Álom

-Hol vagy, Kedvesem?
-Itt vagyok, jövök már.
A Nap hirtelen mindent elvakított ragyogásával, a Hold csak hunyorgott. Lassan rajzolódott ki előtte a királyi test sziluettje. Kisvártatva meglátta körvonalait és érzékelte maga előtt az ismerős formát. Aranylóan sugárzott, mindene szikrázott, mint mindig, s mágnesként vonzotta a Holdat magához. Az tompa, ezüstös fényével felé lépett, majd felnézett rá. Egymásra mosolyogtak. Aztán a Hold az aranysárgán fénylő test köré fonta karjait, átölelte, s fejét a mellkasához szorította. A két fényesség mint valami folyékony anyag egybeolvadt, mi több, az Nap elnyelte ragyogásával a Holdat. "Végre itthon van a lelkem" - suttogta halkan a Hold. Csodás volt így létezni csöndben, s érezte, hogy a napsugarak kővé dermedt szívébe hatolnak és megmelengetik azt. Nem vágyott másra, csak a lelkek összeolvadására.
-Mennem kell... - sóhajtott föl lágyan a Nap.
-Jaj, ne, kérlek...!
-Muszáj...
A két test lassan elvált egymástól, s a Hold kicsusszant a Nap lágy, forró öleléséből. Szíve, mint az olvadt viasz dermedni kezdett és észrevette, hogy a Nap újra megégette bőrét és mély sebeket ejtett rajta tüzével. Lehajtotta szomorúan a fejét, s egy könnycseppet hullajtott a földre. A Nap óvatosan hátra lépett, s finoman a Holdra mosolygott. "Megyek" - mondta. Lassan távolodott a legforróbb égitest, s a Hold csak állt és nézte őt. Amikor eltűnt a láthatáron, sötétségbe borult körülötte minden. Nem maradt más, csak ő egyedül, ezüstös, hideg fényével. Karjaira pillantott és a sebeket nézte. Fájtak. De nem bánta, mert a Naptól volt. És ő szerette a Napot.