Már egy ideje érzem. Érzem, hogy hiányzik. Egy minden szempontból erkölcsfertő és lelket próbáló hely volt, mégis családias volt és kellemes volt a milliője. Szerettem az év minden szakában besétálni a hosszú úton, mindegy volt, hogy a tavaszi nap melengetett gyaloglás közben, hogy a fák árnyéka hűtött a nyári hőségben, hogy a színes lombok mosolyogtak rám az ősszel, vagy a hó fehérsége vakított, ameddig a szem ellátott. Ahogy beérkeztem, mintha menedékre leltem volna. Az épület modern volt, de nem volt benne felesleges luxus. Kellőképp tágas is volt azoknak, akik ott dolgoztak. Mindig ismerős arcok köszöntek rám reggel, és első utam az asztalomhoz vezetett. Lepakoltam a táskám, levettem a kabátom, majd a konyhába vittem az ebédemet, hogy a hűtőbe tegyem. Aztán teát főztem a reggelihez.
A napok a közeli kollégákkal majdnem mindig jó hangulatban, nevetéssel, viccelődéssel teltek. Persze ezt beárnyékolta a vezetéstől jövő megalázó emailáradat, és a mindennapos nehézségekkel szemben való küzdelem, mégis, a dolgozók kicsiny csapata összetartott. Ha belegondolok, ott is volt klikkesedés, amit nehezen éltem meg, de külön-külön szerettek az emberek, és ezt ki is fejezték. A férfiak zöme persze odáig volt értem: bókoltak, némelyik ajánlatot is tett, de a nők is kedveltek, mert segítőkész, jóindulatú és kedves voltam, szorgalmas, jó munkaerő és megértő lélek is egyben. Valahogy ott önmagam lehettem. Az, aki igazán vagyok. Senkit nem érdekelt, milyen ruha vagy cipő van rajtam, mert mindig ugyanaz a csaj voltam, mi több, a leglepukkantabb ruhában is tudtam ragyogni. Mert megszoktam a helyet és otthonosan mozogtam benne, és ennyi ember között fel tudtam oldódni. No igen, ne feledjük, hogy ott volt Leó is... Ma már tudom, hogy ott éltem meg magam. Azt is, hogy isten igazából nagy szám van, vagy inkább tud lenni. De még a vitriolt is csípték.
Külön szerettem, hogy nem virtuális világ vett körül: ha akartam, lementem a raktárba, vagy az üzemekbe, vagy kezembe foghattam az árut. Még leltározni is szerettem. Olyankor mindig órákig ment a munka, jókat nevettünk, a végén pedig jött a jól megérdemelt pizza.
Mindig hazavitt valaki, vagy legalábbis addig, amíg a tömegközlekedésre nem tudtam csatlakozni. Olyankor az ember jót beszélgetett a másikkal.
Ma már ez is csak emlék. Minden szempontból kemény 3 év volt az, amit eltöltöttem ott. Mégis, azt hiszem, életem legszebb három éve volt. És hiányzik az, amilyen ott volt. Nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése