Fájdalom

Tegnap történt:
Feljött, mert rendezni akartam a dolgot; lezárni, megbeszélni személyesen, és nem telefonon. Elmondtam. Meghallgatta, beszéltünk. Aztán lement dobni a parkológépbe.
Visszajött, és állva átölelt és megcsókolt. Leültünk és mondtam tovább. Közben megcsókolt megint, és kérdezte, miért van ez, ha azt akarom, hogy ne folytassuk. Mondtam, hogy utoljára megölelem és megcsókolom.
Persze hevesebb lett minden, borzasztóan kívántam, rám feküdt, feltolta a pólóm, és a mellem nyalogatta, itt már borzongtam, majd a hasamat csókolgatta, és elkezdte kibontani az övem. Lefogtam a kezét és mondtam, hogy ne, de csinálta tovább. Megint lefogtam. Itt már remegtem a vágytól, és ekkor kicsordult a könnyem.
-Ne, kérleltem suttogva.
-Miért?
-Azért, mert fáj.
-Mi fáj?
-A lelkem utána. És sokkal nagyobb már a fájdalom, amit utána érzek, mint a vágy.

És sírni kezdtem. Úgy éreztem, hogy a Skorpió ott hever minden erejét elveszítve az ágyon és belehal, hogy ott van rajta az a férfi, akit borzasztóan kíván, az egyetlen, aki ilyen erős hatással van rá, és mégsem enged. A lelkem azt ordította belül, hogy "FÁJ, FÁJ, FÁJ!!" És magam sem tudom, miért, de tényleg úgy éreztem, hogy akármennyire is kívánom, nem éri már meg, mert összezúzza a lelkem és nem akarok tovább sérülni.

Ekkor megsimogatta a fejem és azt mondta, csodálatos ember vagyok és átölelt. Utána még beszélgettünk, ekkor volt a legnormálisabb és legőszintébb. Aztán hívták otthonról, és lassan mennie kellett. Kértem, hogy NE beszéljünk telefonon, aztán elindult haza.

Gyötört a kín, kínzott a gyötrelem.
Ellenálltam.
De még mindig szeretem.
Idő még, amíg kidolgozom Őt magamból.