Na de mindegy, a lényeg az, hogy igyekszem bepótolni a lemaradást.
A születésnapomon hosszú hétvégére mentünk: először Blackpool-ba, aztán York-ba. A terv az volt, hogy Blackpool-ban megnézzük a híres díszkivilágítást, amit az egész tengerparti promenádéra föltesznek valahogy szeptember körül és november elejéig lehet megnézni. Tengerparti üdülőhelyként ezt találták ki az itteniek úgy száz éve, hogy meghosszabbítsák a szezont, s ez a hagyomány országos hírnévre tett szert, csakúgy mint a város jelképe, a Blakcpool-i torony, ami kvázi egy fél Eiffel-toronynak felel meg. No és persze ott van a tengerparti vidámpark, meg a tengerparton való szamaragolás apály idején, meg a táncversenyek. Szóval a terv az volt, hogy megnézzük a díszkivilágítást, aztán dodgemezünk egyet a híres vidámparkban. Nos, csak a fele jött össze, mivel a 3,5-4 órás autóútból 6,5 órás út lett. Egyszerűen elképesztő, hogy ebben az országban képtelenség autóval közlekedni. Pár évvel ezelőtt nem értettem, hogy Paul miért panaszkodott és mondta azt, hogy "this country has never been designed for 60 million people", de most már kezdem érteni, kiváltképp akkor, amikor már Readingbe sem bír az ember kocsival bejutni, akkora a dugó az autópályán...
Szóval a vidámparkot lekéstük, maradt a város a díszkivilágítással és az emeletes villamosokkal. Bevallom, engem nem nagyon hatott meg ez az egész... Ami érdekes lehetett volna, az a torony volt, de oda az erős szél miatt nem lehetett fölmenni. Ezen kívül vicces volt a Hamupipőke hintó, na az jópofa volt, de a többi... hát nem tudom, nekem ennél több kell.
Innen utunk York-ba vitt, a Yorkshire Dales nemzeti parkon keresztül, ami már önmagában lenyűgöző volt. Olyan városokon haladtunk át, mint Harrogate, aminek nagyon megfogott a hangulata, mesés kis hely. Vagy három órás autóút után megérkeztünk York-ba, ahol is belvárosi sétával kezdtünk, hogy fölfedezzük ezen ódon, angol város utcácskáit. A Shambles, ami a belváros egyik szűk utcája favázas, tudor-korabeli házakkal, valami mesés. Árad a történelem minden épületből, szinte látni véltem a középkori, majd a viktoriánus időket, éjszakákat, amikor is nem feltétlen lehetett kellemes itt sétálgatni. York nemcsak azért fogott meg szinte azonnal, mert ősz volt és a sárga és piros falevelek pompás ruhába öltöztették a várost, hanem azért is, mert az ember bárhová lép, mindig valami különleges épületbe, emlékműbe, szoborba botlik. Fantasztikus hangulata van, nagyon tudnék itt élni. Pezsgő városias élet, kultúra, történelem, programok, mindez egy élhető közegben. Megjegyzem itt sokkal kevesebb indiait látni, valahogy jobban meg tudott maradni angolnak. Azt is érezni, hogy van itt pénz, ami nem csoda, hiszen Yorkshire híres a mezőgazdaságáról.
Láttuk Guy Fawkes szülőházát is, és persze a York-i katedrálist, ami a legnagyobb az Egyesült Királyságban. A rózsaablakai akkorák, mint egy teniszpálya. Bemenni nem mentünk be, mert megmondom őszintén, sokalltuk a fejenként 10 fontos belépőt pusztán csak arra, hogy belépjen az ember. Így más program után néztünk. Elsétáltunk gyorsan a csokoládémúzeumhoz. Kérdeztem Kedvesem, ő járt-e már csokoládé-múzeumban. Nem. Én sem. Akkor menjünk. Nézi a belépőjegyet, 10 font ez is fejenként. Mondom, engem nem érdekel, én bemegyek, mert ha van kóstolás is, akkor megéri. Megkérdezte, van kóstolás, így hát bementünk. És milyen jól tettük! Az idegenvezetés nagyon klassz volt. A döbbenetes az, hogy már nem az első múzeumban járok ebben az országban, mégis mindig meg tudnak lepni valami újjal. Itt például azzal, hogy az egyik teremben 4 monitoron 4 különböző fényképet ábrázoltak a XIX. század végéről, XX. század elejéről. Az idegenvezetőnk mesélt a csokoládégyártó dinasztiákról, míg nem az egyik fénykép megszólalt, jobban mondva egy hölgy megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy nem egészen úgy volt, ahogy azt a tárlatvezető mondta. A szót magához ragadta a szépia fotón szereplő asszonyság és mesélni kezdett, mire a szomszéd fotón szereplő alak is bekapcsolódott, s a végén persze az összes fotó beszélt. :)
Később beavattak minket a csokoládégyártás rejtelmeibe, megkóstolhattuk a kakaóbabot, az őrleményeket, a félkész csokit, megtanultuk, hogyan kell a jó csokit felismerni, rutinszerűen megkóstolni (ahogyan a jó bort is). Végezetül saját csokoládét készítettünk, amit úgy élveztünk, mint a gyerekek. Első napunk így telt York-ban. A szállásunk egy Best Western hotel volt York-tól északra egy parkban. A Best Western már párszor bevált, és alapvetően ezzel sem lett volna gond, bár azt meg kell hagyni, hogy a süllyedés a wc mellett azért ijesztő volt, az pedig, hogy fa padlót tettek a fejünk fölé és a felső szomszéd minden lépését lehetett hallani a nyikorgó padló miatt (a reggeli szexelést már nem is említem), nonszensz. Az ollóval vágott függöny széle már csak hab volt a tortán - ilyenkor elgondolkodom, hogy vajon a helyi iskolásokkal készíttették technikaórán...? A reggeli, angol reggeli, jó volt, bár bevallom, a baked beans-ben találtam egy hatalmas szúnyoglábat... Még jó, hogy a reggeli végén, különben lehet, hogy rosszul lettem volna. :)
A délutáni program előtt ebédelni mentünk a város közepén található York Roast-ba, mivel ha már York-ban voltunk, akkor szinte kötelező a sertéssült yorkshire pudinggal, amit eddig még nem volt szerencsém megkóstolni. Nos, ez a gyorsétkezde jelleggel működő sültes étterem nagyon bejött, minőségi az étel, a húst egy kis mérlegen mérik le, hogy meglegyen az előírt mennyiség, mielőtt a szendvicsbe, dobozba tennék. Felhívnám a figyelmet a disznó szájában lévő York rózsára - zseniális (NB Rózsák háborúja).
Innen a National Railway Museum-ba mentünk, ami érdekes módon ingyenes. Ez is nagyon jó itt, hogy az, ami igazi érték, ami tudás átadásról szól, az hozzáférhető, elérhető, ingyenes ebben az országban. Mit mondjak? A lélegzetem is elállt, a gazdag kiállítástól, amit egy nap alatt bejárni megint csak képtelenség. Legalább két nap kell hozzá, hogy az ember a vonatokat is, és a hozzá tartozó kiállítást (a szemafortól kezdve az időjárás jelzésig) meg tudja nézni és be tudja fogadni. Látni azokat a mozdonyokat a valóságban, amiket anno a történelem könyvekben láttunk, hihetetlen élmény volt.
Fáradtan, de élményekkel tele érkeztünk vissza szállásunkra. Az utolsó nap hazafelé megálltunk Wakefield mellett Nostell-ben, ami egy kúria, birtok, melyet egy család birtokolt 300 éven keresztül. Sokat gondolkodtam és kerestem párhuzamokat a magyar nemességgel kapcsolatban. Magyarországon is voltak gazdag nemesi családok, az Esetreházy-ak, Batthyányiak stb, de hogy oly gazdag birtokokat tudhattak-e magukénak, mint néhány angol nemes itt, Angliában, nem tudom. Nem vagyok benne biztos. Egyszerűen elámulok attól, hogy itt milyen gazdagok voltak a nemesek, hogy mekkora vagyonra tettek szert az angol birodalomban. Ahogy beléptünk az első szobába, leesett az állam a Chippendale bútoroktól, a festményektől, a vázáktól és minden kiegészítőtől. Azt hittem, ezt nem lehet túlszárnyalni, de a következő szoba mindig rátett egy lapáttal. A könyvtár és biliárdszobában esküszöm, könny szökött a szemembe, magam sem tudom, miért. Talán azért, mert látni olyasmit, amit filmeken, valahogy megindító. Elképzelni, hogy tényleg régen a nemesek ebéd után szivaroztak egyet egy esős délután, biliárdoztak, valaki pedig a pamlagon olvasott egy könyvet és közben kortyolgatta a whiskyjét. Visszarepültem az időben Sherlock Holmes korába...
Ezzel az utolsó, de nem akármilyen élménnyel zárult a születésnapi hosszú hétvége. Fantasztikus volt. Végi az járt a fejemben, hogy ez a város a bátyámnak való, mert minden megvan benne, amit ő szeret: a viktoriánus angliai utcarészlet, a középkori kis utcácskák, York állítólag a világ legtöbbet kísértett városa, vasútmúzeum, sertéssült... Mi kellhet még?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése