Álom

-Hol vagy, Kedvesem?
-Itt vagyok, jövök már.
A Nap hirtelen mindent elvakított ragyogásával, a Hold csak hunyorgott. Lassan rajzolódott ki előtte a királyi test sziluettje. Kisvártatva meglátta körvonalait és érzékelte maga előtt az ismerős formát. Aranylóan sugárzott, mindene szikrázott, mint mindig, s mágnesként vonzotta a Holdat magához. Az tompa, ezüstös fényével felé lépett, majd felnézett rá. Egymásra mosolyogtak. Aztán a Hold az aranysárgán fénylő test köré fonta karjait, átölelte, s fejét a mellkasához szorította. A két fényesség mint valami folyékony anyag egybeolvadt, mi több, az Nap elnyelte ragyogásával a Holdat. "Végre itthon van a lelkem" - suttogta halkan a Hold. Csodás volt így létezni csöndben, s érezte, hogy a napsugarak kővé dermedt szívébe hatolnak és megmelengetik azt. Nem vágyott másra, csak a lelkek összeolvadására.
-Mennem kell... - sóhajtott föl lágyan a Nap.
-Jaj, ne, kérlek...!
-Muszáj...
A két test lassan elvált egymástól, s a Hold kicsusszant a Nap lágy, forró öleléséből. Szíve, mint az olvadt viasz dermedni kezdett és észrevette, hogy a Nap újra megégette bőrét és mély sebeket ejtett rajta tüzével. Lehajtotta szomorúan a fejét, s egy könnycseppet hullajtott a földre. A Nap óvatosan hátra lépett, s finoman a Holdra mosolygott. "Megyek" - mondta. Lassan távolodott a legforróbb égitest, s a Hold csak állt és nézte őt. Amikor eltűnt a láthatáron, sötétségbe borult körülötte minden. Nem maradt más, csak ő egyedül, ezüstös, hideg fényével. Karjaira pillantott és a sebeket nézte. Fájtak. De nem bánta, mert a Naptól volt. És ő szerette a Napot.

Negyed évszázad

Huszonöt évvel ezelőtt nyolc éves voltam, és valószínűleg nem április 26-án hallottam a szüleimet a konyhában reggel tanakodni a következményekről, hanem pár nappal utána. (Szokásuk volt reggel, kávézás közben elmélkedni a világ dolgairól.) Sosem felejtem el: tavasz volt, a fák kint üde zölden pompáztak a napsütésben, én pedig pizsamában és mamuszban kászálódtam ki reggelizni. Mivel szüleim minden nap radioaktív anyagokkal dolgoztak, tudtam már nyolc évesen is, mit jelent a hasadóanyag. Első kézből kapták a szakvéleményeket, hiszen (atom)fizikusokkal dolgoztak. Én csak arra emlékszem, hogy a mi kis életünkre lefordítva mitől tartottam: hogy a föld sugárszennyezett lehet és így a nagymamám telkén termő káposzta is. Aztán persze az iskolában a tanárok tettek arról, hogy az ember még jobban féljen. De nem kárhoztatom őket, mindenki félt. Naná, senki sem tudta, mi az igazság. Ez az egy biztos volt. Utána szörnyülködve néztük a híradásokban a mutáns állatokat, növényeket. Mindenki együtt érzett, nem lehetett máshogy viszonyulni a katasztrófához.

Ma huszonöt éve, hogy megtörtént a baleset. Megnéztem Pripjaty képeit a neten. Lehangoló. Megállt az idő, a pillanat. Az este séta alatt leragadtam kutyás barátnőm lányánál és annak barátnőjénél a parkban. Beszélgettünk. Aztán egyszer csak megkérdeztem, hogy tudják-e, hogy napra pontosan huszonöt évvel ezelőtt volt a csernobili katasztrófa. "Fú, tényleg? De durva. Huszonegy éves vagyok, még nem is éltem akkor" - hangzott a válasz. Meghallgatták amint két mondatot szólok a "szellemvárosról", és a barátnő tekintete a távolba meredt. Azt hittem, elképedt a hallottaktól, de nem. Én képedtem el, amikor felsóhajtott:
-Már a legolcsóbb sör is kétszáz forint a boltban, eszméletlen, hogy mennek föl az árak.

No igen, persze. Ő nem élte meg ezt a történetet. Az ifjabb generációt ez nem érdekli, nem érinti. Vagy ha érdekli is, azt vettem észre, hogy inkább hárítanak a lelkileg kényesebb ügyekben. A második világháborút én sem éltem meg, mégis átérzem a szörnyűségét. Szóval nem értem, hogy működik a világ. De én azért megemlékeztem Csernobilról.

Erről beszéltem

Ezt muszáj bemásolnom. Egyszerűen hihetetlen. Mintha kínaiul beszéltem volna.

Ezzel a szöveggel indított a szexkeresőben:

"Szia ! Nagyon szívesen megismerkednék veled! 39 éves vagyok, nagyon szeretek kirándulni, és nyáron sokat úszom ha időm engedi! Budapesten lakok, és dolgozok. Laza kapcsolatot keresek, de benne vagyok hosszú távú szex kapcsiba is!"
(Megjegyzem, már ez is sántít, mert egy ilyen helyen kit érdekel, mit szeret csinálni és mit nem?)

Válaszom:
"Köszönöm szépen a leveled, de nem ugyanazt keressük. Sok sikert!"

Erre ő:
"Ha gondolod, megpróbálhatjuk."


?????????????????????????????????????????????????????????????????????

Lakás

Több oka is van, amiért elkezdtem lakás után nézni, de ezeket most hagyjuk. Végig böngésztem öt kerületet a megfelelő kategóriában, de sehol semmi. Elképedve láttam, hogy hol élnek emberek. Alagsorban, szuterénben, felszabdalt régi villákban, ahol idióta alakzatú szobák vannak stb. Megállapítottam, hogy még mindig meg lehetek elégedve a saját lakásommal, hiába pici. Még azt mondom, hogy a házunk állapota sem olyan rossz azokhoz képest, amit látni egy két képen a neten. Hát igen... az ember néha akkor jön rá dolgokra, amikor szétnéz. Akkor értékeli azt, amije van, amikkor ott a kontraszt.
Szeretek itt lakni. Tegnap hulla fáradtan jöttem haza, tényleg le volt szívva az összes erőm, és lelkileg sem voltam a toppon. Amikor végre hazaértem, azonnal fordultam is, és vittem le a kutyát sétálni. Az utcán már éreztem a Duna szagát. Ahogy sétáltunk, éreztem, hogy jó itt: ismerem az utcákat, az embereket, a boltokat, a kutyásokat. Szeretem nézni a parkot ősszel, télen, tavasszal, és még nyáron is. Minden zugát ismerem, mégis mindig más arcát mutatja meg. A Duna-partra érvén a tavaszi lenyugvó nap áttört a fák üde lombján keresztül és kellemesen melegített. A távolból halk búgást lehetett hallani: egy hajó haladt el a folyón. Átnéztem a szigetre, és a nap fényét verte vissza a víztükör. Feltöltött a látvány. Legalább ez tölt, ez a falat természet és az ember érzi, hogy egy picit megtérül a fáradtsága. És akkor ezt hagyjam itt...?
Ma lementem futni este. A Champs piros fényei és lampionjai már égtek odaát a szigeten. Indul a szezon. Remélem, a kis állatkert is megmarad. A pávák hangját gyakran hallani esténként, amikor futok. Nagyon félelmetes tud lenni néha.
Szóval ez a környék, ahol élek, élünk. Ismerjük, szeretjük, olyan, amilyen, de nekünk így jó.

A szvetter

Csak egy oltásra vittem múlt pénteken. Direkt hétköznapot választottam, mert találkozni akartam Gusztival, hogy megkérdezzem végre a véleményét az ivartalanítással kapcsolatban. A kutya ugyanis elmúlt már kilenc éves, és preventív jelleggel ajánlottnak mondott a beavatkozás.
Szerencsémre rendelt aznap; kihallani a rendelőből a váróterembe a mély, férfias hangját. Ahogy beléptünk a kutyával, a belső rendelőből már jött is felénk nagy elánnal, és széles mosollyal az arcán gondolkodás nélkül lesmárolt.
-Hogy vagytok? - kérdezte.
Megállapítottam, hogy a faszi még mindig, sőt egyre jobban néz ki. Igaz, most felszedett egy kicsit: arca kerekebb volt, s haja is őszülni kezdett, de hát mint tudjuk, én erre bukom, ez a gyengém. Ah, ha tudná...
Azonnal vizsgálni kezdte a jószágot, s közben feltettem kérdéseimet. Szokásához híven kimerítően válaszolt, s megerősítette a többiek véleményét: jobb, ha kint van a cucc, mint bent idős korban. Ráadásul kitapintott egy csomót az egyik emlőben, azt is ki kell venni, bár azt mondta, tapintásra nem tűnik rosszindulatúnak. Időpontot akartam egyeztetni, s mondtam, hogy a kutya november közepén tüzelt utoljára. Arcáról kissé lefagyott a mosoly, az órájára nézett aztán rám mosolygott:
-Mit csinálsz ma?
Elnevettem magam.
-Komolyan, megcsinálom ma, hozd vissza a kutyát délben.
-Cseszd meg, Guszti, egy oltásra hoztam. - feleltem mosolyogva, majd fejem kutyám mellkasához nyomtam, aki reszketve állt a vizsgáló asztalon.
Nevetett.
Flegmatikus agyamnak ez enyhén szólva váratlan volt, de úgy voltam vele, hogy most van itt a Guszti, lelkes, tudom, hogy ő műti a kutyát, nekem pedig ez megnyugtató érzés, úgyhogy belementem.
-De négykor fodrászhoz kell mennem.
-Az nem baj. Le ne mondd! Az pont jó lesz neked, egyre hozd vissza, megcsináljuk, utána úgyis két órán keresztül megfigyeljük. Ráérsz este visszajönni érte.
Meg is egyeztünk hát, s még gyorsan elmondtam, hogy mit kell még megcsinálni a kutyán, ha már egyszer altatásban lesz: furunkulust kiszedni a nyakából, fogkövet eltávolítani, a fülében a szemölcsöket leégetni, a szemhéjáról a szemölcsöt leégetni. Hát van mit csinálni, teljes generál kell.

Egy órára vissza is mentünk. A rakparton sétáltunk, amikor egy idős bácsi jött szembe velünk egy kis kutyussal. Egy pillanatra megállt mellettünk, majd felsóhajtott:
-Jaj, de gyönyörű szvetter!
Mosolyogtam.
Amikor beléptünk a rendelőbe, talpig zöld, műtős ruhába öltözve, sapkával és maszkkal az arca előtt jött Guszti a szokásos lendületével (tuti, hogy vagy Kos, vagy Oroszlán - meg lennék lepődve, ha más Napja lenne). Éppen kábította a kutyát, amikor elmeséltem az előbbi poént. Nevettek Balázzsal együtt, majd Guszti felkapta a harminc kilós kutyámat és megszólalt:
-Na jól van, elviszem a szvetteredet!
Csak röhögtem. Ott állt a maga 190 centijével és mintha pille könnyű lett volna a kutya, úgy tartotta karjaiban. Az ajtóból még kikiabált:
-Nagyon vigyázunk rá!
-Tudom.

Hogy visszaérjek este hétre konkrétan lefutottam a körutat, aztán pedig a rakpartot. A "szvetter" kibotorkált a műtőből, csóvált erőtlenül kettőt, majd sértődve a kijárati ajtóhoz ment, rám sem nézett. A taxi társaság diszpécser hölgyétől direkt olyan sofőrt kértem, aki empatikus és valóban szereti a kutyákat, mondván, műtét után vagyunk. Jött is egy úr, akinek egy angol és egy gordon szettere volt, most pedig egy macskája. Végre nem egy olyan taxis, aki elvállalja a kutyás fuvart, de húzza a száját, amikor a kutya beteszi a lábát az autóba.

Otthon nekem háttal feküdt le, egy pillantásra sem méltatott. Nem csodáltam. Másnap már könnyebben mozgott és csóválást már kaptam tőle, de napok teltek el, mire puszit adott. Most már jól van, s remélem, még sokáig jól is lesz. A gallér kicsit szadi, belátom, de muszáj. Szerdán varratszedés. Azt el sem merem mondani, hogy mindez mennyibe került. De ez legyen a legkevesebb. Jó túl lenni rajta, és mivel aznap jött a bónusz utalás is, még kevésbé érdekelt az anyagi oldala.
Nagyon szeretem. Néha tehernek élem meg, de nem is tudom, mi lenne, ha ő nem lenne. Annyira kedves lélek. Jó vele.

Cirkusz és kenyér

Három éve, hogy nem nézek tévét. A szomszéd néni jóvoltából néha mégis kijut a tévénézésből ill. hallgatásból. Meg vagyok döbbenve, hogy még mindig van vevő a Megasztárhoz hasonló műsorokra. Nem unja már ezt a nép??? Én rohadtul unom, pedig nem is látom, csak hallom. Még hányszor kell ugyanazokat a dalokat kezdve Máté Pétertől George Michael-ig bezáróan elénekelnie ifjú titánoknak és amazonoknak?! Az ember szeretne nyugalomban eltölteni egy estét, és nem lehet, mert Máté Pétert utánozza egy majom a tévében. Istenem... nem bírtam tovább cérnával, itt már be kellett nyomnom a hangfalat nekem is, hogy valami értékelhetőbb zene elnyomja ezt a fába szorult féreg hangot. A népnek tényleg cirkusz és kenyér kell.

Az ember

Az ember a legkülönösebb, ugyanakkor a legalattomosabb lény is a földön. Egészen elképesztő dolgokra képes. A minap megnéztem egy videót egy spanyolországi hegyi útról, amelyet régen munkások építettek, hogy árut tudjanak szállítani a hegyek között. Ahogy néztem az filmet, felmerült bennem a kérdés, hogy az istenben tudták ezt megépíteni ott, a sziklák oldalában, magasan?


Később aztán azon tűnődtem, hogy jó-jó, ez is hatalmas teljesítmény, de akkor mit mondjunk erre?
Az emberiség kint van a világűrben, ezt is meg kellett építeni, ez sem kisebb teljesítmény, mint a sziklafalba járatot építeni. Ha az ember akar, csodálatos dolgokra képes. Fantasztikus dolgokat tud kihozni magából. De a legaljasabb is ő, mert például ezt is ember csinálja...:

Csak szex, érted?!

A világ a feje tetején áll. Ha a normális társkeresőben ismerkedek, akkor a pasik többsége szexre utazik, nem pedig normális párkapcsolatra. Ha a szexkeresőbe lépek be, akkor a férfiak ismerkedni akarnak. Itt, könyörgök?! El vannak tájolva. Alkalmi szex a cél, ami az én olvasatomban egyenlő az egy éjszakás kalanddal, erre hosszútávú kapcsolatot szeretne egyik másik, beülni kávézni, beszélgetni, és ha szimpatikusak vagyunk egymásnak, akkor elmenni ide-oda. Mi van?? Lehet, hogy tényleg velem van a baj, de nem értem... Mi az istent írjak akkor ki ide, hogy egyértelmű legyen, hogy csak egy szex és semmi más az, amit akarok tőled?

Egyébként valahogy normálisabbak a férfiak a szexkeresőben. Isten tudja, miért van ez. Persze valahol kiábrándító, mert az ember azt is látja, hogy a keresők 60-70 százaléka házasságban, párkapcsolatban, családban élő férfi, aki elkalandozik. Hát ennyit a családok szentségéről, tisztelet a kivételnek. Lassan már a kapcsolatokban sem tudok hinni.

Ma arra gondoltam, hogy lehet, hogy nekem már soha nem lesz senkim. Ahogy elnézem magam... Lehet, hogy el kéne mennem egy jóshoz.

Kinek mondjam el bánatomat?

Már egy ideje érzem. Érzem, hogy hiányzik. Egy minden szempontból erkölcsfertő és lelket próbáló hely volt, mégis családias volt és kellemes volt a milliője. Szerettem az év minden szakában besétálni a hosszú úton, mindegy volt, hogy a tavaszi nap melengetett gyaloglás közben, hogy a fák árnyéka hűtött a nyári hőségben, hogy a színes lombok mosolyogtak rám az ősszel, vagy a hó fehérsége vakított, ameddig a szem ellátott. Ahogy beérkeztem, mintha menedékre leltem volna. Az épület modern volt, de nem volt benne felesleges luxus. Kellőképp tágas is volt azoknak, akik ott dolgoztak. Mindig ismerős arcok köszöntek rám reggel, és első utam az asztalomhoz vezetett. Lepakoltam a táskám, levettem a kabátom, majd a konyhába vittem az ebédemet, hogy a hűtőbe tegyem. Aztán teát főztem a reggelihez.
A napok a közeli kollégákkal majdnem mindig jó hangulatban, nevetéssel, viccelődéssel teltek. Persze ezt beárnyékolta a vezetéstől jövő megalázó emailáradat, és a mindennapos nehézségekkel szemben való küzdelem, mégis, a dolgozók kicsiny csapata összetartott. Ha belegondolok, ott is volt klikkesedés, amit nehezen éltem meg, de külön-külön szerettek az emberek, és ezt ki is fejezték. A férfiak zöme persze odáig volt értem: bókoltak, némelyik ajánlatot is tett, de a nők is kedveltek, mert segítőkész, jóindulatú és kedves voltam, szorgalmas, jó munkaerő és megértő lélek is egyben. Valahogy ott önmagam lehettem. Az, aki igazán vagyok. Senkit nem érdekelt, milyen ruha vagy cipő van rajtam, mert mindig ugyanaz a csaj voltam, mi több, a leglepukkantabb ruhában is tudtam ragyogni. Mert megszoktam a helyet és otthonosan mozogtam benne, és ennyi ember között fel tudtam oldódni. No igen, ne feledjük, hogy ott volt Leó is... Ma már tudom, hogy ott éltem meg magam. Azt is, hogy isten igazából nagy szám van, vagy inkább tud lenni. De még a vitriolt is csípték.
Külön szerettem, hogy nem virtuális világ vett körül: ha akartam, lementem a raktárba, vagy az üzemekbe, vagy kezembe foghattam az árut. Még leltározni is szerettem. Olyankor mindig órákig ment a munka, jókat nevettünk, a végén pedig jött a jól megérdemelt pizza.
Mindig hazavitt valaki, vagy legalábbis addig, amíg a tömegközlekedésre nem tudtam csatlakozni. Olyankor az ember jót beszélgetett a másikkal.
Ma már ez is csak emlék. Minden szempontból kemény 3 év volt az, amit eltöltöttem ott. Mégis, azt hiszem, életem legszebb három éve volt. És hiányzik az, amilyen ott volt. Nagyon.

A "torony"

Mit akarsz tőlem? Miért nézel rám ilyen sejtelmesen? Miért követed a lépteimet? Miért vonzod a tekintetem? Már egy éve folyamatosan jelen van az életemben. Mintha üzenni akarna valamit. A távolból mindig kiveszem jellegzetes alakját, akkor is, ha éppen nem látszik tisztán. Félelmetes, mégis hívogató. A szeles, esti égbolt miatt körvonalai elmosódtak, mégis tekintélyt parancsolón állt a fellegek alatt. Mintha nem is a város másik oldalán, hanem több ezer kilométeres távolságra lenne. Megigéz. Nem tudom levenni róla a szemem. Különös vonzereje van, s jó lenne tudni, miért érzem úgy, hogy figyel. A Nap felhők közül áttörő, már lenyugvóban lévő, erőtlen fénye miatt a hegy sötétségbe borul. Mint a mágnes, úgy vonzza tekintetem. Képzeletben hétmérföldes csizmát húzok és egy bátor lépéssel ott termek előtte. Fantáziám szárnyra kap: bűvös tájakat, sárkányok és lovagok csatáját, fátylas hercegnőket látok a szigorú torony előtt.

LEO

LEO: Low Earth Orbit, azaz Alacsony Föld körüli pálya, ahol a Nemzetközi Űrállomás (International Space Station - ISS) kering. Az űrállomás 92 percenként kerüli meg a Földet.

A legjobb szekér

Azok a szekerek, amikre szívesen felülnék - isten tudja, miért -, nem vesznek föl. Pedig száguldanék egyikkel, másikkal végre, mert meg tudom találni bennük a szépet és a jót. Szóval itt maradok, egyedül, gyalog. Ilyenkor pedig mindig visszakanyarodom oda, hogy ki is volt a legjobb szekér, és megállapítom, hogy az élet értelmetlen nélküle. Rohadt módon elő tudnak jönni emlékképek, érzések, és aztán mint valami letapadt slejm a szervezetben, felszakadnak és azon kapom magam, hogy a hulló könnyektől nem látom a követ, amit éppen felmosok...

Csillagles

Múlt hét szerdán spontán ötlettől vezérelve kihasználtam azt, hogy szabad volt az estém és régi vágyamnak tettem eleget: elmentem csillaglesre. Bár szemem igen fáradt volt az egész heti pörgéstől és a folyamatos monitor bámulástól, a fájdalom mégsem tudott eltántorítani tervemtől. Kellemes, tavaszi nap volt: sütött a nap, felhő egy szál sem volt az égen, ideális volt hát az idő a vizsgálódáshoz. Vidáman keltem útra, mint egy kisiskolás, aki osztálykirándulástól izgatott. Úgy éreztem, felszabadultságomat érezte a környezetem is; az emberek a villamoson és a járókelők is. Nem zavartattam magam, valóban mosolyogtam a világra.
Már maga az út is pezsdítően hatott rám, hiszen, olyan vonalon közlekedtem, ahol sok-sok éve nem jártam már. Végre odaértem a vizsgálóba. Sehol egy lélek, kihalt az egész, a kovácsolt vas kapu zárva. Sebaj, becsöngettem. Hamarosan egy fiatal női hang szólalt meg. Hirtelen annyit tudtam kinyögni a kaputelefonba, hogy „Jó estét, nézni jöttem”, de értette a hang, mit akarok. A kivilágítatlan ház sejtelmesen hatott, akár egy elvarázsolt kastély. Tábla mutatta a bejáratot. Beléptem, és egy csigalépcsős aulában találtam magam. Sötét volt. Nem láttam semmit sem, és nem tudtam eldönteni, hogy elinduljak-e a lépcsőn, vagy megvárjam, amíg lejön a hang tulajdonosa. Hallottam, ahogy pár emelettel feljebb cipő sarka kopog, majd fény szűrődött ki valahonnan. Amikor a szemem már megszokta annyira a sötétet, hogy ki tudtam venni a környezetem vonalait, elindultam felfelé. Egy fiatal nő fogadott, adott jegyet, aztán mondta, hogy menjek fel a legfelső emeletre, ott lesz a csillagász. Izgalmas volt a sötétben a legfelső emeletre felmenni. A lépcsőházban szebbnél szebb képek lógtak - természetesen csillagképeket ábrázoltak. Ahogy felértem, elém tárult a fényképekről már ismerős zöld kupola, alatta egy hatalmas távcsővel. Szívem dobbant egyet, s a látvány máris a XVII. századba repített képzeletben. Már csak a varázsló süveg és lepel hiányzott.


A csillagász a teraszon mustrálta az eget kukkerjával. A teraszra lépvén csodás látvány fogadott: a kivilágított vár pompás hátát mutatta, a Tóth Árpád sétány régi kandeláberei végigvezette a szemem a jellegzetes utcaíven, a Mátyás templom szerényen éreztette fényeivel jelenlétét, a távolban pedig a jános-hegyi kilátó meleg, sárga színével egyszerre volt hívogató és félelmetes. Megszólítottam a csillagászt, aki szüntelenül az égboltot fürkészte. A távcső 1908-as (!), s régebben a Sváb-hegyen volt a vizsgálóban. Furcsa volt, hogy ő „objektumnak” nevezte a bolygókat. Éreztem, hogy mi, asztrológusok, sosem leszünk egy világ a csillagászokkal... Sosem tudtam, hogy a kupolát kézzel húzzák, forgatják csigákon abba az irányba, amerre nézni akar az ember. Volt ott egy katedra szerűség is, arra kellett felállni a távcsőhöz. Annak is voltak kerekei, hogy lehessen mozgatni. Nem olyan egyszerű munka ez a csillagászosdi. Míg ő beállította a távcsövet, addig én figyeltem, ahogy a város megpihen, és a mellettünk lévő házak lakóinak életén ábrándoztam. Aztán egyszer csak végre felmehetettem a katedrára és belenézhettem a több, mint száz éves, ágyú nagyságú távcsőbe. Először a Plejádokat (Fiastyúk) néztem meg.



Lépteket hallottam. Egy fiatal pár csatlakozott. Örültem, hogy nem voltam egyedül, bár nem zavart a magány. Amikor ők is megnézték a Fiastyúkot, az Orion következett a jellegzetes ködjével:




Utána jött az M41-es csillagkép (Canis Maior, "Nagy kutya"), meg még egy M-hatvanakárhanyas is.


Utána kértem, hogy nézzük meg a Szaturnuszt, mivel a csillagász elmondása alapján, aznap este jól kivehető volt. Na az valami fantasztikus volt. Belenéztem a távcsőbe és egy az egyben olyan volt, mint a könyvekben: sárgán világított és ott volt a gyűrű körülötte. "Wow....." - mondtam, a többiek nevettek. "Így fest hát a bolygó, ami annyi nehézséget jelent a radixomban..." - gondoltam.



Este kilenckor ért véget a bemutatás. Elhatároztam, hogy többször is el fogok menni, más vizsgálókba is, ahol esetleg nagyobb, jobb távcső van. Szeretném látni a bolygókat. Hazafelé más útvonalon mentem haza, ami újfent feldobott. Fáradtan, de egy élménnyel gazdagodva tértem haza, és örültem, hogy nem szokványos módon telt el egy hétköznapi este.