English expressions 3.

to be on the ball

shape up or ship out

if you can not stand the heat, get out of the kitchen

Special lyrics

And I love you so
The people ask me how
How I've lived till now?
I tell them I don't know

I guess they understand
How lonely life has been
But life began again
The day you took my hand

And yes I know how lonely life can be
The shadows follow me
And the night won't set me free

But I don't let the evening
Get me down
Now that you're around me

And you love me too
Your thoughts are just for me
You set my spirit free
I'm happy that you do

The book of life is brief
And once a page is read
All but love is dead
That is my belief

And yes I know how loveless life can be
The shadows follow me
And the night won't set me free

But I don't let the evening
Bring me down
Now that you're around me

And I love you so
The people ask me how
How I've lived till now?
I tell them I don't know

English expressions 2.

to put a spring in my step

you can not bake a cake without breaking some eggs

the blind leading the blind

can not see the wood of the tree

 

Ma divathobbi

Érdekes látni, hogy micsoda divattá nőtte ki magát a fotózás. Vicces látvány, amikor az ember este hazafelé zötyög a kettes villamoson, és ott áll egy ürge hatalmas fényképezőgéppel a nyakában és egy állvánnyal a kezében. Aztán a következő megállónál fölszáll egy ugyanilyen pasas, csak annak a gépe még az állványra van szerelve. Amikor megpillantják egymást, zavarba jönnek. Mintha két dudás lenne egy csárdában. Ahogyan a villamos elsuhan a korzó mentén és sorra pillantom meg a két férfihez hasonló csodabogarakat az állványaikkal, megállapítom, hogy bizony divatról van szó. Úgy látszik, most dívik a fotóállványról való fotózás, különösen a hideg, téli estében.

Vajonok

Vajon miért van az, hogy bármikor, ha megpillantom a fény villamost, mosoly ül ki az arcomra...? Jó hatással van az emberekre.

És az vajon miért van, hogy akárhányszor belenyúlok a gyufásdobozba, mindig azok a szálak akadnak a kezembe, amiket már elégettem...?

A mai szolgáltatókról

Mostanában felmerült bennem a kérdés többször is, vajon miért fogok ki gyatrábbnál gyatrább szolgáltatókat. Vajon mi az üzenete annak, hogy nem találok egy normális, empatikus, precíz manikűröst, vagy éppen masszőrt. Vajon az én igényeim magasak, vagy a szakma tényleg ennyire lezüllött? Gyakran van az úgy, hogy amikor az ember új helyet próbál ki, akkor nem az derül ki, hogy igen, új hely kellett, hanem az, hogy jó helyen volt-van. Jelen esetben nem hinném, hogy erről lenne szó, de majd elválik.

Majdnem egy évig jártam egy helyre, ahol egy huszonhárom éves leányzó készítette nekem a manikűrt és festette a körmöm. Becsültem a lányban, hogy a saját műkörmösüktől tanulta el. Papírja tehát nincs a szakmáról, de engem nem érdekelt, csak a teljesítménye. Eleinte nagyon precízen csinált mindent, alapos volt. Mivel összehasonlítási alapom nem volt, meg voltam vele elégedve. Ott kezdett el elegem lenni, amikor a pasija a háta mögött ült, mint egy pincsi kutya és végig hallgatta az intim sztorijaimat, amire persze a körmös lány kérdezett rá. No meg amikor még a negyven-ötven perces foglalkozás alatt sem bírta ki, hogy ne küldjön whatsapp üzeneteket a haveroknak. Egyszerűen tiszteletlenségnek tartom az ügyféllel szemben. De túlléptem rajta, mondván, hogy fiatal, gőze nincs még arról, hogy milyen az, amikor az ember már több mint tíz éve dolgozik és jól esik neki egy kis regenerálódás egy ilyen helyen. Itt az ember nyugalomra vágyik és arra, hogy kényeztessék. Bizalmam ott ingott meg, amikor a minőség is romlani kezdett. Összecsapta sokszor a munkát, csúnya lett a francia mainkűrön az ív és tetjébe még a színválasztékot is meguntam (nem volt sok).
Így történt, hogy másik manikűrös után néztem. Ad-hoc jelleggel beugrottam a tőlem két sarokra lévő szalonba, ahol egy velem egyidős csaj csinálta meg a kezem, körmöm. Zongorázni lehetett a minőségi különbséget. A csaj nyolc éve körmös, és azt hiszem, profi. Teljesen másképp nyúlt a kezemhez, sokkal precízebb és gyönyörű ívet húz a francia manikűrhöz. Én ezen mérem le, ki mennyire ügyes. Mivel meg voltam elégedve, elkezdtem ehhez a körmöshöz járni. Már többedik alkalommal ültem a székében, amikor is betért egy huszonéves fruska, aki láthatóan az egyik törzsvendége lehetett. Leült a csaj mellé egy székre, majd beszélgetni kezdtek. A körmöst az érdekelte, hogy milyen kombinációt csinálnak majd a leányzónak, még köveket és díszeket is adott a lánynak, hogy nézegesse. Mindezt úgy, hogy közben az én kezem csinálta. Szívem szerint azt mondtam volna (és nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem tettem), hogy esetleg az ÉN körmömmel kéne foglalkozni, mert jelenleg én ülök még ott. De nem mondtam, én bajom. Értem, hogy a törzsvendég fontosabb és esetleg jobban kedveli, de ez akkor is parasztság egy ügyféllel szemben. Felháborodottságomban inkább elhatároztam, hogy újból másik körmös után nézek.

Így jutott az eszembe a parkban lévő exkluzív szalon. Tetszik a berendezés, az egész üzlet hangulata. Kutyasétáltatások alkalmával mindig megcsodáltam a boltot, de sosem mertem oda elmenni az árak miatt. Most úgy voltam vele, hogy ilyen árak mellett csak foglalkoznak már a vendéggel. Tévedtem. A fiatal, szőke, apró termetű, ám annál nagyobb egóval megáldott csaj hozzám sem szólt egy szót sem, úgy csinálta meg a kezem, körmöm. "Mi a fene van a szolgáltatókkal" - tettem föl magamban fölháborodottan és egyszersmind csalódottan a kérdést. Én nem vagyok szolgáltató, de úgy gondolom, ha új vendég térne be hozzám, akkor legelőször is megkérdezném, hogy miben segíthetek, aztán igyekeznék megérteni, mit szeretne, milyen az elképzelése és megpróbálnám feltérképezni, hogy milyen ember lehet a másik. Igen, mindenkinek van rossz napja és el tudom képzelni, hogy az ember egy idő után belefárad az új és új kliensekbe. De akkor tartson szünetet vagy nézzen más munka után. Amikor megkérdeztem a szőke szirént, hogy díszítést szokott-e csinálni, megvonta a vállát, majd megrázta a fejét és ezzel el is intézte. "Remek" - mondtam magamban, s nyugtáztam, hogy ide sem jövök többé.

December elején megleptem magam egy vákuummasszázs kuponnal, mert úgy éreztem, szükségem van töltődésre és egy kis formálódásra. Már akkor a plafonon voltam, amikor két napon át nem tudtam időpontot egyeztetni a csajjal, mert folyamatosan dolgozott. Nem hiszem el, hogy nincs 2 perce egy telefont elintézni 2 munka között... Hogy akar így új klienseket?! Az első találkozásunk előtt egy órával felhívott, hogy menjek fél órával később. Utálom az ilyet. Igen, van ilyen, de akkor is utálom. De csak összejött. A masszázs maga jó volt, de nem hiszem el, hogy ennyire nem érzik (pláne egy masszőr?!), hogy mire van szüksége egy vendégnek egy ilyen helyen. Kint van a Buddha szobor, meg néhány keleti motívum a falon, ám a rádióból valami szörnyű techno szólt. Hát ehhez a környezethez éppen nem ilyen zenére lenne szükség, hanem valami lágy indiai vagy kínai zenére, világzenére. Olyanra, amitől az ember ellazul. Az hab volt a tortán, hogy a lány szája be nem állt. Ez még hagyján - bár megint csak azt mondom, ezeknek az embereknek még nem volt személyes tapasztalatuk azzal kapcsolatban, hogy milyen egy igényes és figyelmes szolgáltatás -, de a csaj végig saját magáról beszélt! Hát hol van itt a vendég...? Miért nem lehet megkérdezni, hogy miben segíthetek? Hol szeretnél fogyni stb? Ehelyett meghallgathatom, hogy ő most mennyire nincs balanszban önmagával, mennyire kivételesen jó a nyelvérzéke és hogy ő hálát ad az égnek, hogy hasra hízik, mert onnan könnyebben lejön a fölösleg. Hát remek.
Ezek után a második alkalmat lemondta, ínhüvelygyulladás miatt. Igen, ilyen is van, és sajnálom. Ezt megértem, de azt már nem, hogy miért vállal be olyan határidőt, amiről egyértelmű, hogy nem fog működni, ergo nem fog a karja addig meggyógyulni?! Ugyanis a mai időpontomat is lemondta...

Hát kérem, én ezeket az embereket összegyűjteném egy csomagba és kötelezően előírnám nekik, hogy elmenjenek egy olyan kezelésre (mindegy milyenre, köröm, fogyás, stb), ahol a szolgáltató velük foglalkozik, ahol kíváncsiak rájuk, ahol meg akarják érteni az igényeiket és ahol ellazulhatnak és relaxálhatnak egy fáradt nap után. Akkor talán megértenék és látnák, hogy hová kell(ene) fejlődniük...

A keresést nem adom föl. Bízom benne, hogy megtalálom azt az empatikus szolgáltatót, aki olyan minőségben dolgozik, ami számora megfelel.

Az első karácsony

Hát nem érdekes? Ez lesz az első karácsony Gréti nélkül és az első karácsony Vele... Érzelmek furcsa egyvelege...

Fogós kérdés

Vajon miért ülnek a galambok zsinórban egymás mellett a villanyvezetéken télen? Miért jobb ott gubbasztaniuk, mint valami szélvédett helyen? A villanyvezeték általában a szabad ég alatt fut, és nem szélvédett. Akkor miért ülnek ott…?

Karácsonyi buli másképp

A karácsonyi built idén más helyszínre vitte ki a cég. A Vörösmarty tér egyik sarkában van egy kaszinó épület, ami állítólag sosem funkcionált kaszinóként, viszont otthont ad rendezvényeknek. 

Izgatottan lépek be a hatalmas függönyökkel elfedett bejárati ajtón. Onnan gyakorlatilag a nézőtérre érkezem, amely kör alakú, ahogyan a színpad is és az előtte lévő táncparkett. Szinte magma előtt látom, ahogyan a táncparketten sorakoznak a megterített, kis asztalok, pontosan úgy, ahogyan a Poirot filmekben. A kulturált közönség onnan nézi az igényes műsort. De nem, ez itt nem egy Poirot film, itt céges parti van most, és a céges zenekar játssza a dalokat. Nem mellesleg nem is olyan rosszak. 

A padlót mindenütt puha szőnyeg borítja, az embernek tényleg olyan érzése van, mintha Las Vegasban lenne, vagy egy exklúzív párizsi szórakozóhelyen. A társaság fele elegánsan és csinosan öltözött föl, a másik fele pedig kényelmesen. Örülök, hogy az előbbi mellett döntöttem – egyszerűen dukál a helyhez a nőies és elegáns Kookai koktél ruhám. Férfiak tekintete akad meg rajtam, de nem bánom. Hadd lássák meg, ki vagyok!

A bárpultnál be akarom váltani az egyik roved italos kuponomat. Tekintetem az egymás mellett sorakozó Bacardi üvegekre téved, s örömmel nyugtázom, hogy van a kedvenc italomból. Megkérdezem a pultos hölgyet, hogy milyen koktélt tud készíteni, ám az sajnálattal közli, hogy koktélokat nem készítenek. Semmi gond, hiszen van kóla is, így hát Cuba Librét kérek. Azt sem tud, feleli sajnálkozva, mondván, hogy nincs citrom, nem lehetett citrom – jelentsen bármit is eme kifejezés. Döbbenet ül ki az arcomra, és nem értem. Csalódottságomban azt felelem, hogy majd jelzem a menedzsmentnek, s a hölgy bólogatva helyesel. Kénytelen vagyok beérni egy szilva pálinkával. Ez most úgy hangozhat, mintha ez lenne a legnagyobb problémám. Nem erről van szól. Hanem arról, hogy ha a cég ennyi pénzt kiad egy ilyen rendezvényre, akkor nem értem, hogy miért ne férne bele az árba 2-3 kiló citrom vagy néhány üveg citromlé…

Felmegyek az emeletre, ahol az erkélyről nézem a négytagú bandát, ahogy játszik. Kis idő múlva felfedezzük, hogy a sarokból meleg, sárgás, arany színű fény árad ki. Belépünk hát, és megpillantjuk az éttermi részt. Az asztalok gyönyörűen vannak feldíszítve, minden fehér és arany színben pompázik, amit meleg sárga izzósorok világítanak meg. A pincérek már sorakoznak, hogy teljesítsék óhajainkat és felszolgálják a vacsorát.

Amint lefoglaltuk az asztalunkat, visszamegyünk az erkélyre, hogy csacsogjunk néhány emberrel. A szín- és fénykavalkádban egyszer cask felbukkan alacsony, nem jóképű, ocsmány fogú, ám de annál humorosabb GM-ünk. Én csak Napoleonhoz hasonlítom. Mindkettőnek kisebbségi komplexusa volt-van és mindkettő nagyra vágyik. Szemtelenül teli töltött fehérboros pohárral áll meg mellettünk és a felől érdeklődik, hogy hogy érezzük magunkat. Miután megkapta a választ és elszórt néhány poént, a lehető legcukibb és legviccesebb stílusomban megkérdezem, hogy jövőre kaphatunk-e citromot. Döbbenetében szóhoz sem jut, mi több, nem érti. Elmagyarázom. A válasza az, hogy ilyen esetben mások földhöz vágják a poharat és otthagyják a built. Megnyugtatom, hogy ettől nem kell félni. Folytatja: a sarkon van egy Spar üzlet, ha gondolom, be tudok szerezni citromot. Ha azon múlik, szívesen veszek két kiló citromot, így a válaszom. Röviden még mond valamit, majd megemeli a poharát és bájvigyorral az arcán odébb áll. Kicsit tartok attól, hogy megsértődött, pedig nem elégedetlenkedni akartam. Csak idővel esik le, hogy az ő válasza volt bunkó… Legalább nem lazacot reklamálok, mint néhányan.

Az este további részét élvezem, finomat eszem a svédasztalos vacsorából, és beszélgetek olyan emberekkel, akiket kedvelek. El is suhan az idő, fél tizenkettőkor hagyom el a rendezvényt. Az épület előtt fakunyhó áll, szemem sarkából pedig látom a karácsonyi fényáradatban úszó Vörösmarty teret, mely otthont ad a vásárnak és melyet bohém tömeg lep el…

English expressions

playing devil's advocat

to tecah you how to suck eggs

hammering it into people's head

to be in the good books

touch wood

spinning a yarn

load of old cobblers 

chalk and cheese - ez a kedvencem: ég és föld
 

Téli reggel

Szeretem a téli reggeleket. Sötét van és hideg. Jól esik úgy felébredni, hogy tudom: van egy meleg, meghitt kuckóm, ahol bevackolhatom magam. Csak negyvenöt percem van, hogy elkészüljek és indulnom kell. Nem bánom. Ördög tudja, mi hajt, miért vagyok képes fölkelni ezen a korai órán azért, hogy fél nyolctól kilencig franciát tanuljak. 
Pár perces késésben vagyok, és ilyenkor reggel még pár perc késés is sokat számít, akármilyen hihetetlenül hangzik is. A folyosón nem ég a villany, sötét van. A hosszú kutyás évek megtanítottak arra, hogy akár egy kézzel is és sötétben is be tudjam zárni az ajtót, így nem fog ki rajtam eme mutatvány. A lifthez érek kopogó cipőmben és csak ekkor kapcsolom fel a lépcsőházban a világítást. 
"Késésben vagyok" - gondolom magamban. "Milyen jó lenne, ha jönne a busz" - vágyakozom, mert így időt spórolnék, s ilyen korán a busz még végig tud száguldani a belvároson, ilyenkor még nincsenek dugók. Kilépek a kapun, fejem balra fordítom és arany sárgán világít a busz száma a sötétben. Mázlim van. Sietve előkapom a bérletem, hogy a vezetőnek felmutassam. Az mosolyogva jó reggelt kíván, én meg leülök. S valóban, a busz végigszáguld az ébredező városon. Munkába igyekvő emberek, iskolások, amott egy pékárut szállító kisautó hajt be egy mellékutcába valószínűleg tele friss, meleg pékáruval. A buszon is csak páran lézengenek, korán van még. 
A rakparton elhagyom száguldó buszomat és villamosra váltok, jobban mondva csak váltanék, mert sehol semmi. A másik irányból bezzeg egymás után kettő is elmegy. Hiába, így szokott lenni. Felpillantok a BKK által nemrégiben üzembe helyezett kijelzőre, hogy mikor várható a villamosom. Semmi sincs kiírva, csak az imént elsuhanó buszom és a másik irányba haladó villamos. "Hm... akkor minek tették ki ezeket?" - tűnődöm, s tisztában vagyok azzal, hogy a kérdés költői lehet csak. A folyó felé fordulok, tekintetem a Gellért-hegyre téved. Mondanám, hogy ősz van, de már nem igaz. Tél derekán járunk. A nemzetközi hajóállomáson most nem horgonyoz semmilyen utazó hajó. Kár. Mindig örömmel bámulom a hajókat és utasaikat. 
A villamos végre megérkezik, s egy rettenetesen trendi, huszonéves srác lazán elém vág a felszállásnál. Az ilyeneket nem bírom. Hát nem látja, hogy én is itt álltam az ajtónál és én is fel akarok szállni, mint ő? Mindegy. Átadom magam a téli reggelnek és a várost figyelem. Isten tudja, hányszor tettem meg ezt az utat életemben, mióta látom ugyanezt a szeletét Budapestnek, de nem tudom megunni. Szeretem. 
Befutunk a Boráros térre, s ráeszmélek, hogy kései indulásom ellenére időben vagyok. A másik oldalra pillantok és észreveszek egy asszonyt, pulóverekkel a kezében. Árulja őket. Átfut az agyamon, hogy vajon miért gondolja azt, hogy emberek hét órakor, a rideg, mogorva téli reggelen munkába menet pulóvert akarnak venni az utcán. Aztán ki tudja...? Lehet, neki van igaza, és ilyenkor pörög az üzlet, nem tudom. Elszoruló szívvel nézem, ahogy ott áll és várja, hogy meglegyen a napi betevője. 
Tovább száguldunk a síneken, s a monstrum irodáknál gyakorlatilag kiürül a villamos. Besétálok az épületbe, ahol a recepciós férfi feje búbját éppen hogy csak látni a pult mögött. Fejét nem kapja föl, még a kopogó cipőm ellenére sem. "Alszik vajon?" - tűnődöm. A háta mögött a mindig mosolygós és tüchtig, szőke, dögös, 60 év körüli takarító nő tisztítja az egyik ajtót. "Hm... ma korán ért be."
Az irodánkba lépve teljes sötétség fogad. Nem ég az izzósor sem a karácsonyfán, sem a recepciós pulton. Csak a Coca Cola automata fénye világítja meg a félhomályban tátongó folyosót. Leteszem a holmimat, leveszem a kabátomat, cipőt cserélek, majd elrendezkedem. Teát készítek, majd bemegyek a terembe, ami fél nyolctól kilencig tanteremként funkcionál. Sötét van itt is. Sehol senki. Megint én vagyok az első. Éppen sikerül pár szót átnéznem a szótárban, amikor egy raccsoló hang megszólít:
"Bonjour" - a tanárnő az. Lassan szállingóznak a többiek is. Szeretem ezt a csoportot, szeretem a tanárnőt és szeretem az órák hangulatát. Lelkesek vagyunk és kitartóak, és nem adjuk föl. Az órán jövök rá, hogy már tudok mondatokat, sőt párbeszédet is összerakni. Mindezt három hónap után úgy, hogy hetente ez az egy óránk van. 

-Bonjour!
-Bonjour, Madamme! Vous désirez?

-Je voudrais une robe noire, s'il vous  plaît!

-C'est magnifique!

-Voilà, une belle robe noire de Dior! Voulez-vous essayer la robe?

-Non, merci. Cette robe est  très chère!

Lelkesedésünk nem hagy alább, s csak onnan vesszük észre, hogy lejárt az időnk, hogy ránk nyitnak. Kell a terem. Míg a többiek pakolnak, fejem a hosszú, keskeny ablak felé fordítom. A felhős, szürke reggelen valahogy még gondozottabbnak tűnik az irodaház előtt elterülő park és terasz. A bal oldali szárny üveg felülete épp hogy látszik ebből a szögből. Elnézve a mögötte üdén zöldellő parkot a hely, ahol dolgozom, valóban amerikai filmekben látható luxus irodaháznak tűnik. Ma már ez sem luxus. Sok ilyet látni és sokan dolgoznak ilyen helyeken. Felkapom a francia mappámat és fájó szívvel ballagok ki a teremből.

"Bonne journée!" - köszönök el.