Karácsonyi buli másképp

A karácsonyi built idén más helyszínre vitte ki a cég. A Vörösmarty tér egyik sarkában van egy kaszinó épület, ami állítólag sosem funkcionált kaszinóként, viszont otthont ad rendezvényeknek. 

Izgatottan lépek be a hatalmas függönyökkel elfedett bejárati ajtón. Onnan gyakorlatilag a nézőtérre érkezem, amely kör alakú, ahogyan a színpad is és az előtte lévő táncparkett. Szinte magma előtt látom, ahogyan a táncparketten sorakoznak a megterített, kis asztalok, pontosan úgy, ahogyan a Poirot filmekben. A kulturált közönség onnan nézi az igényes műsort. De nem, ez itt nem egy Poirot film, itt céges parti van most, és a céges zenekar játssza a dalokat. Nem mellesleg nem is olyan rosszak. 

A padlót mindenütt puha szőnyeg borítja, az embernek tényleg olyan érzése van, mintha Las Vegasban lenne, vagy egy exklúzív párizsi szórakozóhelyen. A társaság fele elegánsan és csinosan öltözött föl, a másik fele pedig kényelmesen. Örülök, hogy az előbbi mellett döntöttem – egyszerűen dukál a helyhez a nőies és elegáns Kookai koktél ruhám. Férfiak tekintete akad meg rajtam, de nem bánom. Hadd lássák meg, ki vagyok!

A bárpultnál be akarom váltani az egyik roved italos kuponomat. Tekintetem az egymás mellett sorakozó Bacardi üvegekre téved, s örömmel nyugtázom, hogy van a kedvenc italomból. Megkérdezem a pultos hölgyet, hogy milyen koktélt tud készíteni, ám az sajnálattal közli, hogy koktélokat nem készítenek. Semmi gond, hiszen van kóla is, így hát Cuba Librét kérek. Azt sem tud, feleli sajnálkozva, mondván, hogy nincs citrom, nem lehetett citrom – jelentsen bármit is eme kifejezés. Döbbenet ül ki az arcomra, és nem értem. Csalódottságomban azt felelem, hogy majd jelzem a menedzsmentnek, s a hölgy bólogatva helyesel. Kénytelen vagyok beérni egy szilva pálinkával. Ez most úgy hangozhat, mintha ez lenne a legnagyobb problémám. Nem erről van szól. Hanem arról, hogy ha a cég ennyi pénzt kiad egy ilyen rendezvényre, akkor nem értem, hogy miért ne férne bele az árba 2-3 kiló citrom vagy néhány üveg citromlé…

Felmegyek az emeletre, ahol az erkélyről nézem a négytagú bandát, ahogy játszik. Kis idő múlva felfedezzük, hogy a sarokból meleg, sárgás, arany színű fény árad ki. Belépünk hát, és megpillantjuk az éttermi részt. Az asztalok gyönyörűen vannak feldíszítve, minden fehér és arany színben pompázik, amit meleg sárga izzósorok világítanak meg. A pincérek már sorakoznak, hogy teljesítsék óhajainkat és felszolgálják a vacsorát.

Amint lefoglaltuk az asztalunkat, visszamegyünk az erkélyre, hogy csacsogjunk néhány emberrel. A szín- és fénykavalkádban egyszer cask felbukkan alacsony, nem jóképű, ocsmány fogú, ám de annál humorosabb GM-ünk. Én csak Napoleonhoz hasonlítom. Mindkettőnek kisebbségi komplexusa volt-van és mindkettő nagyra vágyik. Szemtelenül teli töltött fehérboros pohárral áll meg mellettünk és a felől érdeklődik, hogy hogy érezzük magunkat. Miután megkapta a választ és elszórt néhány poént, a lehető legcukibb és legviccesebb stílusomban megkérdezem, hogy jövőre kaphatunk-e citromot. Döbbenetében szóhoz sem jut, mi több, nem érti. Elmagyarázom. A válasza az, hogy ilyen esetben mások földhöz vágják a poharat és otthagyják a built. Megnyugtatom, hogy ettől nem kell félni. Folytatja: a sarkon van egy Spar üzlet, ha gondolom, be tudok szerezni citromot. Ha azon múlik, szívesen veszek két kiló citromot, így a válaszom. Röviden még mond valamit, majd megemeli a poharát és bájvigyorral az arcán odébb áll. Kicsit tartok attól, hogy megsértődött, pedig nem elégedetlenkedni akartam. Csak idővel esik le, hogy az ő válasza volt bunkó… Legalább nem lazacot reklamálok, mint néhányan.

Az este további részét élvezem, finomat eszem a svédasztalos vacsorából, és beszélgetek olyan emberekkel, akiket kedvelek. El is suhan az idő, fél tizenkettőkor hagyom el a rendezvényt. Az épület előtt fakunyhó áll, szemem sarkából pedig látom a karácsonyi fényáradatban úszó Vörösmarty teret, mely otthont ad a vásárnak és melyet bohém tömeg lep el…