A "szeánszot" kora estére pozicionáltuk bízván abban, hogy a tömeg és a sok gyerek addigra már hazafelé veszi az irányt. Ahogyan ma reggel megláttam a 10 centis havat, még nagyobb kedvem lett a mókához, és alig vártam, hogy felérjünk.
A Moszkva térig nem nagy kunszt eljutni, de onnan már úgy tűnt, hogy a jó isten sem akarja, hogy felérjünk a hegyre. A Normafáig közlekedő busz ugyanis az első kereszteződésben három sávot lefoglalva, megadta magát: se előre, se hátra. Sebaj, gondoltam egyet, megyünk akkor fogaskerekűvel, annak úgyis nagyobb fílingje van ilyenkor, és a már 20 centi hóval borította táj látványa kárpótolni fog az időveszteségért. Aha, ahogy azt én gondoltam. Ott vagyunk a fogaskerekűnél, és egy jó nagy tábla hirdeti: "A fogaskerekű bizonytalan ideig nem üzemel." Szuper. Még jó, hogy indulás előtt megnéztem a neten a BKV honlapját, ahol persze semmi sem jelezte, hogy üzemen kívül van a régi jármű. Na, vissza a Moszkvára (hangsúlyozom, mindezt kutyával, 20 centi hóban), és újra busszal. Szerencsére, most már sikerült feljutnunk.
Barátnőméktől kocsival akartunk tovább menni, de itt is nehézségbe ütköztünk: a mellékút nagyon havas volt, nem volt hólánc, forogtak a kerekek. De aztán csak beindult a szekér. A sötétedés ellenére még mindig tele volt a parkoló és folyamatosan érkeztek a téli sportoknak hódolók, sétálók. Kutyám boldogan szaladt a hóban és vidáman fedezte föl a terepet. A csúszkálós helyhez érkezvén tapasztaltuk, hogy a "pálya" még nem elég jó: túl friss a hó, nincs letaposva. De azért magunk alá kaptuk a műanyag tányérokat és neki eredtünk. Vicces volt látni, hogy körülöttünk milyen eszközökkel próbálkoztak, hát volt ott minden: szánkó, sí, seggcsúszkák széles választéka (tányéros, fogantyús), felfújható jet-ski, polifoam, és a legdurvább: PVC zsák. :-D
A legjobb csúszás az volt, amikor V-vel csúsztunk. Én voltam elől, a lábát az én tányéromra rakta, aztán uzsgyi. Száguldottunk vagy hússzal, Gréti mellettünk szaladt lefelé, és jó nagyokat ugatott. Édes volt! Csak azok a felfelé caplatások ne lennének a csúszások után... Hiába futok és vagyok edzésben, rohadt nehéz volt a süppedős hóban felfelé, be kell vallanom. Így mókáztunk még egy órán keresztül. Kutyám nagy sikernek örvendett a tömegben, és mindenkihez odaült simogatásra. A legédesebb az volt, amikor egy csöppség először bömbölni kezdett a kutya látványától, de kis idő múltán összehaverkodtak. A végén a kislány (lehetett vagy másfél éves, talpig overallban bebugyolálva) ott állt az ülő kutya mellett és a két karjával átölelte. Meg se mozdultak. Le akartam fotózni, de pont itt merült le a fránya elem. A végén abból lett sírás, hogy haza indultunk. :) Mondtam a többieknek, hogy szerintem megalapoztuk a kislány kutyák iránti vonzalmát és húsvétig fogja a szülőket kutyáért nyaggatni, hihihi. (Mondom mindezt én, aki nem rajong a kis gyerekekért.)
Megállapítottam, hogy kb. 10 éve nem csúsztam se így, se úgy. Ideje volt. Elsőre ennyi elég volt, Columbia bakancsom sem bírta tovább. A parkoló felé vettük az irányt, és az ösvényen már elmosódva hallatszott a jókedv hangja. A sötét téli estében a távoli kivilágított János-hegyi kilátó úgy nézett ki, mint Mordor. Felette pedig a telihold sütött...
V. és Gréti csúszás közben (nehéz volt fotózni, mert nem lehetett látni, mit fotózok), majd V.&Ge:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése