IKEA? Nem, Covent Garden!

Míg sültek a mini panettonék és kivágtam a kis karácsonyfa ajándék kísérőket, tévéztünk. Éppen Tom Kerridge karácsonyi különkiadása ment a tévében, amit Kedvesem feszült figyelemmel nézett. Szereti ezt a séfet. Nem csodálom, vicces egy figura. A séf éppen azt ecsetelte, hogy jó alapanyagok után kutat karácsonyra, mire Kedvesem megszólalt:

"It looks like he is at bloody IKEA".

Amint ezt kimondta, Tom Kerridge a következőt mondta a tévében:

"I am at Covent Garden in London."

Akkorát röhögtem... :)))

U.I.: Mivel nincs kandallónk, kialakítottunk egy kis sarkot a képeslapoknak, illetve íme a kis karácsonyfánk.

Mini panettone

Szokás szerint itt mindenki képeslapot ad karácsonyra az irodában. Szerettem volna valami mással előrukkolni és mivel új megszerettem a sütést, de vigyázni akarok a saját vonalainkra, így a legjobb az, amikor kollégának lehet sütni és így próbálkozni. 

Mini panettonékat akartam sütni, amiket aztán kis zacskókba akartam csomagolni és egy szalaggal megkötni. Egyszerű, mégis mutatós, karácsonyi, saját készítés és cuki. Gyorsan szereztem is egy receptet, megvettem az alapanyagokat, ám döbbenten konstatáltam, hogy sajnos itt nem lehet élesztőt kapni. Illetve lehet, de csak por formájában (amit én még életemben nem használtam). Olyan élesztőt, amit otthon lehet kapni, itt csak online lehet rendelni pár bolton keresztül, illetve Londonban van egy skandináv bolt, ahol árulják. Úgyhogy az élesztő is felkerült az otthon beszerzendő áruk listájára. Majd lefagyasztom. (Megjegyzem, grízt sem lehet kapni. Egy helyen láttam 2 kilós kiszerelést, köszi...)

Szóval neki veselkedtem, ám sajnos az első sütés teljesen ehetetlen volt, a közepe nyers maradt. Mint utóbb kiderült az oka az volt, hogy nem kelt meg a tészta rendesen. Csalódott voltam, de tudtam, hogy az élesztő az oka, hiszen otthon rengetegszer csináltam keltésztát (pizzát is) és mindig jól sikerült. Úgyhogy utánaolvastam az élesztőt gyártó cég honlapján, hogy milyen arányokban kell használni. Nem csoda, hogy az első próbálkozásom nem sikerült: másfélszeresét használtam az előírt élesztőpornak... 
Vasárnap újból megpróbáltam, immáron már az új receptet használva, és lőn: a tészta megkelt, és pompásan sikerültek a mini panettonék. Igaz, még mindig nem olyan, mint friss élesztőt használva, de örültem, hogy sikerült. 

Kis zacskókba tettem őket, szalaggal kötöttem meg a zacskó száját és kis fenyőfára írtam a kollégák neveit. Nos, az itteniek valamiért nem tudják értékelni az ilyesmit, de engem ez nem rettent el. Nem azért csinálom, hogy hálálkodjanak vagy cigánykereket vessenek, hanem azért, mert jó érzés csinálni, adni, figyelmesnek lenni, akkor is, ha ők érzéketlenek ilyesmikre. Csak érdekességképp jegyzem meg, hogy érdekes az itteniek viszonyulása a házilag, saját kezűleg készített ajándékokkal kapcsolatban. Olyan, mintha a karácsonyi lapokhoz lennének szokva és minden, ami ettől eltér, nem tudják értelmezni. Szomorú egyébként... Otthon tuti, hogy a többség totál odalett volna ilyen ajándéktól. Mert mi, magyarok valahogy sokkal érzékenyebbek vagyunk és a szemünkben a saját készítésű ajándéknak értéke van. 

De akkor is jó érzés volt megcsinálni és adni. Az íze baromi jó. Magyar élesztővel újra próbálkozom majd.

 

Karácsonyi puding sapka

Decemberben nem vettem magamnak semmit, minden pénzem ajándékokra költöttem. Nem bánom, sőt. Ellenben december eleje óta vágytam egy karácsonyi puding sapkára, de már sehol sem láttam, hiába kutattam a netet. 
Egyik este munka után beugrottam pár boltba sütéshez való alapanyagot keresve, és ekkor botlottam bele a karácsonyi puding sapkámba, ami szerelem volt az első látásra. Ráadásul 8 font volt, vagyis fele annyi, mint amennyiért a vásárban láttuk. Jó meleg, rá tudom húzni a fülemre. Imádom viselni, nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Szeretem. Azóta Kedvesem Pudingnak hív. "Come on, Pudding", mondja. 

 

Winchester, adventi mise

Olyan gyorsan elröpült az advent... Mintha csak tegnap lett volna, hogy advent első vasárnapján feldíszítettem a lakást. Nagyon szeretem az adventi időszakot, a ráhangolódást a karácsonyra, bár gyakorlatilag szeptembertől kezdve én már boldog vagyok, hiszen imádom a szüret hangulatát, aztán az őszt a piros és sárga falevelekkel, a mosolygós gesztenyékkel, aztán jön Halloween, Mindenszentek és végül az advent, aztán Mikulás nap és végül karácsony. 

Talán azért érzem, hogy gyorsan elröpült az advent, mert már novemberben elkezdtem készülni a karácsonyra. Terveztem, nézelődtem, kit mivel lephetnék meg, illetve összeírtuk, mit nézhetnénk meg, milyen programra mehetnénk el. Nem panaszkodom, úgy érzem, jól sikerült a készülődésünk, nem szakadtunk meg és még kikapcsolódni is volt időnk. 

Utolsó programnak szerettem volna elmenni egy carol service-re, ahol karácsonyi dalokat énekelnek. Vadul böngészni kezdtem a netet, hol tartanak ilyen éneklést, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy bizony már majdnem mindenütt túl voltak ezen, vagyis lekéstük. Aztán egyszer csak találtam egyet Winchesterben. Mivel amúgy is terveztük meglátogatni Kedvesem édesapját karácsony előtt, megkérdeztük, hogy lenne-e kedve velünk tartania. Persze, hogy volt kedve. Így aztán vasárnap leugrottunk hozzá és együtt ebédeltünk a barátnőjével, aztán útnak indultunk Winchester-be. A város fantasztikus hatással volt rám, ahogyan áthajtottunk rajta. Mondtam is, hogy ide vissza kell jönni rendesen körülnézni, mert nagyon inspirálónak hat. 
Nos ez a karácsonyi vásár a katedrális mellett sokkal inkább bejött, mint a londoni. A kicsi jégpálya is hangulatos volt. Nem akartam elhinni, hogy mekkora sor volt a katedrális előtt az adventi misére várva. Szerencsére nem kellett sokat várni és be tudtunk menni a templomba és már ülve várakoztunk tovább. 
Számomra csodálatos ez az egész, kórust hallgatni megható, mindegy, hogy egyházi vagy sem. Ugyan csak pár hagyományos dalt énekeltek, örültem, hogy azokat ismertem. Egy órás volt a szertartás, szóval teljesen kibírható. Szívesen megnéznék egy angol betlehemest is, de azt 24-én csinálnak a gyerekek. Majd egyszer talán itt leszek 24-én... 
Mindenesetre hangulatos volt és jobban ráhangolt a karácsonyra. Igaz, az angol karácsonyra, de legalább hangolt. Nem nagyon tudom megmagyarázni, de bennem két különböző érzést kelt az angol és a magyar karácsony és a kettőt nem tudom összehangolni. Nem tudom, ez jó-e vagy sem. 

 
 

Kiejtési nehézségek

Az első magyar szavak egyike, amit Kedvesem megtanult, az a "patkány". Hogy miért éppen ezt, nem véletlen. Az első igazi közös "nyaraláson" (szabadságon) voltunk Dublinban, ahol is éppen a híres Phoenix parkban sétáltunk. Egyszer csak megláttam egy állatkát a tó partján, és lelkesen felkiáltottam: "Nézd, egy mókus!" Kedvesem jobban szemügyre vette a jószágot, majd rezignáltan közölte, hogy "Az nem mókus, hanem egy patkány!" Jót nevettünk, hogy mekkora patkányt láttunk Dublin híres parkjában, és Kedvesem ezek után tanulta meg a patkányt magyarul, amit olyan aranyosan mond akcentussal (kicsit n-nel a végén, semmint ny-nyel). 

Az egyik szomszédom itt egy baromi magas, vékony, vöröses hajú ötvenes pasi. Egyedül él. Reggel korán sétálni megy (vagy vásárolni), hétvégén már korán reggel bicajra pattan és elmegy tekerni, aztán délre már kint is szárad a kimosott bicajos holmija a teraszon. Esténként is szoktam sétálni látni. Hogy dolgozik-e egyáltalán, vagy otthonról dolgozik, nem tudom. De lépten-nyomon bele tudok botlani az utcánkban a legkülönbözőbb időszakokban. De rendes pasas, nincs vele gond, sőt örülök, hogy itt van, valahogy ő jelentette és jelenti az állandóságot és valami biztonságot, amikor egyedül voltam, vagyok. 

Egy reggel Kedvesem éppen kivitte a csomagolóanyagos szemetünket, amit egy külön erre a célra telepített, kék színű kukába kell tenni. A konyhában voltam, és láttam, amint a szomszéddal beszélgetésbe elegyedett. Amikor bejött, kérdeztem, mit beszélt a szomszéddal, mire elmagyarázta, hogy eltűnt a kék kuka és megkérdezte a szomszédot, hogy mi lett vele. A szomszéd neve állítólag Brett, aki elmondta, hogy a kék kuka valószínűleg beesett a kukásautóba (??) és ezért rendeltek az önkormányzattól egy új, csomagolóanyagos kukát. Innentől kezdve, bármikor megláttuk a szomszédot, mindig tettünk valamilyen megjegyzést, mit tudom én, hogy "Brett főz" vagy "Brett otthon van" stb. 
Egy nap, átnéztem a postát és az egyik levelet "Rhett E-nek" címezték. Mondtam magamban, hogy ez csakis a szomszéd lehet, és akkor Kedvesem bizony félrehallotta a nevét és nem Brett, hanem Rhett. Gyorsan meg is üzentem Kedvesemnek, aki azt vágta rá, hogy ó, a Rhett név wales-i név. 
Amióta tudjuk, hogy a szomszéd Rhett és nem Brett, megjegyzéseinket természetesen átalakítottuk, és már Rhett-nek hívjuk. Igen ám, de itt jön be a magyar ember kiejtési nehézsége. Sokat szenvedtem például, hogy a "flash" és a "flesh" szavakat helyesen ejtsem ki, mivel mást jelentenek és elég vicces lehet, ha éppen nem a megfelelő szót használom (ejtem ki) a mondandómban. Állítólag mára már jól ejtem ki ezeket a szavakat, ám a szomszéd újabb nehézséget gördített az utamba. Amikor ugyanis azt mondom, hogy "Rhett is at home", vagyis, hogy Rhett otthon van, akkor Kedvesem megkér, hogy ne nevezzem szegényt patkánynak ("rat"). Erre próbálom újra és újra egymás után helyesen kiejteni a nevét, de Kedvesem szerint mindig patkánynak hangzik... :) Pedig isten látja lelkem, nem direkt csinálom. Sőt belegondolok, milyen kellemetlen lenne, ha találkoznék a szomszéddal és köszönnék neki, hogy "Hello, Rhett" és szegény "rat"-nek, azaz patkánynak hallaná... Egy szónak is száz a vége, kitartóan gyakorlom eme wales-i név helyes kiejtését. 

Kedvesem zseniális, de fanyar humora, ami egy egy váratlan megjegyzésben szokott megnyilvánulni, mindig megnevetettet. Ma reggel ő készítette a reggelit, én már a megterített asztalhoz ültem le, amikor is a következőt mondta:

"So Patkány is playing with his car this morning in the front garden."

:)))

Reklámok

Mindig is szerettem a jó reklámokat. Azokat főleg, amiknek volt mondanivalójuk is. Persze karácsonykor minden cég igyekszik valami ütőssel előállni, ami megfogja az embereket. 

Két hete, advent első vasárnapjának reggelén fürdőköntösben letelepedtünk a kanapéra. Borús, viszonylag hideg idő volt, ami éppen passzolt a hangulathoz, jobban rá lehetett hangolódni a karácsonyra. Szeretem a kényelmes, lassú reggeleket. Amikor nem kell sietni, amikor azt csinálunk, amit akarunk. 
Szóval lehuppantunk a kanapéra, és szokásom szerint a telefonomon megnéztem a híreket. Éppen a legjobb karácsonyi reklámokat gyűjtötték össze. Megnéztük mindet. Néhány meg is ríkatott, de volt, ami megnevetetett. A reklám, ami a leginkább megindító volt számomra, az az Apple reklámja volt szegény Frankensteinnal. De a Marks and Spencer reklámja is könnyeket csal az ember szemébe, ahogy a Waitrose kicsi vörösbegye is. A Heathrow reptér reklámja nagyon cuki és mosolyogni való. A legcukibb karácsonyi reklám pedig a John Lewis-é. Youtube-on meg lehet nézni őket.

És van még egy reklám, ami nagyon bejön, igaz, ez nem karácsonyi, viszont a téma nagyon is aktuális, az pedig az Amazoné. Egy arab pap vendégségben van egy keresztény papnál. Sztoriznak, nevetgélnek, látható, hogy jó barátságban vannak. Amikor ideje hazamenni, felállnak a fotelből, de mindketten nehezen teszik fájós térdük miatt. Később azt látni, hogy mindkét pap arca felderül, amint egy ötletük támad. Előveszik a telefonjukat és az Amazonon megrendelnek valamit a másiknak. Másnap meglepődnek, amikor csomagot kapnak. Amikor meglátják a csomag tartalmát, elmosolyodnak. Nos, mindketten térdvédőd rendeltek egymásnak. A záró jelenet pedig az, hogy mindketten felcsatolják a térdvédőt és a keresztény pap abban térdel le az oltár előtt és úgy imádkozik, az arab pap pedig kelet felé térdel és fejét a földre hajtja. Ez vicces és nagyon aktuális, úgy hiszem. 

Karácsonyi móka

Minden nap együtt ebédelünk a cégnél, már amikor a Kedves nincs üzleti úton. A földszinti konyhában általában mindig be van kapcsolva két tévé is, két különböző csatorna megy rajtuk, van, amikor hanggal, van, amikor anélkül. 
A héten is együtt ebédeltünk és a tévében éppen karácsonyi adakozásról, ajándékozásról szóló reklám ment. Már épp végeztünk, Kedvesem megette a banánját is, amit aztán papír szalvétába gondosan becsomagolt. Amint kész lett, a következőt mondta:

"And this is my gift to the bin."

Hangosan felnevettem és percekig nem bírtam abbahagyni. :))

Adakozás

Gyűjtést szerveznek a cégnél a menekültek megsegítésére. Körbeküldtek egy listát, hogy mire van szükség, s főleg tisztálkodószerek és ruhák voltak a listán. Szívem elszorult a felhívást olvasván, és azonnal továbbküldtem a Kedvesnek, hogy a pénteki heti bevásárláskor szeretném ezeket is rátenni a listára, mert ennyinek bele KELL férnie. 
Minden pénteken a Tesco-ban vásárolunk be a következő hétre, így itt vettük meg a gyűjtéshez a dolgokat. Szappant, tusfürdőt, fogkefét, fogkrémet, betétet, pelenkát, baba törlőkendőt, férfi, női meleg zoknit, gyerek harisnyát. Összesen 40 fontot fizettünk, vagyis fejenként 20 fontot adakoztunk. Döbbenetes... ez, amit vettünk egy családnak pár hétre elég. Ilyenkor látja az ember, hogy mennyi mindene van és hogy nem is kell annyi minden, és nem is olyan nehéz lemondani dolgokról. Megjegyzem, számtalanszor eszembe jutott a karácsonyi vásárban is, hogy itt mennyi gyerek és ember szórakozik, mulat, temérdek pénzt költenek el az emberek, míg egy rakás szerencsétlen fázik, éhezik, menekül a hideg tengeren... Persze az élet nem áll meg és azért nem szabad feladni a saját életünket, mert másnak nem annyira jó, mint nekünk, de azért elgondolkodtató... 

Mindenesetre nagyon jó érzés volt tenni valamit, jó érzés jónak lenni. Ha csak egy csepp is a tengerbe, akkor is. 

A diótörő - 2. rész

Nagyon izgatott voltam. Nemcsak a Diótörő miatt, hanem London miatt is. Hogy ezért, vagy másért fájdult meg a szemem, nem tudom. De sajnos egész napos szemfájással kellett végül végigcsinálnom ezt az izgalmas napot. 
Végül autóval mentünk föl Eastcote-ig, ahol is napi 2 fontért tudtunk parkolni, onnan pedig metróval mentünk a helyszínre. Azért mégis csak jobb 2 font parkolás és max 5 font metrójegyet fizetni vonatozás és metrózás helyett, ahol csak a vonat lenne fejenként 24 font oda-vissza. 
A metrónál ki volt táblázva, hogy merre kell gyalogolni a Winter Wonderland-hez. A tömeg már ekkor elképesztő volt. Hideg téli nap volt, de napos, aminek örültem. A szél ugyan nem kedvezett a szemfájásomnak, de hát ez van. Végigsétáltunk a Park Lane-en, amin 3 éve is sétáltam. Felidézte bennem azt, ahogyan akkoriban éreztem a város iránt. Érdekes volt emlékezni. Most más volt. Most Vele voltam ott. Megcsodáltuk az épületeket, a gazdag szállodákat, a katari rendszámú Lamborghiniket, a csodás adventi koszorúkat a nívós londoni házak ajtajain, amik sokkal pompásabban festettek, mint az én szerény kis koszorúm a cottage ajtaján... De hát ez egy más világ, itt gazdagok élnek. Nagyon gazdagok. 
Végül eljutottunk a Winter Wonderland-be, dél körül jutottunk be. Mit mondjak? Nagyon jól meg volt szervezve és csinálva. A Hyde-Park talaját, füvét összeszerelhető padlóval védték, ami azért is volt jó, mert rossz idő esetén az ember nem sárban csatangolt volna. Az egész rendezvény gyakorlatilag bajor büfékből, sörházakból és vidámparkból állt, de nem volt rossz. Egy helyen még kürtős kalácsot is lehetett kapni. Mondjuk, ha én szerveznék angol karácsonyi vásárt, akkor biztos, hogy lenne benne kézműves sátor, ahol a gyerekek gyertyát önthetnének, vagy csinálhatnának koszorút, hagyományos angol ételeket, süteményeket lehetne kapni, lenne viktoriánus vidámpark, lenne kórus, ami karácsonyi dalokat énekelne, lenne korcsolyázás, betlehemes, forralt bor, sült gesztenye és azt hiszem ennyi. De ez itt London, ahol ugyanúgy mint mindenütt, cirkusz és kenyér kell a népnek. Ráadásul hatalmas népnek. Ők valamiért a bajor karácsonyt érzik különlegesnek az alpesi házikókkal, sörrel, forralt borral és a bajor virslis hot doggal. Nem rossz ez sem, bár hogy miért pop zenét játszottak, fel nem fogom. 
A lényeg viszont a Diótörő volt. Nos, egész jó volt, bár jégen sokkal kevesebbet lehet kihozni, mint balettban. Mindenesetre ahogy a zene felcsendült, a lelkem mélyéről könnyek törtek föl. Olyan sokat jelent ez a zene... És úgy látszik, valamit nagyon magamba fojtottam, de most feltört. Kedvesem most látta először, bár ő inkább a korcsolyás múltja miatt érdekelte és ebből a szempontból nézte a műsort, de így is nagyon élvezte. 
Mindenesetre a délután két órai előadást nagyon jó megérzéssel választottuk ki, mert három órakor, amikor végeztünk, az a tömeg, ami sorban állt a bejutásért egész egyszerűen elképesztő volt. Nem hiszem, hogy volt annyi hely bent annyi embernek, amennyi sorban állt. Félelmetes volt. Jó is, hogy mi ekkor már végeztünk. Felsétáltunk az Oxford street-re, hogy megnézzem a londoni karácsonyi díszkivilágítást, de meg kell mondanom, nem voltam elájulva tőle. A tömeg pedig itt is iszonyat volt. Úgyhogy gyorsan vissza is fordultunk és hazafelé vettük az irányt. Ennek ellenére és a szemfájás ellenére örök élmény marad, az biztos. 

 
 

Első adventünk

Ez az első adventünk és karácsonyunk együtt a cottage-ban. Az angol hagyomány szerint a karácsonyi dekoráció karácsony előtt 12 nappal kerül föl a karácsonyfával együtt. Én - pláne az utolsó pár évben - mindig adventkor öltöztettem föl a lakást, hogy hadd járjon át a karácsonyi hangulat. 
Hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, abban egyeztünk meg, hogy a karácsonyi dekoráció adventkor kerül föl a lakásban, a karácsonyfát pedig 12 nappal karácsony előtt díszítjük majd föl. Így ötvözzük a magyar és az angol hagyományt. :) 
Nos, nem akartam túlzásokba esni, pedig rengeteg alapanyagom van, így egyszerű és csak néhány díszt tettem ki. Menet közben láttam valahol autókázás közben, hogy amolyan becsületkassza jelleggel egy háznál ki volt téve adventi koszorú és el lehetett vinni némi adomány fejében. Lehet, jövőre én is csinálok valami hasonlót, de arra is gondoltam, hogy valami segítő szolgálaton keresztül tartok rászoruló családoknak koszorú készítő napot és adom az anyagot is hozzá. Miért is ne, hiszen nekem annyi van, már nem fogom őket mind használni. 
No de, íme az első adventi díszítés. Szeretem, pláne este a gyertyák fényével együtt. Hangulatos, bevackolós érzést nyújt.

A Windosr-i-kastéy

November elején, egy esős nap elhatároztuk, hogy elmegyünk a Windsori-kastélyba. Most, hogy kiváltottuk a lakossági kedvezményes kártyát, ingyenes a belépés a kastélyba, akárhányszor mehetünk egy évben, ami nem rossz, tekintve, hogy a belépő 20 font lenne fejenként. 
Egészen biztosan nem lehet szavakkal visszaadni azt a látványt és érzést, amit a kastély nyújt. A kastély termeiben sajnos nem lehet fotózni (nem egészen értem, miért, hacsak azért nem, hogy az ember vegye meg a szuvenír boltokban kapható könyveket), így nincs egy képem sem belülről. De az valami fantasztikus, pedig ugye nem is minden szárny látogatható. A piros-arany teremben majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől... Nem tudom, miért kerülget a sírás, ha egy egy szép dolgot látok, de ezek mostanában nagyon meghatnak. Volt időszakos kiállítás is II. Erzsébet királynő ruháiból, egészen a kamasz korától a napjainkig. Érdekes volt nagyon. A privát templom is, a sok pompa, a részletek, a díszítés... egyszerűen lélegzetelállító. Ennél már csak a Hampton Court varázsolt el jobban három évvel ezelőtt.
Szóval örültünk, hogy volt egy klassz délutánunk, tök ingyen. Kedvesem meghívott utána a kedvenc helyünkön egy forró csokira és sütire, hogy egy kis romantika is legyen. 

Születésnap másképp

Le vagyok maradva a bloggal, aminek több oka is van, de most nem mennék ebbe bele. Hosszú... Most is csak azért van időm, mert betegszabin vagyok. Valami nincs rendben... de nem tudom igazából, hogy mi a baj. Fáradt vagyok, gyönge, több napig fájt a szemem, hánytam stb. 
Na de mindegy, a lényeg az, hogy igyekszem bepótolni a lemaradást. 

A születésnapomon hosszú hétvégére mentünk: először Blackpool-ba, aztán York-ba. A terv az volt, hogy Blackpool-ban megnézzük a híres díszkivilágítást, amit az egész tengerparti promenádéra föltesznek valahogy szeptember körül és november elejéig lehet megnézni. Tengerparti üdülőhelyként ezt találták ki az itteniek úgy száz éve, hogy meghosszabbítsák a szezont, s ez a hagyomány országos hírnévre tett szert, csakúgy mint a város jelképe, a Blakcpool-i torony, ami kvázi egy fél Eiffel-toronynak felel meg. No és persze ott van a tengerparti vidámpark, meg a tengerparton való szamaragolás apály idején, meg a táncversenyek. Szóval a terv az volt, hogy megnézzük a díszkivilágítást, aztán dodgemezünk egyet a híres vidámparkban. Nos, csak a fele jött össze, mivel a 3,5-4 órás autóútból 6,5 órás út lett. Egyszerűen elképesztő, hogy ebben az országban képtelenség autóval közlekedni. Pár évvel ezelőtt nem értettem, hogy Paul miért panaszkodott és mondta azt, hogy "this country has never been designed for 60 million people", de most már kezdem érteni, kiváltképp akkor, amikor már Readingbe sem bír az ember kocsival bejutni, akkora a dugó az autópályán... 
Szóval a vidámparkot lekéstük, maradt a város a díszkivilágítással és az emeletes villamosokkal. Bevallom, engem nem nagyon hatott meg ez az egész... Ami érdekes lehetett volna, az a torony volt, de oda az erős szél miatt nem lehetett fölmenni. Ezen kívül vicces volt a Hamupipőke hintó, na az jópofa volt, de a többi... hát nem tudom, nekem ennél több kell. 

Innen utunk York-ba vitt, a Yorkshire Dales nemzeti parkon keresztül, ami már önmagában lenyűgöző volt. Olyan városokon haladtunk át, mint Harrogate, aminek nagyon megfogott a hangulata, mesés kis hely. Vagy három órás autóút után megérkeztünk York-ba, ahol is belvárosi sétával kezdtünk, hogy fölfedezzük ezen ódon, angol város utcácskáit. A Shambles, ami a belváros egyik szűk utcája favázas, tudor-korabeli házakkal, valami mesés. Árad a történelem minden épületből, szinte látni véltem a középkori, majd a viktoriánus időket, éjszakákat, amikor is nem feltétlen lehetett kellemes itt sétálgatni. York nemcsak azért fogott meg szinte azonnal, mert ősz volt és a sárga és piros falevelek pompás ruhába öltöztették a várost, hanem azért is, mert az ember bárhová lép, mindig valami különleges épületbe, emlékműbe, szoborba botlik. Fantasztikus hangulata van, nagyon tudnék itt élni. Pezsgő városias élet, kultúra, történelem, programok, mindez egy élhető közegben. Megjegyzem itt sokkal kevesebb indiait látni, valahogy jobban meg tudott maradni angolnak. Azt is érezni, hogy van itt pénz, ami nem csoda, hiszen Yorkshire híres a mezőgazdaságáról. 
Láttuk Guy Fawkes szülőházát is, és persze a York-i katedrálist, ami a legnagyobb az Egyesült Királyságban. A rózsaablakai akkorák, mint egy teniszpálya. Bemenni nem mentünk be, mert megmondom őszintén, sokalltuk a fejenként 10 fontos belépőt pusztán csak arra, hogy belépjen az ember. Így más program után néztünk. Elsétáltunk gyorsan a csokoládémúzeumhoz. Kérdeztem Kedvesem, ő járt-e már csokoládé-múzeumban. Nem. Én sem. Akkor menjünk. Nézi a belépőjegyet, 10 font ez is fejenként. Mondom, engem nem érdekel, én bemegyek, mert ha van kóstolás is, akkor megéri. Megkérdezte, van kóstolás, így hát bementünk. És milyen jól tettük! Az idegenvezetés nagyon klassz volt. A döbbenetes az, hogy már nem az első múzeumban járok ebben az országban, mégis mindig meg tudnak lepni valami újjal. Itt például azzal, hogy az egyik teremben 4 monitoron 4 különböző fényképet ábrázoltak a XIX. század végéről, XX. század elejéről. Az idegenvezetőnk mesélt a csokoládégyártó dinasztiákról, míg nem az egyik fénykép megszólalt, jobban mondva egy hölgy megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy nem egészen úgy volt, ahogy azt a tárlatvezető mondta. A szót magához ragadta a szépia fotón szereplő asszonyság és mesélni kezdett, mire a szomszéd fotón szereplő alak is bekapcsolódott, s a végén persze az összes fotó beszélt. :)
Később beavattak minket a csokoládégyártás rejtelmeibe, megkóstolhattuk a kakaóbabot, az őrleményeket, a félkész csokit, megtanultuk, hogyan kell a jó csokit felismerni, rutinszerűen megkóstolni (ahogyan a jó bort is). Végezetül saját csokoládét készítettünk, amit úgy élveztünk, mint a gyerekek. Első napunk így telt York-ban. A szállásunk egy Best Western hotel volt York-tól északra egy parkban. A Best Western már párszor bevált, és alapvetően ezzel sem lett volna gond, bár azt meg kell hagyni, hogy a süllyedés a wc mellett azért ijesztő volt, az pedig, hogy fa padlót tettek a fejünk fölé és a felső szomszéd minden lépését lehetett hallani a nyikorgó padló miatt (a reggeli szexelést már nem is említem), nonszensz. Az ollóval vágott függöny széle már csak hab volt a tortán - ilyenkor elgondolkodom, hogy vajon a helyi iskolásokkal készíttették technikaórán...? A reggeli, angol reggeli, jó volt, bár bevallom, a baked beans-ben találtam egy hatalmas szúnyoglábat... Még jó, hogy a reggeli végén, különben lehet, hogy rosszul lettem volna. :)

Másnap a York Castle Museum-ban kezdtünk, ami iszonyat érdekes volt. Bemutatták a különböző korok szobabelsőit, volt időszakos divat kiállítás, ahol beöltöztem ólomkatonának és kalapokat próbáltam, és volt egy viktoriánus utcarészlet, ami Sherlock Holmes Londonját és Hasfelmetsző Jack-et idézte. Annyi minden volt itt, nem is lehet ennyi mindent befogadni, magunkba szívni. 

A délutáni program előtt ebédelni mentünk a város közepén található York Roast-ba, mivel ha már York-ban voltunk, akkor szinte kötelező a sertéssült yorkshire pudinggal, amit eddig még nem volt szerencsém megkóstolni. Nos, ez a gyorsétkezde jelleggel működő sültes étterem nagyon bejött, minőségi az étel, a húst egy kis mérlegen mérik le, hogy meglegyen az előírt mennyiség, mielőtt a szendvicsbe, dobozba tennék. Felhívnám a figyelmet a disznó szájában lévő York rózsára - zseniális (NB Rózsák háborúja).

Innen a National Railway Museum-ba mentünk, ami érdekes módon ingyenes. Ez is nagyon jó itt, hogy az, ami igazi érték, ami tudás átadásról szól, az hozzáférhető, elérhető, ingyenes ebben az országban. Mit mondjak? A lélegzetem is elállt, a gazdag kiállítástól, amit egy nap alatt bejárni megint csak képtelenség. Legalább két nap kell hozzá, hogy az ember a vonatokat is, és a hozzá tartozó kiállítást (a szemafortól kezdve az időjárás jelzésig) meg tudja nézni és be tudja fogadni. Látni azokat a mozdonyokat a valóságban, amiket anno a történelem könyvekben láttunk, hihetetlen élmény volt. 

Fáradtan, de élményekkel tele érkeztünk vissza szállásunkra. Az utolsó nap hazafelé megálltunk Wakefield mellett Nostell-ben, ami egy kúria, birtok, melyet egy család birtokolt 300 éven keresztül. Sokat gondolkodtam és kerestem párhuzamokat a magyar nemességgel kapcsolatban. Magyarországon is voltak gazdag nemesi családok, az Esetreházy-ak, Batthyányiak stb, de hogy oly gazdag birtokokat tudhattak-e magukénak, mint néhány angol nemes itt, Angliában, nem tudom. Nem vagyok benne biztos. Egyszerűen elámulok attól, hogy itt milyen gazdagok voltak a nemesek, hogy mekkora vagyonra tettek szert az angol birodalomban. Ahogy beléptünk az első szobába, leesett az állam a Chippendale bútoroktól, a festményektől, a vázáktól és minden kiegészítőtől. Azt hittem, ezt nem lehet túlszárnyalni, de a következő szoba mindig rátett egy lapáttal. A könyvtár és biliárdszobában esküszöm, könny szökött a szemembe, magam sem tudom, miért. Talán azért, mert látni olyasmit, amit filmeken, valahogy megindító. Elképzelni, hogy tényleg régen a nemesek ebéd után szivaroztak egyet egy esős délután, biliárdoztak, valaki pedig a pamlagon olvasott egy könyvet és közben kortyolgatta a whiskyjét. Visszarepültem az időben Sherlock Holmes korába...

Ezzel az utolsó, de nem akármilyen élménnyel zárult a születésnapi hosszú hétvége. Fantasztikus volt. Végi az járt a fejemben, hogy ez a város a bátyámnak való, mert minden megvan benne, amit ő szeret: a viktoriánus angliai utcarészlet, a középkori kis utcácskák, York állítólag a világ legtöbbet kísértett városa, vasútmúzeum, sertéssült... Mi kellhet még? 


 

A Diótörő

Egyszerűen elképesztő, hogy a külföldi lét milyen hatással van rám és miket hoz ki belőlem (jót is és rosszat is), de erről majd egy másik posztban írok. Az viszont biztos, hogy a karácsony külföld nélkül is nagyon fontos számomra, hát még külfölddel...

Az a karácsonyi hangulat, amit gyerekként magamba szívtam, a magyar karácsony és annak minden velejárója, az sehol máshol nem érezhető, található. Számomra az az igazi karácsony, semmi más. Azt semmi sem überelheti. 
Ellenben át tudom érezni és bele tudok merülni más országok karácsonyába, karácsonyi kultúrkörébe, de értelem szerűen nem fog annyit jelenteni számomra, mintha ott nőttem volna föl. 

Így vagyok az angol karácsonnyal is. Az angol karácsony mesés, lenyűgöző, varázslatos... És ha kombinálni akarnám a magyart és az angolt (és esetleg egy kis némettel megfűszerezve), akkor arra is van példám. Az egyik talán legemlékezetesebb karácsonyon történt, amire mindig emlékezni fogok. Lehettem vagy 10-11 éves. A fa, mint mindig, feldíszítve állt a nagyszobában és piros égősora meleg fényt adott a szobának. Azon a karácsonyon társasjátékot kaptam (Mesék titka) meg Barbie kerti bútort. A dohányzóasztalon persze az elengedhetetlen gyümölcsöstál és beigli meg néhány szaloncukor sorakozott. A szőnyegre letelepedve állítottuk össze a társasjátékot, a háttérben pedig a tv ment halkan. Akkor láttam életemben először a Diótörőt jégen, és azonnal lenyűgözött. Még arra is emlékszem, hogy angol jégtánc volt, angolok csinálták. A díszlet, a jelmez és természetesen a történet és a zene magával ragadott. Azt a meghitt, karácsonyi hangulatot, amit akkor éreztem ott, a szőnyegen a szoba piros fényében a Diótörőt jégen látván, társasjátékozás közben, sosem fogom elfelejteni... 

A Diótörőt láttam egyszer színpadon, az Erkel Színházban adták elő. Még anno létezett olyan, hogy opera bérlet, amit az iskolában lehetett venni. Nekem volt operabérletem és imádtunk eljárni az előadásokra. Szépen felöltözni, késő este utazni a városban, a szünetben a büfében venni egy kókuszgolyót mind mind nagy élmény volt gyerekként. A Diótörőt azóta nem láttam, csak cédén hallgattam, pedig évek óta szerettem volna karácsony előtt elmenni az Operaházba és megnézni, de valahogy sosem jött össze. 

Pár hete a bevásárlásból hazafelé jövet a kocsiban egy reklámot hallottunk, aminek a Diótörő volt a zenéje. Fütyülni kezdtem az ismert dallamot, majd megkérdeztem Kedvesemet, hogy tudja-e, mi ez. Nem. A Diótörő. Kérdeztem, látta-e valaha, de nem látta. Ó, mondtam, ez egy csodás kis mese, nagyon karácsonyi és látnia kell.
 
Aztán éppen egy hete egy cikket olvastam a neten arról, hogy mik a legjobb programok mostanában Londonban. Rácsodálkoztam egy Hyde Park Winter Wonderland nevű helyre-rendezvényre. Jól nézett ki: korcsolya, karácsonyi vásár stb. de arra már nem volt időm, hogy elmélyüljek benne. Kedvesem viszont megnézte tüzetesebben, és szinte rezignáltan közölte, hogy az előadások között szerepel a Diótörő jégtánc verzióban. Felkaptam a fejem, a szemem csillogni kezdett, szinte teljesen felvillanyozódtam a hír hallatán és mondtam, hogy akkor ott a helyünk. Már meg is vettük a jegyeket, december 3-án megnézzük. Alig várom, mert bevallom, a honlapon található kép ill. videó azt a bizonyos karácsonyt juttatta az eszembe, azt a bizonyos angol jégtáncot, azt a karácsonyi hangulatot... 

Hyde Park Winter Wonderland Nutcracker

Haladás

A egyik dolog, amire nagyon sokat kellett várni, az a céges autó. Az augusztus elejei átvétel helyett október második fele lett. De nagyon jó kis kocsi, életemben nem volt ennyire jó autóhoz közöm. 

A másik pedig a jogosítványom, ugyanis kértem UK jogsit. Muszáj volt, mert az ember az országba való érkezéstől számított egy éven belül cserélheti ki az EU-s jogsit angolra. Egy év után már vezetői vizsgát kéne tenni. Nem akartam és az utolsó pillanatban megcsináltattuk a jogsit, aminek a várakozási határideje 3-4 hét. A négy hét letelte után aggódva hívtam föl a DVLA-t, hogy hol a bánatban van a jogsim. Az ürge azt mondta, hogy ó, már másfél hete postázták, de adjunk még egy hetet a Royal Mail-nek és ha november 22-ig nem kapom meg, akkor hívjam őket újra. Kérdem, ajánlva adták föl, utána tudok járni a postán a küldeménynek? Nem. Hát föl nem fogom, hogy egy hivatalos iratot hogyan lehet csak úgy kipostázni a mai világban?! Mi van, ha lenyúlja valaki és bűncselekményhez használja? No comment. 
November 21-én még mindig sehol semmi, aggódva vártam a másnapot. Este még a letéti postafiókba is beugrottunk munka után, hátha ott tudnak segíteni. Nem tudtak. Kétségbe voltam esve és nem értettem, hogy miért nem kaptam meg, amikor eddig minden iratot gond nélkül átvettem. 
Aztán nyílt az ajtó és a sok boríték között ott volt végre a jogsim is. Hab a tortán, hogy még a National Trust tagsági kártya is megérkezett. Már egy éve akartunk csatlakozni, de csak most sikerült. 
Nem mondom, hogy nem zuhantam meg az angol jogsi miatt. Fáj és nem jó érzés leadni a magyart. Csupán csak azért nem bánom, mert a magyar jogsit 2 éve csináltattam és béna volt a kép rajta. Nem mintha ez jobb lenne, de nem nagyon érdekel ráadásul itt nagyon szigorú, hogy mi lehet a fotón: pl haj csatt, mosoly kizárva...

Mostanában...

Mostanában már nem tudom, ki vagyok igazán... semmilyen szempontból sem. Olvastam egy cikket arról, hogy a külföldi lét mennyire megzakkantja az embert és hogy ezen mindenki átesik és ez így van jól. 

"E szerint az első hónapok lelkesedését gyorsan követheti a letargia, kétségbeesés, mely gyakran vezet oda, hogy az ember teljesen kibillen a szerepeiből. És ez Így van jól. Ugyanis mindenképp kiesünk a szerepeinkből. Ha ezt megértjük, ha megtanuljuk magunkat definiálni és nem pedig a szerepeink által meghatározni magunkat, akkor az első nagyon fontos lépésen túl is estünk."

Ez megnyugtató... De akkor sem tudom, ki vagyok... Csak érzem, hogy változom, érzem, hogy természetes sminket kívánok, érzem, hogy más ruhák érdekelnek, hogy zavar a régi ruhatáram, hogy pontosan tudom, milyen stílust akarok, érzem, hogy már nem akarok mindenáron szelfiket vagy fotókat csinálni magamról/magunkról, hogy növesztem a hajam, mert más frizurát szeretnék, hogy aztán megint cicaszemet festek magamnak sminkelés közben, hogy zavar a hosszabb hajam és le akarom vágatni, hogy hogy hogy...

Mostanában így nézek ki... (És a fotók csak azért készültek, hogy megmutassam egy-egy barátnak az új szerzeményeket vagy hogy eldöntsem, melyik kardigánt vegyem föl a keresztelőre...)

Angol cuisine

Továbbra is sokat főzök és sütök. Már említettem, hogy ez részben azért van, mert rá vagyok utalva, vagyis, ha szeretnék meleg ételt enni, akkor főznöm kell, mivel nincs menza a munkahelyen, másrészt a nagyobb konyha, a modernebb felszerelés és a konyhaablak, amin kinézve zöldet látok, inspirál. Ezen kívül sokkal jobbak itt az alapanyagok. Ha valami, akkor ez nagyon hiányozna otthon. Az, hogy itt rengeteg féle, fajta előrecsomagolt saláta létezik (otthon sajnos nagyobb áruházakban sem valami vidám a felhozatal), hogy a friss lazac elérhető áron van, s néha még olcsóbb, mint a csirkemell, teljesen megváltoztatta az étrendemet, jó értelemben persze. Ami itt nem annyira jó, az a pékáru, a kenyérféle. Abból, ha az ember jót akar, privát, kézműves boltba, pékségbe kell mennie. 
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen ételeket tudok készíteni... Élvezem, és remélem, hogy egyre többet tanulok e téren is. 

Íme egy kis ízelítő: jobb felső sarokkal kezdve, óramutató járásával megegyező irányban: Salmon en croute salátával, sütőtök krémleves pármai sonkás, parmezános csavart stanglival, csirke pie és halpogácsák.

És ami az édességeket illeti: almás pite, püspökkenyér, fehér csokis-vaníliás cupcake és jaffa cake.

Greenwich, London

Kedvesemmel megbeszéltük, hogy nem tölthetünk minden hétvégét ugyanúgy, vagyis nem lehet minden hétvégét shoppingolással és háztartással tölteni. Elhatároztuk, hogy minden hónapban legalább egyszer elmegyünk kirándulni vagy valamit megnézni. Írtunk is gyorsan egy listát arról, hogy ki mit szeretne megnézni Londonban ill. az országban. (A lista azóta kint van a konyhaajtón, hogy szem előtt legyen és ne kelljen állandóan gondolkodni azon, hova menjünk.) Az október közepi hétvégére két tippünk volt: Tower of London vagy Greenwich. 

Már nem tudom pontosan, miért, de a választásunk végül Greenwhich-re esett. Ismerve magunkat vasárnap reggel fél nyolcra állítottuk az órát, hiszen ha mondjuk 10 óra körül el akarunk indulni, akkor bizony szükségünk van ennyi időre, hogy kikeveredjünk az ágyból (2 flegmatikus). Nos, aznap reggel sötét volt és zuhogott az eső. Semmi kedvem nem volt Greenwich-hez... Nem akartam lefújni a kirándulást, de szerettem volna módosítani az úticélt és legalább fedett helyre menni. Ám kedvesem az angol optimizmusával azt javasolta, hogy maradjunk a tervnél, induljunk el, aztán majd meglátjuk, az időjárás jelentés szerint az esőnek 11-kor el kell állnia és sütni fog a nap. 

Így hát délelőtt 10-kor elindultunk autóval Eastcote-ba, ami észak-nyugat Londonban van. Ott letettük a kocsit, és felpattantunk a Metropolitan line-ra. Az ő 11 órára el is állt és a nap is kisütött, igy gyönyörű őszi napunk volt. 

Már tavaly év végén olvastam arról, hogy a londoni tömegközlekedésben ezentúl az érintős bankkártyát is lehet használni Oyster kártya helyett, de nem nagyon akartam elhinni, hogy ezt mindenütt bevezették. Pedig így van. Ilyenformán az ember megspórolja az Oyster kártya költségét és ugyanazt a kedvezményes viteldíjat veheti igénybe, mint az Oyster kártyával. Kényelmes és gyors. Hogy mennyire biztonságos a hétköznapokban, azt nem tudom. Gondoljunk csak bele: hétfő reggel, tömeg és kapkodás az állomásokon... Mi van, ha kiejtem a kezemből a bankkártyát, ne adj' isten, valaki kitépi a kezemből? Jobb nem is belegondolni. Mindenesetre örültünk a kényelmes megoldásnak, hétvége lévén nem volt tömeg. 

A Baker street-en átszálltunk a Jubilee line-ra, ami elvitt a Canary-Wharf-ig, ami az Isle of Dogs-on van. Elámultam, hogy micsoda felhőkarcolók, új irodák vannak ezen a környéken. Be is mentünk pisilni az állomással összekötött bevásárlóközpontba, hiszen már 2 órája úton voltunk. Innen a DLR-rel utaztunk tovább Lewisham felé, szinten bankkártyát használva. Itt jegyeznem meg, ha az ember viszont elfelejti lehúzni a kártyáját, akkor 80 font a büntetés. Jaj, bizony. Ennek tudatában nem felejtettük el lehúzni a kártyát. A DLR úgy kanyargott a "Kutyák-szigetén", mint a vidámparkban egy mesebeli városban. Tátott szájjal bámultam a környéket és a sok építkezést, ami még nem fejeződött be. 

Pár percen belül elértük úticélunkat és nem kellett mást tennünk, mint követni a tömeget, mert itt bizony már volt. Nem csoda, turista látványosság Greenwich a Cutty Sark nevű vitorlással és a Királyi csillagvizsgálóval. Greenwich gyakorlatilag város a városban. Rám nagyon pozitív hatással volt: egyfajta művésznegyed hangulatát éreztem rajta. Tetszett, hogy városias, mégis messze a belváros zajától, hogy telis-tele üzletekkel, hogy pezseg és hogy hatalmas zöld park terül el a közepén. Szívesen élnék itt. 

A csillagvizsgálóba a Királyi Parkon keresztül lehet eljutni és meg kell mászni egy kis dombot. Itt azonnal a Greenwich-i órába botlunk illetve ha lenézünk a városra, lélegzetelállító kép tárul elénk. Az ember nem is hinné, hogy Londont látja... A Greenwich-i Egyetem két klasszikus épülete lágyítja a a Greenwich-i erőmű kéményei, az O2 aréna és az Isle of Dogs-on álló felhőkarcolók képét. 

Utunk a csillagvizsgálóba vezetett, ahol végignéztük a kiállítást. Nagyon érdekes, fantasztikusan jól kivitelezett tárlat a már megszokott precizitással, bár sok dolgot ismételtek. Megint csak nehéz volt befogadni ennyi információt, kiváltképp, hogy a látogatók többsége audio idegenvezetést vett igénybe, ám nem használták a fülhallgatót hozza. Mindenki csak a hangszórót emelte a füléhez, aminek az lett az eredménye, hogy az ember alig tudta elolvasni a kiállított szövegeket, mert olyan volt, mintha egy sereg béka kvartyogott volna a teremben. 

Az udvaron gyönyörű napsütésben elfogyasztottuk az otthon készített szendvicseket majd megnéztük a híres 0. hosszúsági fokot. 

Lassan befejeztük a látogatásunkat és a város felé vettük az irányt, ahol beültünk a kedvenc Costa Coffee-ba. Hazafelé a metrón elaludtam Kedvesem vállán, annyira kimerített a nap. De mindenképp megérte, jó volt kimozdulni és mást is látni, Londont látni... Kalandunkat folytatjuk, a következő cél a Tower of London lesz. 

B&B, azaz Bristol és Bath

Még a nyaralás alatt megnéztük, hogy mikor lesz az utolsó munkaszüneti nap idén nyáron (augusztus 29.) és elterveztük, hogy jó lenne azt a hosszú hétvégét valahol kirándulással tölteni. Szóba jött Cornwall északi partja, de ehhez le kellet volna foglalni a szállást, ami igen kapós és már késő is volt. No meg a kiadás sem utolsó, az is szempont, úgyhogy valami közelebbi helyben kezdtem gondolkodni. 
Végül a már rég tervezett Bristol és Bath útra esett a választásunk. Kedvesem az üzleti útjain gyűjtött pontjait használta szobafoglalásra, így el sem akartam hinni, hogy a négy csillagos Bristol Marriott Royal Hotelben szálltunk meg - bár ez itteni viszonylatban alapnak tűnik, úgy értem, hogy ez megfizethető és sok brit száll meg ehhez hasonló szállodákban. Aki tehetősebb, az ettől sokkal nívósabb helyekre megy. Bevallom, kivételesen és most először nem készültem erre az útra. Egyrészt az időzítés nem volt a legmegfelelőbb (és most nem ecsetelném, miért), másrészt úgy voltam vele, hogy ezúttal legyen minden úgy, ahogy Ő akarja. 

A forgalom miatt csak kora délután értünk Bristolba, amikorra is legalább elállt az eső és kisütött a nap. Szebb időt nem is kívánhattunk volna. Nos a jó, öreg Bristol, amiről annyi szépet és jót hallani... Egyetemi város, és a brit birodalom egykori legnagyobb kikötője... A város pezsgett, tele volt fiatal egyetemistákkal, magyarul lehetett érezni, hogy van ÉLET ezen a helyen, ami oly annyira hiányzik nekem, pesti embernek. Ezt jó volt megélni. Biztos vagyok benne, hogy Bristol töredékét láttuk csak és vannak nagyon jó helyei. Mégis, a város rendezetlennek, rendszertelennek tűnt (lehetséges, hogy az útépítések miatt) és bevallom, számomra csalódás volt. Nem fogott meg ez a város, nem éreztem úgy, hogy jó a hangulata, hogy inspirálna. Építészetileg is érdekes volt: régi és új keveredett mindenhol, ami nagyon különös hatást ért el. Nekem nem feltétlen jött be, de hát ez van, a II. világháborúban eléggé lebombázták a németek, így muszáj volt új épületeket felhúzni. 

Viszont a Bristol kikötőjében található SS Great Britain nevű vas vitorlás és gőzhajó egyben, valami fantasztikus volt! Már számtalanszor tapasztaltam az angolokkal kapcsolatban, hogy mennyire jól összeállítanak dolgokat, mennyire jól megőriznek, restaurálnak stb. Ez a kiállítás sem volt másképp. Csak hogy érzékeltessem, a viktoriánus kikötőt korhűen rendezték be, lovaskocsival, hordókkal stb. Kedvesem hívta föl a figyelmem arra a részletre, hogy "elképesztő, hogy még mű-lócitromot is tettek a ló mögé". :D A másik ilyen, a belépőjegy. Egy összehajtogatott, viktoriánus menetlevelet kaptunk, amit alá kellett írni, aztán a múzeumban voltak állomások, ahol le kellett pecsételni, hogy éppen merre jártunk: Ausztrália, Falkland-szigetek, Bristol stb. 
A kiállítás felfoghatatlanul szuper volt. Az ember 2-3 órát tölt el, de képtelenség ennyi minden, ennyi infót befogadni. Az én agyam kb 2 óra olvasás és nézelődés után lekapcsol. A száraz dokkban kezdődött a túra, gyakorlatilag bementünk a hajótest alá, ahol megint csak rengeteg infóval láttak el. Száraz levegővel igyekszenek fenntartani a hajó állapotát. Vicces, mert az ember feje fölött egy üveg felület van, amin a víz van, így a felszínen úgy tűnik, a hajó vízben van, pedig nincs. 
Ezután a fedélzetre mentünk, majd a különböző fedélzetekre. Mindent korhűen csináltak meg, és bábukkal illusztrálták a konyhában dolgozó szakácsot, a kapitányt, aki éppen a másodtiszttel beszélt, vagy a szegény utasokat, akik olcsó kabinjukban húzták meg magukat. Hát nem lehetett semmi ezen a hajón ilyen körülmények között eltölteni 13 napot, míg New Yorkba ért a hajó... A konyha tetszett a legjobban, ahol a vitrines szekrényt úgy csinálták meg, hogy bejátszották egy rohangáló patkány árnyképét. :)) 

Este visszamentünk a városba még csatangolni.  A kikötőben van a buli negyed, azt hiszem, rengeteg szórakozóhellyel, étteremmel. Az óváros tetszett a régi épületekkel, itt lencsevégre kaptam a tőzsde épületén a 3 mutatójú órát, ami egyszerre mutatta a londoni és a helyi időt, ugyanis a kettő között 10 perc különbség volt anno! A hatalmas orrszarvú bogár szoborról pedig nem tudom, mit gondoljak... Hogy hogy jut valakinek eszébe...

Másnap reggel csodás volt az idő, így a híres Clifton-hídhoz vitt az utunk. Nagyon magasan van, szinte féltem lenézni. Kerestem a folyót, hogy hol van, de csak saras medret találtam. Nem értettem, erre Kedvesem elmagyarázta, hogy ez egy ár-apály folyó, úgyhogy dagálykor majd megtelik... Áhá... Jó lett volna messziről is lefotózni az ikonikus hidat, de nem volt időnk rá, ugyanis folytattuk utunkat a csodás Bath felé. 

Bath sokkal jobban bejött, mint Bristol. Az a város mesés! Nemcsak azért, mert gazdag az építészete, de kulturális szempontból is sokat nyújt. Van divat múzeum különböző korok ruháival, posta múzeum, római fürdő, és természetesen a híres György korabeli Royal Cresent és a Circus. Bath élhető város, tele múlttal, történelemmel, jó hangulattal, remek sétáló utcákkal. 

Mivel nem tudtunk mindent megnézni, Bath-ba feltétlen vissza kell mennünk. 

 

Sárkányhal

Nos, a sárkányhal szúrás a nyaralás után még rosszabb lett. Fel volt dagadva a lábam, be volt gyulladva és iszonyatosan viszketett, hogy a munkából hazafelé sétálva félúton meg kellett állni, kikötni a cipőm és megvakarni, mert megőrültem. És ez egyre csak rosszabb lett, nem akart elmúlni. 
Így rákerestem a neten, hogy mit írnak a weever fish szúrásról és kiderült, hogy nem jó vele tréfálni, ha nem múlnak a panaszok, orvoshoz kell menni. Így Kedvesem el is vitt a helyi kórházba (inkább SZTK szerűség), ahol megvolt az első orvosi ellátásom. Gyakorlatilag ránézett a doktornő, meghallgatta a sztorit és felírt antibiotikumot. Ettől már másnapra elmúlt az a mérhetetlen viszketés, de a gyulladás csak lassan ment lejjebb és a piros folt még hetek múltán is ott volt. 
Megörökítettem az esetet, bár azt hiszem, sosem fogom elfelejteni.

Antibiotikum előtt

Egy nap antibiotikum után. Jól látható a szúrás epicentruma.

 

Beautiful Cornwall

Idén nem futotta mediterrán, tengerparti, replülős nyaralásra, hiszen a stabilizáció évében vagyunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik, kiváltképp ha azt nézem, hogy baromira hiányzik a gatyarohasztó nyár érzése. Sosem gondoltam volna, hogy hiányozni fog a forróság, ahogyan a nap perzseli a bőröm, hogy mennyire örül az ember egy enyhe szellőnek a nyáron, ami fellibbenti a szoknyát, hogy ki lehet ülni kerthelyiségekbe, teraszokra barátokkal és lehet limonádét iszogatni és beszélgetni estig akár kardigán nélkül. 
Nos, az angol nyár érdekes. Talán két hétvégén volt 20 foknál több és napsütéses az idő. Ezt leszámítva sajnos többnyire 20 fok alatt van a hőmérséklet, ami elég lehangoló. Nem is nagyon vártam mást a nyaralásunk idejére sem, amit ezúttal dél-nyugat Angliában, Cornwall megyében töltöttünk. 

Nos a terv összeállt, még áprilisban lefoglaltunk egy kis cottage-t, önellátással, Penzance-ben. Muszáj volt olyan korán foglalni, mert bizony ezeket hamar elkapkodják, sokan mennek oda nyaralni. Két, három éve jártam Devonban kétszer is és teljesen magával ragadott a környék. Nemcsak az út által, hanem a Poirot filmeken keresztül is megismertem, hogy mennyire különös hangulata van Devonnak és Cornwallnak. Még egy Sherlock Holmes történet is játszódik Cornwallban (Az ördög patája), így fölöttébb izgatott voltam, hogy megismerjem Anglia legnyugatibb szegletét. Sherlock Holmes és Poirot történetek, sziklák, homokos tengerpart, dimbes-dombos zöld vidék.... Ezt már csak az az aprócska romantikus tényező fokozza, hogy Cornwall évszázadokon keresztül a kalózok, alkoholcsempészek és az ónbányák vidéke volt. Ebből kifolyólag rengeteg látnivalóval is szolgál. 

Péntek este izgatottan készülődtünk, hogy másnap reggel a nagy forgalmat elkerülve relatíve korán, hét órakor elindulhassunk. Nos egy órás késéssel sikerült is útra kelnünk. Utunk először Devonba vitt, egy olyan helyre, amit rengetegszer nézegettem a térképen és amiről rengetegszer ábrándoztam, hogy majd egyszer talán sikerül eljutni oda és megnézni. A kedvenc Poirot történetem színhelye egy kis sziget és az azon lévő art deco hotel. Burgh Island a tisztességes neve. A hotel sajnos nagyon drága, a legolcsóbb szoba is 300-400 font körül van egy éjszakára... Úgyhogy arról villámgyorsan lemondtam, hogy egy estét a híres szállodában töltsek, de arról nem tettem le, hogy megnézzem. 
Nos, az idő kedves volt hozzánk a maga húsz, huszonegy fokos hőmérsékletével és a napsütéssel. A tenger mellett ez sokkal melegebbnek érződik, így már bántam, hogy nem pakoltam be farmer szoknyát vagy valami rövid holmit. 
Amikor a hosszú, kacskaringós, másfél sávos, vidéki út lejteni kezdett és elénk tárult a tenger, szemben a szigettel és a szállodával, felkiáltottam:
-Híííííííí.... - szívtam be a levegőt, mint egy kisgyerek és szívem nagyot dobbant. A csodás art deco épület ott tündökölt előttem a zöld dombon, napsütésben, kék égbolt alatt, ahogyan a filmben és képeken. A traktor is ott volt, ami az apály miatt nem kellett igénybe vennünk az átjutáshoz. Fantasztikusan boldog voltam, szebb időt nem is kívánhattam volna. Az épületbe ugyan nem lehetett bemenni, de így is nagyon élveztem a kis sziget körbejárását. Úgy gondolom, a gyilkosság jelenetét nem a szigeten vették föl, mi több, a filmben nagyobbnak állítják be a szigetet. A valóságban nagyon aprócska, simán körbe lehet járni pár perc alatt, a filmben azonban meredek lépcsők megmászásáról és a sziget körbeevezéséről, meg eldugott kis barlangról beszélnek. Kizárt, hogy ennyi minden meglegyen ezen a falatnyi kis föld darabon. 

A strandon való piknik után utunk a szállásunkra vitt, ahol azonnal bedőltünk az ágyba aludni. Mint kiderült, a szállásunk nagyon jó helyen volt, amolyan bázisként használtuk és innen mindent könnyen és viszonylag gyorsan elértünk. 

Első napunk tehát megközelítően hat-hét óra utazással és egy álom valóra válásával telt. Jobban nem is indulhatott volna a nyaralás. Másnap nagy meglepetésemre ugyanolyan verőfényes napsütés fogadott, mint előző nap, mi több 23 fok is volt, ami - ahogyan már említettem - a tengerparton még melegebbnek érződik. Több se kellett nekünk: azonnal neki vágtunk, hogy megnézzük a híres Minack színházat, amit egy csodás hölgy, Rowena Cade álmodott meg és épített meg saját két kezével és két kertésszel. Ez egy a sziklákba vájt színház a tenger partján, egyszerűen csodálatos környezetben. Rowena nagy színház és Shakespeare rajongó volt, és olyan színpadot kreált, ahol megvan minden Shakespeare darabhoz a megfelelő "kellék", tehát erkély, magaslat, lépcső stb. Azt hiszem, a változó idő ellenére egy életre való emlék az ezen színpadon való fellépés minden színésznek. A sziklakert virágai pedig mesések. 

Félig megsülve, Land's End-nek vettük az irányt, ami a Brit-szigetek legnyugatibb csücske, majd' hogy nem a világ végének is nevezhetnénk... Ahogyan Kedvesem mondja, "csak néhány szikla meg a tenger", mégis lenyűgöző. A földön piknikeztünk és élveztük a napsütést. Imádom a tenger zúgását és a sirályok hangját. 

A Longship világítótorony Land's End-nél

 Este még annyira meleg volt, hogy egy rövid strandolás is belefért Marazion strandján, a St Michael's Mount-nál, ahová másnap látogattunk el. Gyönyörű...

Este megengedtünk magunknak egy romantikus vacsorát Penzance egyik éttermében, a "Benbow admirálisban", aki egy kalóz volt. :) Nos, az étterem belseje pedig gyakorlatilag egy hajó volt. 

Másnap a St Michael's Mount-nál kezdtünk, ami szintén egy kis szigeten van, csakúgy mint a francia nagy testvér, a St Michel apátság. Mivel apály volt, át tudtunk sétálni a szigetre. Nehéz itt összefoglalni azt a sok csodát, amit ott látni, érezni... Van itt minden: történelem, családfa, templom, ódon vár, kék szoba kanapéval, amin Viktória királynő teázott, napóra, legenda az óriásról, akinek a kő szíve ma is látható a kikövezett úton... Visszafelé már csónakkal kellett jönni... Hiába, a dagály 6 óránként visszatér...

Viszonylag későn indultunk tovább egy röpke ebéd után a Lizard Point-hoz, ami Anglia legdélibb pontja. Éppen tudtunk még csatlakozni az utolsó világítótorony tárlatvezetéshez, ami ugyan érdekes volt, de nem tudta túlszárnyalni a két évvel ezelőtti, első világítótorony élményemet. A táj azonban fantasztikus volt. 

Másnap strandolós napot terveztünk, ami sajnos egy balesettel indult. Amióta mobilom van (úgy vagy 18 éve), soha semmi baj nem történt vele, mindig vigyáztam rá. Aznap reggel a franc se tudja, miért, rövidzárlatom volt és elfelejtettem kivenni a telefont a hátsó zsebemből. Ahogy húztam le a farmerom, hogy vécére menjek, egy nagy puffanást hallottam. Fel sem merült bennem, hogy a telefonom, hátranéztem, hogy ugyan megnézem, mi esett le a polcról, és akkor láttam, hogy bizony az én hőn szeretett mobilom a vécében landolt. Gondolkodás nélkül belenyúltam és kivettem a készüléket (a vécé tiszta volt). Élt még a rendszer, de nem reagált. Remegtem, pánikba estem és pityeregtem, leginkább azért, hogy elveszhet a sok fotóm, emlékem... Így a strandolást elhalasztottuk, és Penzanceben kezdtünk, ahol sikerült találni egy szervizet, ahol megnézték és kicserélték a fülhallgató bemenetet potom 30 fontért. Úgy voltam vele, hogy mindegy, csak mentsék meg és legalább megnézi, vizes-e még más is a készülékben. Nem volt, így magához tért lassan. Huh, meleg helyzet volt, így ideje volt lehűteni magunkat a strandon. Ugyan a vízbe nem mentem be (lehetett vagy 14 fokos), de a punnyadást élveztem. 

Este a Kedvesem romantikázni és vacsorázni vitt St Ives-ba, ami egy kicsike kis halászfalu Cornwall északi partján. Sok művészt ihletett meg a kikötő, és ott sétálván az ember megérti, miért. Van egy sajátos hangulata, az biztos. 

Szerdától rossz időt jósoltak, így újabb csatangolást terveztünk: bementünk Falmouthba és megnéztük a Pendennis várat. Nos, ez lekötött jó pár órára, nagyon sok infó van itt is, nem győztük kapkodni a fejünket. Rengeteg mindent megtudtunk a várról és annak szerepéről, VIII. Henriktől kezdve a II. világháborúig. A Fal folyó torkolata a világ harmadik legmélyebb kikötője (!!) a maga 9,5 méter mélységével, ezért is a kulcsfontosságú szerep. 

A jellegzetes ebéd, a cornish pasty után Cornwall megyeszékhelyére, Truro-ba mentünk. Helyes, elragadó kis városka, a baj csak az, hogy későn érkeztünk, így nem tudtunk már teázni. 

Csütörtökön ugyan hideg nem volt, de sajnos szitált az eső. Így is kedvezőnek találtuk az időt, hogy felkeressük az ún. Ón-partot, ahol anno Cornwall ónbányái és motor házai működtek. A túra lenyűgöző volt. Ahogy ott álltam a parton és néztem az hajtóházak tornyait, a bányákat, szinte láttam évszázadok történelmét, régi családok sorsát... Elugrottunk St Just-ba, a kis bányász falucskába, amely elvarázsolt. Aztán megnéztük a Geevnor ónbányát, az bányát, amelyet utolsóként zártak be 1990-ben. Hihetetlen élmény volt. 

Estére a nap is kisütött, így Kedvesem visszavitt Land's End-re, mivel elfelejtettük megnézni ottjártunkkor az íves sziklát, ami gyakorlatilag Land's End jelképe az irányjelző táblán és a világítótornyon kívül. Meglepő módon ingyen beengedtek, amikor elmondtuk, hogy itt voltunk valamelyik nap, de sajnos elfelejtettük megnézni a sziklát. Hát elképedtem, ez otthon nem hiszem, hogy lehetséges lenne... Felmásztunk a magaslatra és bepótoltuk a látványt. Lenyűgöző volt...

Utolsó napunkat az első napon kinézett strandon töltöttük. Amikor a Minack színházban jártunk, szemben volt egy fehér homokos strand, türkizkék tengerrel. Hívogató volt már akkor is, de akkor el voltunk foglalva a látnivalókkal. Ám utolsó nap, nekivágtunk a sziklás partnak. Nem tudom eldönteni, hogy lejutni, vagy felmászni volt nehezebb. Egy biztos, még egyszer nem vállalkoznék rá. Nem azért, mert fárasztó, hanem azért, mert veszélyes. mindenesetre megérte a fáradtságot, mert maga volt a paradicsom. Sosem voltam még ennyire csodás és meseszép tengerparton. Ahogy ott feküdtem, nem úgy hatott, hogy Angliában voltam. Fehér homok mindenütt, meleg, ragyogó napsütés, türkizkék tenger... És ismételten volt vagy 20-21 fok, de sokkal melegebbnek érződött. Le is sültem, talán életemben először égés nélkül úgy, hogy lett színem, mindezt 20 fokban, Angliában... A víz ugyan hideg volt, de egy ponton bementem mellig érő vízbe és egész jó volt. Csak a sárkányhalba ne léptem volna bele... Mintha üvegszilánkot döftek volna a lábfejembe. Ennek ellenére csodás strandolós nap volt, amit sosem fogok elfelejteni. Ahogy a mesés cornwall-i nyaralást sem. Hihetetlen gazdag ez az ország tájakban, természeti szépségekben, történelemben, kultúrában. 

És hogy érzékeltessem, mennyire a világ végén voltunk, íme egy térkép, amire Maidenhead még éppen ráfért, de London már nem...