Hat férfival mítingeltem tegnap, és ebből négyre kapásból rámásztam volna. Ott volt a fekete hajú, fekete szemöldökű, magas, Leóra hasonlító, ám de Kos kollégám, aki iszonyatosan vonz, mint férfi. Szép a keze, szép a mosolya, lehengerlő férfi. Aztán ott van az alacsony, kopasz angol, a Halak jegyében, aki intellektusával és a mosolyával fog meg. Vagy ott van a magas, lezser német, aki beállít egy szál koptatott farmerban, kockás ingben és kígyóbőr mintás bakancsban a megbeszélés kellős közepén és leginkább egy kisfiút látok benne. Ő tuti, hogy Oroszlán vagy Kos. Érzem a pozitív energiáit. De bizsereg a levegő a nálam három évvel fiatalabb, Szűz jegyű kolléga között és köztem is. Pedig igazán nem az esetem a szőke hajával és kék szemével, na meg a Süsüéhez hasonló fogaival. Mégis okos, csillog a szeme, és ah.... Mindegyikkel összegyűrném a lepedőt.
A míting utáni vacsorát egy elegáns, belvárosi étteremben töltöttük, ahol már „csak” öt férfi társaságát élveztem. Tizenkét évvel ezelőtt voltam ezen a helyen. Mit mondjak? Zongorázni lehet a különbséget. A hely akkoriban leginkább egy kocsmához hasonlított: narancssárga falai voltak, kék ablakkeretei és fém asztalokhoz ültették le a vendégeket. Mára igazán exkluzív hellyé nőtte ki magát: modern, dizájnos berendezés, pazar étlap és előkelő közönség fogadja az embert. Még szerencse, hogy a franciák „nothing fancy-t” akartak. Mi lett volna, ha fancy helyre akartak volna menni...?
Nőiesen késtem öt percet, ami arra pont jó volt, hogy az ülésrenddel kapcsolatos bizonytalanságot elkerüljem. Az egyik asztalfőn kaptam helyet. Jobbomon a Süsü fogú, magyar kolléga, Lajos, balomon a Halak angol, szemben velem Jean-Yves, aki egy hatvanas, amolyan vén róka a szakmában, és a Macskafogóból Mr Gattóra hasonlít leginkább. Általában roppant idegesítő személyiség, de most brillírozott. Egymás után lökte a sztorikat, némelyik egészen vicces volt. Persze a többségénél nem figyeltem, egyrészt, mert már lebegtem az italtól, másrészt mert a gondolataim Nála jártak. "Szeretem Őt." Végre bátorkodtam magamhoz venni némi alkoholt Mojito formájában, végre könnyed voltam, végre lebegtem, végre kontrollt vesztettem, végre elvarázsoltak, végre töltődtem férfi energiákkal, végre lazítottam. S mégis... Tekintetem a dizájnos, hetvenes éveket idéző, hatalmas, félgömb alakú lámpaburára tévedt, ami a plafonról lógott a szemben lévő kerek asztal fölé.
Jean-Yves a kétszemélyes, magyaros tál miatt „összeházasodott” a Süsü fogúval, s amikor a pincérnő megkérdezte, hogy ízlett-e neki az előétel, Jean-Yves a következőt adta elő monoton hangján:
- There was a problem with the tomato. We got 3 slices and I could not split them equaly in our marriage.
Röhögés. Ezzel a szöveggel meg kell mondanom, hogy belopta magát a szívembe, pedig előtte nagyon nem kedveltem.
Az öt férfiból hármat elkaptam volna... Vágyaim iszonyatosan fel voltak korbácsolva, és csak remélni mertem, hogy a szememre, vagy a homlokomra nem volt kiírva, hogy legszívesebben mit csinálnék a német, az angol és a magyar kollégával... Az angol férfi a balomon ráadásul itatott, sorra rendelte nekem a Mojito-kat. Gondolom, szereti itatni a nőket, hogy aztán jól érezze magát velük. És én ittam, hogy végre kontrollt veszítsek és könnyed legyek. Szóval ott ültem, egy igazán "fancy" étteremben, ettem a lazacot, ittam a Mojitot, körbevett öt férfi, és én mégis Rá gondoltam... Felizgattak ezek a férfiak az asztal körül, de igazi érzelmeket Iránta éreztem és érzek.. Az igazi intimitást, az érzékiséget Vele élném át, senki mással. És tűnődtem vacsora közben, hogy a férfiak miért nincsenek ezzel így? Miért nincs akkora szerencsém, hogy a férfiak is arra a nőre vágynak, akivel mély érzelmeket, és ilyenformán mély szeretkezéseket élnek át? Miért?? Vidámnak kellett volna lennem, de nem voltam az. Belül legalább is nem. Gondolataim Nála jártak. Magam előtt láttam a járását, az öltözetét, azt, ahogyan köszön, ha belép valahová, magam előtt láttam, ahogy megölel. Eszembe jutott a kedvenc mondatom, amit tavaly nyáron mondott, miközben a kertjéből telefonált:
- Itt repül egy gólya három méteres fesztávval! De kurva jól nyomja!
Amikor erre a mondatra gondolok, mindig elnevetem magam és napfény árasztja el a lelkem. Ez Ő. És ez a mondat mindent elmond róla. Aki nem érti, az nem érti azt, sem, miért teszik Ő nekem.
„Kell a fenének a német és az angol faszi! Ő kell!” – lázadtam föl hirtelen magamban. Na nem mintha a veszély fenyegetett volna, hogy megkérjék a kezem, de akkor is. Ültem az asztalnál, szeretetre és szexre kiéhezve, és naná, hogy a három férfit simán letepertem volna, és naná, hogy minden apró jelet félreértelmeztem a szeretetéhségből kifolyólag. „Gizus, ébredj már föl! Ez nem neked szól! Minden nővel így viselkednének, nem érted?!” – rázom meg magam. De nem. Nem értettem, és simán megkajáltam, hogy bírják a fejem, ne adj’ isten, tetszem nekik. Pedig a francokat. Csak töltődtek női energiával, a flörtölés erejével, ahogyan én is vica versa.
A míting utáni vacsorát egy elegáns, belvárosi étteremben töltöttük, ahol már „csak” öt férfi társaságát élveztem. Tizenkét évvel ezelőtt voltam ezen a helyen. Mit mondjak? Zongorázni lehet a különbséget. A hely akkoriban leginkább egy kocsmához hasonlított: narancssárga falai voltak, kék ablakkeretei és fém asztalokhoz ültették le a vendégeket. Mára igazán exkluzív hellyé nőtte ki magát: modern, dizájnos berendezés, pazar étlap és előkelő közönség fogadja az embert. Még szerencse, hogy a franciák „nothing fancy-t” akartak. Mi lett volna, ha fancy helyre akartak volna menni...?
Nőiesen késtem öt percet, ami arra pont jó volt, hogy az ülésrenddel kapcsolatos bizonytalanságot elkerüljem. Az egyik asztalfőn kaptam helyet. Jobbomon a Süsü fogú, magyar kolléga, Lajos, balomon a Halak angol, szemben velem Jean-Yves, aki egy hatvanas, amolyan vén róka a szakmában, és a Macskafogóból Mr Gattóra hasonlít leginkább. Általában roppant idegesítő személyiség, de most brillírozott. Egymás után lökte a sztorikat, némelyik egészen vicces volt. Persze a többségénél nem figyeltem, egyrészt, mert már lebegtem az italtól, másrészt mert a gondolataim Nála jártak. "Szeretem Őt." Végre bátorkodtam magamhoz venni némi alkoholt Mojito formájában, végre könnyed voltam, végre lebegtem, végre kontrollt vesztettem, végre elvarázsoltak, végre töltődtem férfi energiákkal, végre lazítottam. S mégis... Tekintetem a dizájnos, hetvenes éveket idéző, hatalmas, félgömb alakú lámpaburára tévedt, ami a plafonról lógott a szemben lévő kerek asztal fölé.
Jean-Yves a kétszemélyes, magyaros tál miatt „összeházasodott” a Süsü fogúval, s amikor a pincérnő megkérdezte, hogy ízlett-e neki az előétel, Jean-Yves a következőt adta elő monoton hangján:
- There was a problem with the tomato. We got 3 slices and I could not split them equaly in our marriage.
Röhögés. Ezzel a szöveggel meg kell mondanom, hogy belopta magát a szívembe, pedig előtte nagyon nem kedveltem.
Az öt férfiból hármat elkaptam volna... Vágyaim iszonyatosan fel voltak korbácsolva, és csak remélni mertem, hogy a szememre, vagy a homlokomra nem volt kiírva, hogy legszívesebben mit csinálnék a német, az angol és a magyar kollégával... Az angol férfi a balomon ráadásul itatott, sorra rendelte nekem a Mojito-kat. Gondolom, szereti itatni a nőket, hogy aztán jól érezze magát velük. És én ittam, hogy végre kontrollt veszítsek és könnyed legyek. Szóval ott ültem, egy igazán "fancy" étteremben, ettem a lazacot, ittam a Mojitot, körbevett öt férfi, és én mégis Rá gondoltam... Felizgattak ezek a férfiak az asztal körül, de igazi érzelmeket Iránta éreztem és érzek.. Az igazi intimitást, az érzékiséget Vele élném át, senki mással. És tűnődtem vacsora közben, hogy a férfiak miért nincsenek ezzel így? Miért nincs akkora szerencsém, hogy a férfiak is arra a nőre vágynak, akivel mély érzelmeket, és ilyenformán mély szeretkezéseket élnek át? Miért?? Vidámnak kellett volna lennem, de nem voltam az. Belül legalább is nem. Gondolataim Nála jártak. Magam előtt láttam a járását, az öltözetét, azt, ahogyan köszön, ha belép valahová, magam előtt láttam, ahogy megölel. Eszembe jutott a kedvenc mondatom, amit tavaly nyáron mondott, miközben a kertjéből telefonált:
- Itt repül egy gólya három méteres fesztávval! De kurva jól nyomja!
Amikor erre a mondatra gondolok, mindig elnevetem magam és napfény árasztja el a lelkem. Ez Ő. És ez a mondat mindent elmond róla. Aki nem érti, az nem érti azt, sem, miért teszik Ő nekem.
„Kell a fenének a német és az angol faszi! Ő kell!” – lázadtam föl hirtelen magamban. Na nem mintha a veszély fenyegetett volna, hogy megkérjék a kezem, de akkor is. Ültem az asztalnál, szeretetre és szexre kiéhezve, és naná, hogy a három férfit simán letepertem volna, és naná, hogy minden apró jelet félreértelmeztem a szeretetéhségből kifolyólag. „Gizus, ébredj már föl! Ez nem neked szól! Minden nővel így viselkednének, nem érted?!” – rázom meg magam. De nem. Nem értettem, és simán megkajáltam, hogy bírják a fejem, ne adj’ isten, tetszem nekik. Pedig a francokat. Csak töltődtek női energiával, a flörtölés erejével, ahogyan én is vica versa.
A némettel, Frankkal arról beszélgettem, hogy két éve egy szót sem beszéltem németül. Őt nagyon kedvelem. Pozitív hatással van rám. Olyan kedvesen és lágyan tud rám mosolyogni, hogy tényleg ellágyul az ember szíve. Segítőkész, empatikus, legszívesebben átölelném.
- Then we should have the next call in German. – szólalt meg Frank miközben kilépett az étteremből.
- Okay.
- Verstehst du, was ich spreche?
- Verstehen kann ich alles, aber ich habe mich verlernt.
- Dann muss man üben.
- Ja.
- Na dann. Gerne.
Majd’ megzabáltam a kedvessége és a megértése miatt! Egészen más, ahogyan az anyanyelvén beszél. „Beszélj még hozzám németül!” – kérleltem magamban, és szívem szerint belekaroltam volna, és úgy bandukoltam volna mellette.
Elkísértük a vendégeket vissza a Marriott-ba, ahol Jean-Yves nyugovóra tért. Tizenegy órakor a Vigadó előtt épp búcsúzni kezdtem, de az angol, Paul fűzte a fejem, hogy tartsak velük az angol pubba még. Olyan flegmán, mégis hatásosan tudta mondani, hogy menjek, hogy nem bírtam nemet mondani. „Hát jó. Megyek.” Nem volt Mojito, ezért Cuba Librét kértem. Csak foszlányokat hallottam a beszélgetésekből. Már nem érdekelt a biznisz. Elég. Gondolatom természetesen Hozzá kalandozott. „Szeretnék a karjaiban lenni...” Ehelyett az angol faszi még egy kört rendelt nekem. Lelke rajta. Egyszer csak a magyar kollégához fordult:
- Are you single?
- Yes.
- Are you single, too? – fordult ezúttal hozzám.
- Yes.
- Then....? – húzta föl a vállát kérdőn és nézett egyikünkre, majd a másikunkra, mintha azt akarta volna mondani ezzel, hogy nem érti, mi miért nem jöttünk már össze.
- If you want quantity, then the office is good, but if you want quality, then... – magyarázza a Süsü fogú.
- Office is taboo. – vágtam közbe.
- Why? Come on! – méltatlankodott Paul.
- No! Office is taboo. Out of the question. – erősködtem.
Akkor is így gondolom, ha adott esetben a Süsü fogú rám lenne gerjedve (egyébként nincs). Elég merev volt amúgy, pedig már rengeteg sört, pálinkát és bort is ivott. Jó volt a kedve és nagyokat nevetett, de úgy ült, mint aki karót nyelt. Semmi lazaság. Szűz... Mondom mindezt én, a Szűz Holdammal és Szaturnuszommal...
Frank mellett ültem, s ő beszélt nekem a bizniszről, meg arról, hogy hokizik és kosárlabdázik. Mit mondjak? Őt is széttéptem volna. Ahogyan rám mosolygott és nézett a szürke szemeivel... A végén már egészen erotikusan nézhettem rá, azt hiszem. Csak kapkodtam a fejem. Hol Frankot néztem, hol a Süsü fogút, hol pedig Pault. Amikor a másik francia is lelépett, átültem a helyére, s így átlósan szembe kerültem Paullal. Frank épp valami angol dalszövegből idézett pár sort:
- You don’t know that? – kérdezte Paultól, aki megrázta a fejét. – Pink Floyd, 1964.
- 1964? Sorry, I was not even born at that time.
Iszonyatosan nevetni kezdtem ezen. Tetszik Paul humora.
- When were you born then? - kérdeztem.
- In the seventies.
- Really? – kételkedtem. Éreztem, hogy nem mondott igazat.
Három Mojito és három Cuba Libre után az angol kiejtésem egészen perfekt lett, mintha echte angol lettem volna, és nem kíméltem Pault, visszabeszéltem neki, mire a nyelvét kezdte nyújtogatni rám. Nekem sem kellett több: hunyorogva ránéztem a leggonoszabb nézésemmel, de persze csak viccből, s nem átallottam osztani őt. Frank meg is kérdezte, hogy „why are you so angry about Paul?” Azért, mert ő is az. Már egészen elképesztően csipkelődünk egymással, amikor hadarva ismételni kezdte:
- Room 122, room 122!
Közölte a szobaszámát. Remek. Minek néz ez engem? Kurvának? Nem mondom, széttéptem volna, na de egy: kollégával soha, kettő: mit képzel?! Nem. Nem fekszem le senkivel többé érzelmek nélkül. Lassan tíz hónapja nem voltam férfival, de nem érdekel. Nem akarok többé érzelmek nélkül magamba engedni senkit sem. Arra vágyom, hogy szeressenek... Hogy Ő szeressen...
Egy jazz feldolgozásra figyeltem föl a pubban. Kisvártatva leesett, mi is a dal címe. Save Tonight. Nagyon szeretem ezt a számot. Gondolataim az angol és a német faszi flörtölése ellenére Hozzá szaladtak... „Vele akarok lenni! Olyan nagyon hiányzik... A magyar, Szűz srác is cuki, de nem... Nem kell. Ő kell! Save Tonight! And fight the brake of dawn....” – énekelek magamban közben. Tudtam, hogy tetszem nekik... Ha laza vagyok, minden faszi rám kattan, na meg ha a férfiak isznak, minden nő megszépül a szemükben. „Kár, hogy pont Ő nem látott még becsiccsentve... Sajnos részegen látott, de az már sok. Lazán kéne látnia... Amikor igazán laza vagyok... teljesen más vagyok akkor... Annyira sajnálom, hogy nem kellek neki... És hogy elveszítem ezáltal.” – forog velem már minden.
Hajnali negyed kettőkor léptünk ki a pubból. Paul és Frank taxit akartak fogni nekem, de mondtam, hogy nem kell, haza sétálok. Kezet nyújtottam, de Frank kezet csókolt helyette és megköszönte, hogy velük maradtam, amit nem is remélt őszintén szólva. Édes. Gondolom, minden kolléganőmmel ugyanilyen kedves, de akkor is jól esett. Paul nyújtotta utána a kezét. Kezet fogtam vele, mire magához húzott, átölelt, megpuszilt, orrát közben a nyakamba túrta és megszagolt.
- Ah, you’ve got a nice smell! – állapította meg mindenki előtt. Csöppet sem volt kínos. „Hm... Zsolt is szereti az illatomat.” – gondoltam.
- Yes, I have. I know you like scents. – vágtam rá igen csak kábult állapotban.
- Oh, you remember?
- Yes. I do. – naná, hogy emlékszem, hogy szereti a parfümöket és a finom illatokat. Párizsban mondta a taxiban.
Hoppá... Magam is meglepődtem a jeleneten. Paul erősködött, hogy küldjek sms-t, ha hazaérek.
- Sorry, I don’t know your numbers. Neither of yours.
Nem erőlködtek, hogy megadják, talán mert az már túl kínos lett volna, így hát búcsút intettem és neki indutam a belvárosnak. „Save tonight! And fight barke of dawn...come tomorrow, tomorrow I'll be gone...” – énekeltem magamban. Nem is tudtam, hogy hajnali fél kettőkor veszik a vizet a lajtos kocsik a parlament előtt és tisztítják Budapest utcáit. Fél óra séta után haza is értem. Nem féltem az utcán egyáltalán... „Save Tonight!” Otthon csak azt éreztem, hogy írnom kell, annyira megtelt a lelkem érzésekkel, hogy szétrobbantam volna, ha nem teszem meg. A lényeget ki is írtam magamból azonnal. „Hol van Ő? Mit csinál...? Hallani akarom a hangját! Beszélni akarok vele...!” – sóvárgok. „Save tonight...” – dúdoltam halkan, s háromnegyed háromkor nyugovóra tértem egy igazán jó este után – végre kontrollt vesztve.... csak ne hiányozna ennyire...
