A Szél

Volt régen egy mese. Már nem emlékszem, hogy magyar, orosz vagy német mese volt. Arról szólt, hogy egy paraszt bandukolt az úton, majd jött vele szemben a Nyár. A paraszt köszönt neki, de nem hajtott fejet előtte. Erre a Nyár azt mondta neki, hogy olyan hőséget csinál, hogy a paraszt megkeserüli, hogy nem hajtott főt. Az ember higgadtan csak annyit felelt, hogy nem bánja, csak a Szél ott legyen.
Ahogy ment tovább az útján, egyszer csak szembe jött vele a Tél. Őt is üdvözölte, de neki sem hajtott fejet. A Tél felbőszülve azt ordította, hogy olyan fagyot teremt, hogy megemlegeti. A paraszt pedig halkan csak annyit felelt, hogy mindegy, csak a Szél ott ne legyen.

A Szél most az ablakomban fájdalmasan sír. Olyan a hangja, mint egy kísértetnek. Sejtelmes. Azt hiszem, inkább fejet hajtok előtte.

Megoldóképlet

Mit lehet olyankor tenni, amikor az ember már rohadtul unja azt, hogy kitakarítson, vasaljon, főzzön, amikor átmenetileg azzal sem tud foglalkozni, ami egyébként érdekli és életben tartja, amikor senki nem szól hozzá, amikor unja már egyedül róni a rakpartot, és amikor csak vágyakozik valaki után - reménytelenül...?

Nincs megoldóképletem.
Belefáradok.

Gyémánt

"Éj lettem, csend a hangom,
A Napot akartam, s elégett minden.
Éj lettem, álom, árnyék,
Csak te ragyogsz még,
Gyönyörű kincsem"


Aki tud asztrológiai szimbólumokban gondolkodni, az érti, miért pont ezt tettem ki.

A tökéletes után

Amikor az ember az életében megtapasztalta a tökéleteset, vajon mi jöhet utána? Mit keres az ember a tökéletes után? Van értelme egyáltalán?

Pékségben

Turkálóból jövet, felpakolva, sikerélménnyel, de fáradtan térünk be a pékségbe, ahol az aznapi pékárut féláron adják fél hét után. Egy néni áll csak bent: ő is az akcióra vár. Az eladó hölgy szól, hogy még várnunk kell tíz percet. Rendben. Ahogy nézzük a megmaradt kínálatot, egy ötvenes férfi lép be, és elkéri a négy fitness croissant felét. Vízöntő barátnőm menni akar, mondván, nincs értelme tovább maradni. "Miért" - kérdem. Azért, mert ha a néni is arra vár, akkor hiába dekkoltunk tíz percet. "De hát miért nem kérdezzük meg, hogy mit szeretne?" - tört ki belőlem. Végül csak megkérdezzük, és a válasz megnyugtat bennünket: kenyeret, kalácsot és lekváros táskát szeretne vinni. Ahogy várunk, végig nézek a nénin. Egyszerű egyrészes ruhában és szandálban van. Nem kelti lepukkant nyugdíjas benyomását, de azt érezni, hogy be kell osztania a kis pénzecskéjét. Ahogy ott áll, és végre elkéri a pultos nő a papírzacskót tőle, elszorul a szívem. Egy egész életet átdolgozott, és amikor élveznie kellene a nyugalmat, szűkölködni kénytelen, mert a mai nyugdíjból nem jönne ki másképp. Valószínűleg örül, hogy meg tud élni és eszébe sem jut, hogy idős korában hajóútra menjen, ahogyan azt a német és holland nyugdíjasok teszik. Ehelyett spórol, hogy jusson a rezsire, ételre és az unokáknak zsebpénzre. Hol az igazság? Istenem, hol van? Megesik a szívem a nénin, és azt érzem, segítenem kellene idősökön is.

Sötétedés

Háztető, manzárd ablak, kémény, antenna, tűzfal és a távolban egy hatalmas hosszúkás fa. Ezeket látni az ablakból, ha a kanapén ülök. Nem túl rózsás látvány, mégis van benne valami, ami hangulatot áraszt. Olyan, mint a Monmartre-n. Legalábbis képzeletem ide repít. Nem érdekel, más mit gondol. Legalább képzeletben hadd legyek művésznegyedben. Az ég kék sávjai lassan sötétednek a felsorolt elemek között: háztető, manzárd ablak, kémény, antenna, tűzfal, és a távolban egy hatalmas hosszúkás fa...

Nia

Három éve hallottam róla először, és már akkor is izgatta a fantáziámat. Nos, mint mindennel, ezzel is késve ismerkedtem meg. De jobb később, mint soha. Élveztem, hogy más testrészeimet mozgattam meg, mint futáskor, a sokszínű zene pedig feldobott. Hol egy tangó, hol egy könnyed funky, hol világzene, és mindegyikre megfelelő mozgás természetesen. Csináltunk lágy, balett szerű, aztán kick-box, tangó, funky, thai-chi mozdulatokat. Az egésztől egyszerűen jó kedvem lett. Arra is rájöttem, hogy muszáj valamit táncolnom, mert rengeteg energia van bennem, szeretem a ritmust, ki kell valahogy tombolnom magam. Úgyhogy a Nia mellett kipróbálom a zumbát is.






Örülök, hogy találtam végre egy helyet, ami közel van, és akkor van óra, amikor nekem jó. Így lelkiismeret furdalás nélkül el tudok menni, mert rendesen meg tudom sétáltatni a kutyát. Az óra végén a légzőgyakorlatnál majdnem elsírtam magam egyrészt a boldogságtól, hogy milyen jó is ilyen dolgokat csinálni, olyan színes az élet, másrészt azért, mert szeretetet éreztem utána a szüleim és a kutyám iránt. El akartam mesélni nekik, úgyhogy fel is hívtam őket. (A kutyát nem.) Aztán felmerült bennem a kérdés: idáig miért nem jártam el mozogni...? Szóval szeretnék hetente egyszer niázni és zumbázni, egy nap pedig futni. De picit unom a futást, jól jön más mozgásforma is. Ez eddig három este a hétből, és akkor van még két nap asztró - hogy fér ide be pasi? :-)

Sors

Mindig megrendülök, amikor balesetekről látok fotókat. Vajon ki/mi, mikor és miért dönti el, hogy akkor ott kell lennie valakinek? Nézem a szörnyűséges képeket és arra gondolok, vajon mit érzékelt, látott az a szerencsétlen, akibe éppen beleszaladt egy kamion? Az ütközést még felfogja, aztán paff, filmszakadás illetve filmpergés...? Az élet filmje. És neki már nincs lehetősége elrendezni a dolgait, elbúcsúzni azoktól, akiket szeret, vagy egyáltalán rámosolyogni arra, megölelni azt, akit szeret. Ez borzasztó. Törékeny az élet. Nem tudhatjuk, mikor hajt belénk egy barom, aki benarkózott, vagy egy kamionsofőr, aki nem aludt azért, mert egyrészt félti az állását, másrészt azért, mert az áruval oda kell érnie valahová, ahol eladni akarnak, de azonnal, hogy aztán nagyobb legyen a bevétel...

Nem akarom

Minél inkább belelátok és értem az asztrológiát, annál inkább félek. Túlzás nélkül állíthatom, hogy életem első 30 éve merő kötöttség, rugalmatlanság, teher, leárnyékolás volt. Persze, mindenkinek a saját élete a legfontosabb és minden relatív, így biztos, hogy vannak sorsok, melyek százszorta nehezebbek az enyémnél. Mégis, ahogy én megéltem az első harminc évet, az nem volt egyszerű.
Harminc éves koromtól kezdett kinyílni a világ, és kezdtem igazi Skorpióvá válni. Erre jön a Szaturnusz és két évig ott rontja majd a levegőt az én szép kis 5-ös házamban (szerelem, szex, önmegvalósítás, életöröm stb.), ahol is a legtöbb bolygóm található. :-( Szóval megint ellenőrzés, jól csinálom-e a dolgokat, mire mentem, és kontroll. Áúúú, nem akarom... Aztán meg a Plútó fog telibe kapni, amikor a descendensre ér és onnan fog fényszöget vetni a bolygóimra. Na, ott aztán lesz hadd el hadd. Szóval remek... :-S

Berendezkedés

Azt hiszem, végleg berendezkedtem a remete életre. :-) Ma este, óra után alig vártam a villamoson, hogy hazaérjek, hogy levigyem sétálni a kutyát, és hogy aztán laptoppal az ölemben beüljek az ágyikómba és blogot írjak, meg emailt. Most normális vagyok? De valahogy szeretem ezt csinálni (mondjuk nem mindig), megnyugtat. Szóval élem a kis világom és néha lesznek kalandjaim jobb híján. Meg marad a triumvirátus, ami időről időre felbukkan az életemben (Leó, Mac-i, Milka). Jobb megoldást nem tudok. Mert az már tisztán látszik, hogy ez a téma nem akar összejönni.

Modern Moulin de la Galette

Péntek este volt. Szerettem volna egyszer beülni a Holdudvar lampionos kerthelyiségébe, amivel már ezer éve szemezek. A hely valóban nagyon hangulatos volt: nyári este, Duna-szag, nyüzsgés, sok sok ember, élő jazz zene... Olyan volt, mintha Renoir Moulin de la Galette-jén lettem volna, csak mai kiadásban. Olyan pezsgés volt a szigeten... tetszett, mert sosem láttam a nyári estében még, mindig csak a túlpartról futás közben. Voltak srácok, akik kiültek dobokkal és doboltak, köréjük gyűltek páran, voltak futók, bicajosok, kutyások, és voltak kis büfék is, ahová kiültek páran mécsesek fényénél. Számomra mindenképpen élmény volt.



U.I.: Egyébként a kedvenc festményem.

Zakatolás

Rohanok haza az orvostól, hogy levihessem a kutyát. Végre lent vagyunk. Már nem sietek. Kényelmesen bandukolok a Duna-pert felé, a nap már lenyugvóban, de még enyhén süt. A játszóterek, a kávéházak teraszai még tömve vannak, mindenki élvezi a langyos estét. Tekintetem a szigetre téved, és kiszúrom a fák lombjai felett feltörő szökőkutat. Igen, nyár van. Mindenki vidám, andalog, élvezi az életet, kacaj hallatszik a rakpartról. Én meg hirtelen úgy érzem magam, mint egy meg nem értett művészlélek, és elfog a vágy, hogy közöljem az írásaimat valahol, valahogy... "Úristen, négyes vagyok én is?" - hasít belém a kérdés. Nagyon remélem, hogy nem, csak az a bizonyos ötös ház... Szóval mindenki átadja magát a nyári estének, mosolyog és jókedvű. És hol van a szívem eközben? Azt hiszem, valahol az űrben és jéggé dermedt. Hirtelen ez ugrik be:

"Jaj, csak a szívem, a szívem, a szívem zakatol,
egymásnak esnek az égitestek valahol."

Török szegfű

Nyár este van. Az orvostól jövet egy parkon keresztül sétálok át, ami telis tele van fiatalokkal. Beszélgetnek, mulatnak, zenét hallgatnak, andalognak. "Hm... nekem is így kellene töltenem az estéimet, emberek között és akkor talán lenne esélyem megismerni valami értelmes embert" - tűnődöm. Ehelyett haza tartok kis lakásomba, hogy aztán visszavonultan töltsem el ezt az estét is. A parkban azért hál' istennek sokak szeme megakad rajtam, és ez jó érzéssel tölt el. Érzem, hogy kihúzom magam és ragyogok. A buszmegállóban ácsorogva az előttem elhaladó autókból is férfi tekinteteket kapok el sorra: a farmerszoknya és a lilás árnyalatú, mély dekoltázsú, keresztben megkötős selyemblúz megteszi hatását. Igen, nyár van. Ilyenkor mi, nők többet mutatunk magunkból, nem csoda hát, hogy vonzzuk a pillantásokat. A busz végre megérkezik, de ahogy kinyílik az ajtó egy hatalmas csavar esik ki belőle. Szerencse, hogy nem a fejemre. A sofőr nem szerelheti meg, tilos, ezért leszállít a buszról mindenkit, nem megy tovább. Ő is sajnálja, az utolsó körén volt, s most túlórázhat, amíg ki nem jönnek a szerelők. Most valahogy ez sem idegesít föl. Kisétálok hát a villamoshoz, ami aztán hazáig repít. Ahogy leszállok és közeledem a virágos bódé felé, úgy érzem, most nem szabad elfojtanom a vágyam. Már múlt héten is szemeztem egy csokor virággal. Kiválasztom hát, és megveszem a kedves fiatal lánytól. "Hm... török szegfű. Ez anyai nagyanyámat juttatja az eszembe, az ő kertjében nőtt ilyen és ott láttam először életemben ezt a fajtát." Eszembe jut az irdatlan nagy telek, ahol gyerekkorom nyarait töltöttem, és amelynek minden szegletére emlékszem. Emlékszem, hogy mi minden nőtt abban a kertben kezdve a zöldségeken át a gyümölcsökön keresztül a különböző virágfajtákig. Minden volt abban a kertben, minden. Még arra is emlékszem, mi hol nőtt, le is tudnám rajzolni a kert alaprajzát. Teljesen a szemem előtt van, belém égett. Pedig anyai nagyanyám kemény egy asszony volt. Soha nem éreztem, hogy szeret. Szeretett ő a maga módján, de nem emlékszem, hogy valaha is mondott volna egy kedves szót, vagy megérintett volna. Vett pizsamát és esernyőt karácsonyra, aminek gyerekként nem tudtam örülni, mert játékot szerettem volna kapni. Nyitott az OTP-ben takarékbetétkönyvet nekünk, amit akkor még nem tudtam értékelni, mert nem értettem. Persze után marha jól jött az akkoriban hatalmas összegnek számító tizenkétezer forint. Csinált nekem lekváros fánkot, mert az volt a kedvencem és megtanított römizni és hímezni. De másra nem emlékszem. Tíz éves voltam, amikor meghalt. A török szegfűről ő jutott az eszembe. Kezemben a csokor, és még több férfi néz meg. Lágyan megsimítom a virágot. Tetszik. Haza sétálok a nyári estében.