Szeptember elején történt:
Olyan meleg van, mintha augusztus eleje lenne, közben meg szeptember első napjaiban vagyunk. Barátunk alföldi tanyáján töltjük a hétvégét és élvezzük a természet közelségét. Egyszer csak előkerül az egyik macskája, s döbbenten vesszük észre, ahogyan szegény pára vonszolja magát. Egyik oldala mintha le lenne bénulva, dülöngél, meg-megbotlik. Közelebbről szemügyre vesszük a jószágot, és úgy látjuk, kifolyt az egyik szeme. Mi történhetett? Megtépte egy kutya vagy egy róka? Nem tudjuk, csak azt, hogy segítenünk kell rajta, hiszen enni sem tud. Képtelenek vagyunk tovább nézni, ahogyan szenved és átérezzük, milyen fájdalmai lehetnek.
Szombat van, s pesti ember lévén fel sem merül bennünk az, hogy ne találjunk állatorvost, aki elláthatja a szerencsétlenül járt állatot, így felkerekedünk: a cicát kartondobozba tesszük és neki vágunk az alföldi nagyvárosnak. Pár perc alatt bent is vagyunk, hogy majd onnan indulhassunk tovább oda, ahol fogadnak minket. A környező kis faluban elő barát hívja az egyik állatorvost, de az tovább irányít minket a városi ügyeletre. Tárcsázzuk hát a megadott számot, ahol közlik velünk, hogy alapból tizenhárom ezer forintba kerül az, hogy megnézzék a pórul járt állatot, s a vizsgálat, a kezelés és a gyógyszerezés költsége ezen felül értendő. Ledöbbenünk. Hiszen Pesten ennyi pénzért műtenek! Nem arról van szó, hogy nem akarunk fizetni, hanem arról, hogy legyen arányos a díj a szolgáltatással. Nem adjuk föl, tovább keresünk. Otthon, internet előtt ülő barátokat kérünk meg, hogy segítsenek állatorvost találni. Az autó első két ülésén telefonálnak, és mozgósítják kapcsolataikat, én meg hátul gubbasztok és sorra írom a neveket, telefonszámokat, címeket. Csapatmunka ez, kérem. Minden egyes új elérhetőségnek megörülünk és a remény felcsillan szemünkben, miközben a kis bajba jutottunk kétségbeesetten nyávog a dobozban. Már vagy fél órája dekkolunk a kocsiban, de sehol semmi. Van, aki nincs a városban, van, aki nem veszi föl, van, aki kiakad azon, hogy kiakadunk a tizenháromezres „kiszállási díjon” és kikéri magának. Mindenki az ügyeletre irányít. Nem akarjuk elhinni. Nem akarjuk elhinni, hogy nincs egy emberséges állatorvos, aki azt mondaná, hogy „jöjjenek, megnézem a macskát, segítek”. Mindannyiunkban felmerül a kérdés, hogy akkor miért és mire esküdtek föl ezek az emberek? Nem arra, hogy segítsenek az állatokon? Tovább gondolván eljutunk oda, hogy az állat ki van szolgáltatva az embernek, márpedig, ha az ember állatot tart, akkor felelősséggel tartozik érte. Mi ennek szellemében cselekszünk, de hiába. Belegondolunk, hogy sajnos ez is pénz kérdése ma már. Az ember csak csak összeszedi a pénzt, hogy segítsen bajba jutott kedvencén vagy haszonállatán. Na de ennyi pénzért jönnek be a rendelőbe illetve meg sem nézik? Még inkább elkeserítő, hogy ezzel vidéken szembesülünk, ahol a keresetek nem érik el a fővárosi szintet. Szóval ha az ember még segítene is, ilyen összeg mellett lehet, hogy meggondolja, ami egy állat életébe kerülhet. Egyszerre vagyunk dühösek, csalódottak és szomorúak, de még mindig nem adjuk föl. Az utolsó kapcsolatokat mozgósítjuk, s bejön két név, már a tizenvalahanyadiknak. Helyi barátunk egyszer csak szemöldökét felvonva hátrakapja a fejét és feltartott mutatóujjal jelzi, hogy „meg van”. Az első orvos, aki nem hajt el minket, hanem beajánl egy kollégájának, majd arra kér, hogy ha az nem venné föl a telefont, hívjuk őt vissza. De a kolléga fölveszi, és természetes számára, hogy megnézze az állatot. Ujjongunk. Újult erővel indulunk neki a városnak a nyár végi estében, s már csak az utcát kell megtalálni. Ezt az akadályt már könnyen vesszük. Örömmel nyugtáztuk, hogy akciónk sikeres volt, másfelől még mindig nem hisszük el, hogy egy vidéki nagyvárosban ilyen erőfeszítéseket kellett tenni azért, hogy egy állatot megmentsünk...
U.I.: Egyébként a macskát nem támadta meg semmi, hanem valószínűleg elütötték. Nem törött el semmije, izomhúzódása volt és ki volt száradva. A szeme nem folyt ki, de arra a szemére elveszítette a látását. Ma már köszöni, jól van és újra önfeledten szaladgál az alföldi tanyán. Mi pedig köszönjük annak az egy, azaz egy állatorvosnak, aki hajlandó volt segíteni rajta, hogy megmentette.
