Nagyon sokat gondolkodom azon, vajon milyen lehet a halál. Sokan mondják, hogy a lélek tovább él, meg hogy már a halál előtt kívülről látja magát az ember és akár el is hagyja a testet. Nem tudom... nem tudom, hogy hiszek-e a lélekben. Alapvetően igen. De utána mi van? Mennyország és mindenki újra találkozik a szeretteivel? Vagy reinkarnáció van és a lélek valahol teljesen máshol köt ki?
Szóval mindenképpen a lélekkel nyugtatgatnak a nálam erősebb hitűek, de én azt kérdem, mi van, ha még sincs utána semmi?
Három hete elmentünk a helyi moziba megnézni az Ocean's 8-et. Vártam, mert szeretem az Ocean's trilógiát. Persze sok reklám és trailer a film előtt. Vannak reklámok, amik egész egyszerűen megríkatnak. Ilyen a Lloyds Bank reklámja a fekete lovakkal és a lassúra átírt "You Are Not Alone" c. dallal. Valamiért nagyon megérintett és könnyek potyogtak a szememből és nagyon vissza kellet tartanom, pedig szívem szerint a lelkem mélyéről felbőgtem volna.
Elkezdődött a film. A nézőtér nem volt tele, de ültek mellettünk. Vagy fél óra telt el a filmből, amikor egyszer csak azt éreztem, rosszul vagyok. Nagyon. Mondtam Billnek, hogy rosszul vagyok, ki kell innen mennem. Átvágtam magam a nézőtéren, pár lépést tettem a lépcsőn lefelé, de éreztem, hogy nem fogom elérni az alját, így a lépcső mellett lévő üres ülésre lerogytam. Arra emlékszem, hogy annyit mondtam "Oh Baby..." és filmszakadás.
Elájultam.
Rengetegszer ájultam már el életemben, de egyik sem tartott ilyen sokáig. Nagyon nehezen tértem magamhoz és nagyon nehezen kapcsoltam, hogy hol vagyok, és mi történt. Csak arra emlékszem, hogy izzadtam, mint egy ló és lihegtem. A nézőtéren volt egy nővérke, ő sietett a segítségemre, na meg persze a mozi dolgozója. A mögöttünk lévő sorban ülő srác állítólag pánikolt és azt mondta "She is dead! She is not breathing!" Hát, meg nem haltam, de a nővér bradycardia-t állapított meg, vagyis a szívem kevesebbet vert, mint 60. Lassan magamhoz tértem és kirohantam a mosdóba, ahol is kijött belőlem minden.
Másnapra jobban lettem. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért lettem rosszul. Két dologra tudok tippelni:
1) Kiütött a reklám érzelmileg
2) Annyi minden jár a fejemben, hogy túlterheltem az idegrendszerem és egyszerűen úgy döntött a testem, hogy lekapcsol és újraindítja szépen a rendszert.
(És persze nem volt elég levegő a teremben és bizonyára a gyomrom is rossz volt, lehet, átment rajtam egy vírus... Nem tudni.)
Aztán napokkal később bevillant valami. Mégpedig az, hogy én mindig azt mondtam - és továbbra is tartom -, hogy az ájulásban lévő állapot semmihez sem hasonlítható és nagyon jó érzés. A legjobb érzés, amit ismerek. Jó, oké, sosem drogoztam, de most ezért nem fogom kipróbálni. Még csak az alváshoz sem tudom hasonlítani. A legutóbbi ájulásomat végképp nem, mert ezúttal aztán semmit, de írd és mondd SEMMIT nem érzékeltem a külvilágból. Azt mondják, ezzel szemben alvás közben az érzékeink pl a hallás, szaglás azért működik. Ájulás közben ezt én nem tapasztaltam. Most meg pláne nem. Teljes sötétség volt és öntudatlan állapot.
És ekkor rájöttem, hogy ilyen lehet a halál. Lámpa lekapcs, se kép, se hang, teljes feketeség, üresség, eszméletvesztés. Ha ilyen, akkor pedig nem kell félni tőle...
2018. július 16., hétfő
Apu
2017. december 31-én azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb. Hát lehetett. 2018. január 1-jén délelőtt 9 órakor kaptam a telefont a bátyámtól, hogy Apu haldoklik, menjek haza azonnal.
Öt napja tértem vissza Angliába, és január 1-jén újra jegyet kellett vennem, pakolnom és mennem. A csoda az volt, hogy volt járat este és hely is volt. Úgyhogy este már a gépen ültem és rohantam haza, ahogy csak tudtam.
Nehéz elmondani, min mentünk keresztül a bátyámmal és nem tudom, mi fáj jobban: az, hogy Apu is meghalt, vagy az, hogy láttam őt leépülni. Talán az fáj a leginkább, hogy annyira reméltem, hogy az otthonba költözés után jó lesz neki ott és még lesz pár jó vagy tűrhető éve. Nem lett. Négy hónapja volt az otthonban. Az is nagyon fáj, ahogyan be kellett őt vinnünk oda és betenni. Soha nem fogom elfelejteni, miket mondott a tiszta pillanatában és ahogyan ott állt az orvosi szobában a vasalt nadrágjában, rövid ujjú ingében és a hózentrógerjában. Egyem a szívét, olyan cuki volt... Nekem meg a szívem szakadt meg, hogy ezt kellett tennem, akkor is, ha az eszemmel tudtam, hogy muszáj és ez a lehető legjobb, amit tehetek vele.
Ezek után még jobban felértékelődik az, hogy előtte 5 hétre beköltöztem hozzá és vigyáztam rá. Lassan egy éve ennek. Sosem felejtem el, hogy mennyire aggódtam miatta azon az 1 héten, amikor visszajöttem az egy hetes látogatásom után. Ekkor döntöttem el, hogy visszamegyek, ha az állásomba kerül, de akkor is vigyázok rá. Fogalmam sincs, honnan merítettem ekkora erőt, de ilyenkor az ember a tartalékai legmélyére nyúl. Nemcsak dolgoztam napi 8 órában, hanem vigyáztam Apura, gondoztam, orvoshoz vittem, enni adtam neki, fürdettem, idős otthonokat jártam be, házi gondozót kerestem, hanem mostam, takarítottam és rendbe vágtam a lakást, mert tudtam: vagy albérlő fog jönni, hogy Apu nyugdíját ki tudjuk egészíteni, mert az sajnos nem volt elég az otthon havi díjára, vagy két gondozó bérét kell fizetni, mert 2 hetes váltásban csinálják.
Iszonyú nehéz volt. Szinte minden este sírtam. Nemcsak azért, mert fáradt voltam és rám nehezedett minden és nem láttam az alagút végét és mert a bátyám semmiben sem segített, hanem azért mert nagyon fájt Aput így látni. Nem ezt érdemelte.
Milyen jó is volt fogni a kezét és lesétálni vele a kis Tesco-ba... eltartott vagy 1 órát oda-vissza. Saját tempómban ez kb 15 perc. De nem bántam. Nyár volt, és én fogtam Apu kezét és totyogtunk. Kedvesen gondolok vissza arra, ahogyan a nagy Tesco-ban tolta a bevásárlókocsit, megkérdeztem, hogy kér-e Phildaelphiát, mire rávágta gyermeki lelkesedéssel, hogy "kérek!". Ugyanezt mondta, amikor megkérdeztem, hogy kér-e reggelire makrélát. "Kérek!" - mondta. A szemem előtt van, ahogy kapargatta az új viaszos vászon terítőn az almákat, meg akarta őket fogni - az Alzheimer-esek másképp látnak dolgokat, ezért csinálta. A terítőt egyébként ő választotta az OBI-ban.
Sosem felejtem el, amikor az otthonban az ebédlőben ült, és amikor meglátogattam és meglátott az ajtóban, rám mosolygott és azt mondta, "itt a családom". Én mentem hozzá úgy, mint amikor ő jött értem az oviba...
Nagyon hiányzik. Ahogy ezt írom, könnyek potyognak a szememből. Anyu is nagyon hiányzik és nem tudom felfogni, hogy ennyire hirtelen elment. Hogy mit érezhetett, amikor tudta: basszus, meg fog halni. Akkor is, ha a csomók megjelenésekor esetleg már sejtette... Milyen iszonyat lehet szembenézni a halállal....? Erre mondta valaki, hogy lehet, hogy megbékélt a dologgal és elfogadta. Remélem, így van.
Nincs nap, hogy ne gondolnék rájuk... Itt van a fotójuk az ablakpárkányon. Minden reggel, ahogy elhúzom a függönyt, jó reggelt kívánok, este pedig jó estét.
Iszonyatosan megborítja az embert a szülők elvesztése, pláne úgy, ha saját családja nincs az embernek és ha külföldön él. Az ember próbál a gyökerekbe kapaszkodni és hirtelen azt sem tudja, hová tartozik.
Azt hittem, hogy Apu elvesztése nem fog már annyira megviselni, mert Anyu halála óta láttam a leépülését és valahol várható volt, no meg azért is, mert már "edzett" vagyok. Hát nem... Nagyon, nagyon nehéz.
Nem tudom, miért, de ez most ki akart jönni és jó ide kiírni. Ide, az én jó, öreg blogomra...
Öt napja tértem vissza Angliába, és január 1-jén újra jegyet kellett vennem, pakolnom és mennem. A csoda az volt, hogy volt járat este és hely is volt. Úgyhogy este már a gépen ültem és rohantam haza, ahogy csak tudtam.
Nehéz elmondani, min mentünk keresztül a bátyámmal és nem tudom, mi fáj jobban: az, hogy Apu is meghalt, vagy az, hogy láttam őt leépülni. Talán az fáj a leginkább, hogy annyira reméltem, hogy az otthonba költözés után jó lesz neki ott és még lesz pár jó vagy tűrhető éve. Nem lett. Négy hónapja volt az otthonban. Az is nagyon fáj, ahogyan be kellett őt vinnünk oda és betenni. Soha nem fogom elfelejteni, miket mondott a tiszta pillanatában és ahogyan ott állt az orvosi szobában a vasalt nadrágjában, rövid ujjú ingében és a hózentrógerjában. Egyem a szívét, olyan cuki volt... Nekem meg a szívem szakadt meg, hogy ezt kellett tennem, akkor is, ha az eszemmel tudtam, hogy muszáj és ez a lehető legjobb, amit tehetek vele.
Ezek után még jobban felértékelődik az, hogy előtte 5 hétre beköltöztem hozzá és vigyáztam rá. Lassan egy éve ennek. Sosem felejtem el, hogy mennyire aggódtam miatta azon az 1 héten, amikor visszajöttem az egy hetes látogatásom után. Ekkor döntöttem el, hogy visszamegyek, ha az állásomba kerül, de akkor is vigyázok rá. Fogalmam sincs, honnan merítettem ekkora erőt, de ilyenkor az ember a tartalékai legmélyére nyúl. Nemcsak dolgoztam napi 8 órában, hanem vigyáztam Apura, gondoztam, orvoshoz vittem, enni adtam neki, fürdettem, idős otthonokat jártam be, házi gondozót kerestem, hanem mostam, takarítottam és rendbe vágtam a lakást, mert tudtam: vagy albérlő fog jönni, hogy Apu nyugdíját ki tudjuk egészíteni, mert az sajnos nem volt elég az otthon havi díjára, vagy két gondozó bérét kell fizetni, mert 2 hetes váltásban csinálják.
Iszonyú nehéz volt. Szinte minden este sírtam. Nemcsak azért, mert fáradt voltam és rám nehezedett minden és nem láttam az alagút végét és mert a bátyám semmiben sem segített, hanem azért mert nagyon fájt Aput így látni. Nem ezt érdemelte.
Milyen jó is volt fogni a kezét és lesétálni vele a kis Tesco-ba... eltartott vagy 1 órát oda-vissza. Saját tempómban ez kb 15 perc. De nem bántam. Nyár volt, és én fogtam Apu kezét és totyogtunk. Kedvesen gondolok vissza arra, ahogyan a nagy Tesco-ban tolta a bevásárlókocsit, megkérdeztem, hogy kér-e Phildaelphiát, mire rávágta gyermeki lelkesedéssel, hogy "kérek!". Ugyanezt mondta, amikor megkérdeztem, hogy kér-e reggelire makrélát. "Kérek!" - mondta. A szemem előtt van, ahogy kapargatta az új viaszos vászon terítőn az almákat, meg akarta őket fogni - az Alzheimer-esek másképp látnak dolgokat, ezért csinálta. A terítőt egyébként ő választotta az OBI-ban.
Sosem felejtem el, amikor az otthonban az ebédlőben ült, és amikor meglátogattam és meglátott az ajtóban, rám mosolygott és azt mondta, "itt a családom". Én mentem hozzá úgy, mint amikor ő jött értem az oviba...
Nagyon hiányzik. Ahogy ezt írom, könnyek potyognak a szememből. Anyu is nagyon hiányzik és nem tudom felfogni, hogy ennyire hirtelen elment. Hogy mit érezhetett, amikor tudta: basszus, meg fog halni. Akkor is, ha a csomók megjelenésekor esetleg már sejtette... Milyen iszonyat lehet szembenézni a halállal....? Erre mondta valaki, hogy lehet, hogy megbékélt a dologgal és elfogadta. Remélem, így van.
Nincs nap, hogy ne gondolnék rájuk... Itt van a fotójuk az ablakpárkányon. Minden reggel, ahogy elhúzom a függönyt, jó reggelt kívánok, este pedig jó estét.
Iszonyatosan megborítja az embert a szülők elvesztése, pláne úgy, ha saját családja nincs az embernek és ha külföldön él. Az ember próbál a gyökerekbe kapaszkodni és hirtelen azt sem tudja, hová tartozik.
Azt hittem, hogy Apu elvesztése nem fog már annyira megviselni, mert Anyu halála óta láttam a leépülését és valahol várható volt, no meg azért is, mert már "edzett" vagyok. Hát nem... Nagyon, nagyon nehéz.
Nem tudom, miért, de ez most ki akart jönni és jó ide kiírni. Ide, az én jó, öreg blogomra...
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)