy állatorvosnak, aki hajlandó volt segíteni rajta, hogy megmentette.

Tüncisen

Ahogyan ritkán látni:

Újra egyedül

Ennyi volt. Újra egyedül. Nagyon sok jó dolgot mutatott és ennek örülök. Megmutatta, hogy lehet személyesen is ismerkedni, nemcsak neten, hogy igenis létezik férfi, aki velem akar lenni, aki velem akar főzni, kirándulni, aki szereti és elfogadja a kutyámat, és aki velem akar aludni. Ez után ugye tényleg az Igazi jön....?

Iwon

Már egyre jobban megy. Túl vagyok az első két hosszú úton: Szeged és Nyíregyháza. De városban is fejlődöm. Élvezem a suhanást és a szabadságot. Iwont pedig nagyon szeretem. (Felhívnám a figyelmet a szintén kék T betűre. :-)

Ou revoir, CDG!

Esküszöm, az utat vártam. Az egy hét végül is hamar eltelt, s valahogy túlélhető is volt. Kiváltképp onnantól kezdve, hogy a betanítandó csoportból az olasz, negyvenes faszi, Stefano az egyik tréningen igen csak stírölni kezdett. Őszintén szólva nem érdekelt az, ami a webex-en ment, hiszen, semmi közöm nem volt hozzá. Így levelezésembe és aktuális munkámba merültem a laptopomon. Már többedjére történt, hogy mikor felnéztem, láttam, hogy Stefano néz, majd elkapja a tekintetét. "Hm... most tényleg engem néz, vagy csak káprázik a szemem?" - tűnődtem magamban. Megszoktam, hogy nem szoktak már nézni, vagy maximum Oroszlán Vénusszal rendelkező, dekoratív, már már "too much" kategóriájú kolléganőmet tüntetik ki figyelemmel. Rácseteltem hát mellettem ülő kolléganőmre, hogy jól látom-e, hogy az olasz bámul. Jól. Wow!! Na több se kellett, szemezni kezdtem vele, just for fun jeligével. Figyeltem az arcát, majd hosszú percek után esett le, kire is hasonlít olyan veszettül a tekintete és a mosolya: az "én" Gusztimra! Ahh.... Gusztiért pedig odavagyok. Na ez a kis szemezés igencsak feldobta a kedvem és az unalamas tréninget is. Milyen érdekes. Amikor jön végre egy valaki, akkor jön a többi is...?
Na de, ahogy Milka Bébi szokta mondani, nem ez volt az egyetlen ilyen jellegű siker a héten. Az egyik étteremben velem szembe leült egy asztalhoz egy idősebb faszikból álló társaság, ahol a "lila inges" igencsak sármos volt: magas, jó kiállású, ősz haj, szemüveg. Elkezdtem figyelni őt, s kiszúrt magának. Na, onnantól kezdve neki sem kellett több: szemezni kezdett. Lehetett vagy ötven éves, nem tudom, biztos jót tett a májának, hogy egy "fiatal" pipi stírölte. :-)

De térjünk vissza egy pillanatra a CDG-re. A tranzitban csokis muffint majszoltam újfent (ez a befutó kombináció az útra), s bámészkodtam. Szemben velem egy Air France gép, kis teherhordó kocsik jönnek mennek. Ahogy nézem, úgy érzem, annyira le vagyok nyűgözve, hogy nekem reptéren kellene dolgoznom. Elhatározom, hogy amint hazaérek, megveszem a Terminal c. filmet. Minden percét élvezem a bámészkodásnak. Kolléganőim francia divatmagazinokba mélyülnek, és meg csak szívom magamba a reptér atmoszféráját, figyelem minden rezdülését és fotózom. Késve indulunk, már kiírták.

A poggyászfelvételnél segédkező ferde szemű francia nem tudom, mit nem értett: világosan elmondtam neki, hogy ne a szárnyhoz adjon jegyet, erre pont ahhoz adott. A vészkijáratnál ültem. Szomszédom egy fiatal, menedzser, ifjú titán, még a céges badge is a nyakában lóg, s öltönyben feszít. Javára legyen mondva, roppant udvarias, s felteszi a laptopom a helyére. A felszállást nagyon élvezem, iszonyatosan meredeken törünk az égbe. Alattam a CDG, és búcsút intek neki, ki tudja meddig, mikor láthatom viszont.

Titán szomszédom beszélgetést kezdeményez, majd átül a mellettem lévő székbe, mondván nem hallja, amit mondok. Végig roppant udvarias, előzékeny, érdeklődő. Beszélgetünk. Látom, hogy bejövök neki. Néz. Izgul. Elmondja ötször, hogy nincs barátnője. Én már abba belefáradtam, ahogy felsorolta, milyen tevékenységei vannak és milyen sportokat űz. Figyelem őt. Tetszik is, meg nem is. A teste jó, az arca nem rossz, de a kis kukorica méretű fogak nem igazán megnyerőek. De sebaj, hiszen éppen valami friss dologban vagyok most. Ad névjegyet. A leszálláskor végig úgy gardíroz, mintha a testőröm lenne. "Hm... a férfiak tényleg akkor tapadnak csapatostól, amikor már valami alakul...? Nem hiszem el..." Nem tudom eldönteni, hogy megadjam-e a számom. De bizonytalan vagyok, ezért megcsörgetem a poggyászt várván. Ki tudja? Ha másra nem, networkingre jó lehet még. Gyorsan átírja a számot a privát telefonba, és arról csörget meg, hogy meg legyen nekem az a száma is. Elégedett mosollyal teszi bele a mobilt az ingzsebébe. Kezemben a telefonom, és még mindig csörög.
-Te, ez még mindig csörög.
-Ki van zárva, letettem.
-Nézd meg. - mutatom feléje az iPhone-t.
-Hm... látod, ennyire nem akaródzik elfelejteni téged...
Jaj, ez édes. Amikor hazaértem, hívott. Csak azért, hogy rendben hazaértem-e. Hát kérem, vannak még lovagok, úgy tűnik. Nem Budapesten, hanem Miskolcon.

GastrOrléans

Miután lecuccoltunk a szállodában, útra keltünk, hogy éhségünket csillapítsuk. Rutinos kolléganőim jobbnál jobb éttermek felé vették az irányt. Akkorra már elmúlt a fejfájásom, és úgy voltam vele, hogy egy picit én is ennék valamit. Nos, egy Michelin csillagos éttermet céloztunk meg, de zárva volt. Semmi gond, akkor tovább a város közkedvelt sétálóutcája felé. Házias francia konyhát kínáló rusztikus hely? Már nincs konyha, finé. Gyerünk tovább. Elegáns, modern étterem? Finé. Suhi a sarkon? Már zárva. Átlagos étterem? Nem fogadnak el bankkártyát. Remek. Olasz pizzéria? Negyed órát kell várni minimum, hogy legyen szabad asztal. És mindez este fél tízkor. Nem akartuk elhinni. Persze nagyon romantikus volt sétálni a meleg nyári estében Orléans rusztikus utcácskáin, de nem étel után kajtatva. S valóban. Figyeltem, ahogyan az emberek élnek ott. Nincs semmi stressz. Vagy legalábbis nem látni rajtuk. Hirtelen tekintetem egy vajszínű házacskára téved, romantikus erkélyén virág, a fehér spaletták kihajtva, a függönybe lágy szellő kap bele. A házat meleg, sárga fénnyel világítja meg a város, hogy formáját kiemeljék. "Hm... szép, szép, de milyen lehet ott, abban a szobában szeretkezni?" - gondolom magamban. Tárva az erkélyajtó a melegben, minden kihallatszik a sétálóutcára... A másik ablakban fiatalok sziluettjét látom, s étel sistereg serpenyőben. Könnyű vacsorát ütnek össze, és mulatnak. Még vasárnap este is, pedig másnap már munkanap van. Nem számít. Itt nem. Tovább haladunk a macskaköves utcácskán, és egy meglepően alacsonyan lévő hosszúkás ablakhoz érünk, melyen keresztül akár a lakásba is léphetnénk. De nem lépünk, mert a lágy, fátyol függöny előtt fehér cica gömbölyödik össze. A mellékutcákra a lakásokból kiáradó finom étel illata árad ki. Mindenhol főznek e késői órán. Éhségünk egyre nagyobb. Utolsó lehetőségünk a még nyitva tartó és még kiszolgálást is vállaló, indiai étterem. Erről a Házibuli c. francia film jutott az eszembe, ahol is az apuka éppen el akarja vinni egy romantikus útra az anyukát, de az nem tud menni, mert a japán rajzfilmes kollégákat viszi el Párizsban kettejük kedvenc olasz éttermébe. Erre az apuka beleszól a telefonba:

"És különben is! Mért kell a japánoknak Párizsban épp olaszosat zabálni?!"

Na, hát mi, magyarok is elmentünk Franciaországba indiait zabálni, oh yeah. De hát ez van. Fél órát kellett arra várni, hogy a 28 fokos melegben egy üveg vizet kihozzanak. Azt hittem, felrobbanok. A poén az volt, hogy a pincér fiú néger volt, még csak nem is a ráérős indiai...

A hét további napjain újabb és újabb éttermekbe vittek a kolléganők, de én egytől sem voltam elájulva. Jó volt az étel, de semmi extra, itthon is megkapni ugyanazt. A tengeri kütyükre pedig én nem kattanok. Az utolsó este Michelin csillagos helyre mentünk, ahol érdekes látványt nyújtott a tánclépésekben járó pincér srác. Hogy hogy jött neki az a flash, hogy a vodkát a baracklével együtt akarom meginni....? Na, eljöhetnének Magyarországra egy kis felszolgálást tanulni, az szent. Ekkor már szemem előtt lebegett egy jó gulyásleves és lekváros palacsinta.... Nem cserélném be egy francia kajára sem.

Still luv U, CDG!

Elképesztő. Semmire sincs időm. Az alábbit is megírtam már három hete, de csak most tudom betenni...

Kalandosan indult. Pénteken volt időm valutát váltani, de a dm-be már nem jutottam el, mert átalakítás miatt zárva volt. „Ah, még ez is” – gondoltam magamban. Augusztus 20-án semmi sem volt nyitva, így nem tudtam beszerezni a tisztálkodási szereket, amiket kellett volna, ezért áthidaló megoldást voltam kénytelen találni. Vasárnap reggel becsomagoltam hát újdonsült, mályva színű, nőcis gurulós bőröndömet, felöltöztem, majd lecuccoltam Iwonba. Persze, hogy a lift akkor romlik el, amikor az ember tíz kilós csomagot kell, hogy levigyen. Mondjuk még mindig jobb lefelé, mint fölfelé. Kétszer kellett fordulnom, hiszen a kutyát is le kellett vinnem. Mindent elhelyeztem, majd benyomtam a rádión a Jazzy-t, leengedtem az ablakokat, és verőfényes napsütésben nekivágtam az útnak. Már simán ment minden, hamar kiértem. A parkoláson azért van még mit javítani, de hát nőből vagyok és nem születtem úgy, hogy azonnal tudjak parkolni. Iwont elvittem a zárt parkolóba, majd a kutyát a szülőkhöz és megvettem a hiányzó dolgok egy részét a helyi Tesco expresszben. (Azért csak egy részét, mert a többit elfelejtettem - jellemző.) Már ekkor éreztem, hogy fáradok. Sok ez nekem egyszerre.

Ebéd után jött a megrendelt taxi. A sofőr megkérdezte az első pár méter után, hogy nyaralás vagy munka miatt utazom. Utóbbi. Erre rávágta: „Jaj, nagyon látni.” Remek. A reptérre érvén elámultam az új dizájntól és elrendezéstől. Ez már kezd hasonlítani egy európai színvonalhoz. Elmajszoltam még gyorsan céges pénzen egy csokis muffint és ittam egy jeges teát. Jól esett. A fejfájás ennek ellenére már bujkált bennem sajnos.

Azt nem egészen értem, hogy ha egyetlen egy gép volt, ami felszállt, akkor miért késve kezdték meg a beszállást. No de hát ez Magyarország, kérem, csak semmi csodálkozás. Alig vártam, hogy beszállhassak a gépbe és elfoglaljam helyem az ablak mellett. Telefonomat repülő üzemmódra állítottam, és felvettem videóra a felszállást. Élmény volt. Pedig hogy féltem ettől éveken keresztül... Ezúttal kis képernyő mutatta, hogy merre járunk, milyen magasan, hány fok van kint és milyen gyorsan haladunk. Csodálatos, hogy még tizenkétezer méterről is látni a felszabdalt szántóföldeket. Gyakorlatilag az út végéig az ablakra voltam tapadva és bámészkodtam, mint egy kisgyerek.

A leszállást is rögzíteni akartam, különösen azért, mert elképesztő, hogy földet érés után a gép még percekig bolyong, mire begurul a helyére. Direkt figyeltem: hat perc telt el a landolás és a megállás között. Viszont ezt már nem bírta a készülék és lefagyott, s persze a felvétel ugrott. Ah, de kár érte.

Aztán lassan kiszálltunk a Boeingből és a már ismerős reptér fogadott. Köszöntem hát neki, és igyekeztem magamba szívni légkörét. Egyszerűen lenyűgöz az a nagyság, forgalom, nyüzsgés, ami a CDG-t jellemzi. Persze biztos, hogy vannak nála nagyobbak is, gondolom a JFK a Nagy Almában, amit szintén megnéznék, de nekem akkor is szívem csücske a francia reptér, hiszen Ő volt az első az életemben.

A poggyászkiadásnál majdnem elájultam, mert annyira nem volt levegő és annyira fájt a fejem, de koncentráltam, és megúsztam. A kijáratnál már várt mókás külsejű sofőrünk szétálló lábfejekkel, lábszárig érő nadrágban, fehér zokniban, amiről Benny ugrott be az Olsen bandából. Vicces egy látvány volt. Az viszont már kevésbé volt kacagtató, ahogyan száguldozott Párizs körgyűrűin; kezdtük magunkat úgy érezni a VW kisbuszban, mint a Taxi c. filmben az utasok. Kolléganőm kezébe nyomtam egy zacskót hát arra az esetre, ha nem bírná tovább. A helyzet valamivel javult már az autópályán, de fejfájásom még a Cataflam beszedése után sem mérséklődött. Mivel emberünk kellőképp nyomta a gázt másfél óra múltán a már ismerős Ibis Hotel előtt álltunk a Gare d’ Orléans-szal szemben. Megérkeztünk.

Furcsa érzés,

... hogy újra két törölköző lóg egymás mellett és két ágyneműt kell felhúzni... De jó.

A bolgár

A poénhoz szükséges, hogy ismerjük az alábbi logót, mely Astránk hátulját díszítette:



Még akkor történt, amikor exemmel Gazdagrétre jártunk kutyát sétáltatni. Csapatostul mentünk, mindig voltunk hárman-négyen. A kutyák élvezték a mező lekeresését és a vadászatot. Rendszerint becsatlakozott az út felénél egy Gazdagréten lakó, hatvan év körüli bolgár pasas, aki már negyven éve élt Magyarországon, de még mindig erős akcentussal és helytelen ragozással beszélte nyelvünket. Már az akcentus is néha mosolyt csalt az arcunkra, de az alábbi mondata után fetrengtünk a röhögéstől.
Történt, hogy elkísért minket a kocsihoz a séta végén. Tudta, hogy új a járgány, és valami kedveset akart mondani. Ezt sikerült az emblémára pillantva:

"Milyen szép pingvined van!"

:-D

"Szép napot!"

Emlékszem, az első délután négy vagy öt óra körül sugárzott talkshow-t egy vörös hajú, molett nő tartotta a hárombetűs kereskedelmi tévében. A műsor roppant gyönge volt, és a nő a végén mindig hátat fordítván a közönségnek a kamerába nézett, elmondta a tanulságot, majd elköszönt:

"Szép napot!"

Brrr. Már akkor is a hideg rázott ki ettől. Ez a mondat egyáltalán nem illik bele a magyar köznyelvbe. Hogyan is illene, amikor angolszász és germán nyelvterületen használják? Ez a mondat teljesen értelmezhető és stílusban nem kirívó az angoloknál ("Have a nice day") és a németeknél ("Shönen Tag noch"). Na de itt, Magyarországon? Jaj, ne csináljuk már... Annyiféle képen el lehet köszönni, miért kell ebben is majmolnunk a nyugatot?

Persze nemcsak a tévé által, hanem a multi cégek és az ott dolgozó külföldiek illetve idegen nyelvű levelezések miatt is elterjedt ez a köszönési forma. Istenem, annyira elcsépelt, amikor azt hallom a folyosón a munkahelyemen, hogy percekig csacsog két csajszi, majd elköszönnek egymástól és odavetnek a másiknak egy "szép napot". Üres. Semmitmondó. Utálom. Különösen akkor, ha barátok köszönnek így el tőlem. Rá kéne ébredni, hogy ez a kifejezés nem hozzánk való.

Skorpió Merkúr

Amerikai, multinacionális cégünknél tavaly szervezték meg első ízben az APICS névre hallgató, nemzetközileg is elismert logisztikai képzést és vizsgát. Teszt jelleggel minden osztályról csak két ember vehetett részt. Egyébként nem olcsó mulatság, ráadásul a vizsga sem könnyű: 90 százalékot kell elérni, mindezt angol nyelven.
Nem voltam benne az első turnusban. A második körbe viszont beszállt buzgó mócsing, magyar főnökünk. Számtalanszor jött hozzánk beszámolni (reprezentálni), hogy mennyi energiája van ebben a képzésben, és hogy nem egyszerű a dolog, nagyon kemény.

A minap megtekintette a már említett főnök kolléganőm két plüssállatát az asztalon. A kissé elvarázsolt hölgy elmondta, hogy hívják őket: Levi és Jóska.
Másnap újra tiszteletét tette nálunk főnökünk, közölte, hogy szabadságra megy, majd a plüssállatokra nézett és találgatni kezdett:
-Gyuri! - mondta lelkesen.
-Nem, nem. - rázta a fejét a kolléganő, majd egymásra néztünk mosolyogva.
-Na? Eddig kettőből nulla. - szálltam be.
-Hogy hívják a másikat? - kérdezte munkatársam a főnöktől.
-Levi! - mondta lelkesen és nevetve ránk nézett felváltva.
-Igen! - ujjongott a kolléganőm.
Higgadtan, de viccesen hozzátettem:
-Kettőből egy, ez 50 százalék. APICS-en azért ez kevés, ugye tudod.
Röhögés.
-Azt hiszem, nem akarom, hogy a G. ellenségem legyen, ha ilyen, amikor csípős kedvében van. - szólalt meg vezetőnk.
-Á, ez semmi. Nála ez a BAU állapot (business as usual). - világosította föl kolléganőm hahotázva.

Na ilyen a Skorpió Merkúr. :-)