Nyári szellő

Süt a nap. Reggel van. Ahogy a villamos száguldani kezd a rakpart sínein, lelkem kavarogni kezd. A semmiből hirtelen érzések és emlékek ráznak föl tompultságomból, és a mellkasom táján valami megfeszül bent. „Hiányzik. Vajon most mit csinálhat éppen?” – merengek. Becsukom a szemem, és látom magam előtt a házat, ahol él, mi több, pár másodperc alatt lepereg előttem az elmúlt hónapok filmje. Amikor argentin bélszínt sütöttünk és aztán egy csodálatos, gyertyafényes éjszakát töltöttünk együtt, vagy éppen az, ahogyan meglepetés szerűen reggel beállított hozzá a barátja és hirtelen össze kellett kapni magunkat, hogy milyen viccesen kínos jelenet is volt, mégis bírtam kezelni. Vagy az, ahogyan rohant, hogy odaadhassa az olasz hűtőmágnest, amin világítótorony van. Tudta, emlékezett, hogy szeretem a világítótornyot. És most először akart adni. Érdekes, hogy a mágnesen még rajta van a Hold is. Istenem, a Hold...! Nem is tudta, hogy mennyit jelent ez nekem, és hogy a Hold motívumot is szeretem – nem véletlen. Átfut rajtam, milyen biztonságban érzem magam mellette és mennyire jó megölelni...
A lecsukott szemhéjam lassan könnyel telik meg. Igyekszem elnyomni, hogy ne buggyanjon ki. A bal szemem sarkából egy könnycsepp gördül le az arcomon, hiába erőlködöm, hogy visszatartsam. Még szerencse, hogy allergia szezon van. Így azt hihetik, hogy attól könnyezem.  A résnyire elhúzott ablakon keresztül a tavaszi szél pimaszul az arcomba csap és hirdeti magáról, hogy ő már nem tavaszi, hanem nyári szellő. Kinyitom a szemem, s engedem, hogy a nyári szél felszárítsa a sós lét, és meggyógyítsa a sebeket.