Galamb

A galambokat sokan utálják. Megértem. Piszkot hagynak maguk után, betegséget terjesztenek, idegesítőek, ha odaszoknak az ablakpárkányra. Mindig szoktam mondani, hogy ha viszont nem lennének galambok a városokban, teljesen más lenne a hangulat. Például milyen lenne a Szent Márk tér Velencében galambok nélkül...? 

Na mindegy. Amikor ma megláttam a bevásárlóközpont előtt egy galambot, aminek az egyik lába csonka volt, esküszöm, majdnem elsírtam magam. Beleéreztem, milyen lehet, hogy szerencsétlennek vagy beakadt a lába valami hálóba, vagy tüskébe, vagy az áram vágta tönkre. Milyen kínt és fájdalmat kellett elviselnie szerencsétlennek segítség nélkül...? Szegény... Akkor is a szívem szakadt meg, ha egy nem kedvelt galamb...

Két Bak: Bowie és Rickman

Amikor január elején meghalt Bowie, ledöbbentem és nagyon sajnáltam. Nem igazán ismertem és szerettem a zenéjét, de a tehetségét elismertem. Borzasztóan tehetséges, kreatív és egyedi pasas volt, sokan szexinek és vonzónak tartották, de rám nem volt hatással, mint férfi. Egy szó, mint száz, sajnáltam, ráadásul, hogy viszonylag fiatalon halt meg. 

Aztán rá pár napra meghalt az egyik kedvenc színészem, Alan Rickman. Hogy Rickman úgy járt-e, mint anno mondjuk a Hollies nevű együttes, amely a Beatles árnyékában nem tudott annyira érvényesülni, pedig a maga nemében nagyon tehetséges banda volt és csak éppen rosszkor voltak rossz helyen, nem tudom. Lehet, hogy mivel mindenki Bowie-val volt elfoglalva, ezért Rickmannek nem jutott akkora figyelem. Mindenesetre nagyon sajnáltam, hogy Rickmannal nem törődnek annyit, pedig nagyon jó színész volt, karakteres és izgalmas orgánummal. A nottingham-i bíró szerepében pedig szexisten volt, ahhh... Bowie-val ellentétben Rickman bejött férfiként, nagyon is. (Amúgy milyen érdekes: Bowie is és Rickman is Bakok voltak, és mind a ketten a Bak havában, januárban haltak meg. Nem lennék meglepődve, ha lett volna valami brutális csillagállás...)

Visszatérve Bowie-ra, kevés olyan híres párt látni, akiken érződik a szeretet, a tisztelet, a vonzalom, a láng, és kevés az olyan pár, akiken ez őszintén látszik. Rajtuk látom. Pedig érdekes kapcsolat lehetett, hiszen két nagyon karakteres jegyről van szó: Bowie Bak, Iman pedig Oroszlán. Mindkettő vezetésre született és mindkettőnek fontos a minőség, a luxus. Hogy jöttek ki ennyire jól hosszú távon, fel nem fogom... Lehet, a kronóban kéne magyarázatot keresni. 

Amikor néha bekapcsol egy egy reflex és kétely, hogy vajon a mi kapcsolatunk működőképes lesz-e hosszútávon a korkülönbség ellenére és hogy meg tudjuk-e őrizni a lángot, akkor Bowiék alábbi képére gondolok, amin egyébként vélek felfedezni párhuzamot a mi kapcsolatunkat illetően. Bohém, vidám, könnyed, mégis árad belőle a tisztelet, a szeretet, az imádat. Ha nekik sikerült, nekünk is fog. (Egyébként Iman 37 évesen ment hozzá Bowie-hoz és 45 évesen szülte a lányukat.)

Angol furcsaságok

Ha az ember azt hiszi, hogy a baloldali közlekedés, a konnektor, font és a két vízcsap az angolok furcsa jellemzői, akkor alulbecsülte őket. Folyamatosan futok bele furcsábbnál furcsább és megmosolyogni való dolgokba. Ezek lehet, hogy másnak már alap, nekem nem voltak azok.

Lássuk hát az eddig összegyűjtött listát az angol quirky dolgokról.  

Postaláda
Nincs. A bejárati ajtón van egy nyílás, azon dobják be. Az hagyján, hogy amikor az ember hazaér egy esős nap, kinyitja az ajtót és belép a sötét lakásba, jól összetapossa a leveleket, de amikor egyedül voltam itthon és a kavicsos udvaron lépteket hallottam közeledni, majd motoszkálást az ajtónál és azt hittem, valaki be akar jönni, majdnem összecsináltam magam ijedtemben és kaptam egy infarktust. Közben csak a postás dobta be a leveleket... Hát a jó édes... A frászt hozza rám. Hogy lehet ezt megszokni...?

Tüsszentés
Teljesen alapvető emberi és fizikai "szükséglet" vagy inkább jelenség a tüsszentés. Nem tehet róla senki, jön és kész. Ahhoz vagyok szokva, hogy ha valaki nálunk tüsszent, akkor jobb egészséget kívánok. Ha látom, hogy az illetőben bujkál a nátha, akkor együttérzéssel mondom, ha valaki otrombán tüsszent, vagy a többiekről tudomást sem véve terjeszti a bacikat, akkor talán összeráncolom a szemöldököm. Ha én tüsszentek, max az csúszik ki a számom, hogy "jaaj..." De semmilyen lelkiismeret furdalásom nincs emiatt. 
Nos, az angolok, ha tüsszentenek, elnézést kérnek ("excuse me"). Ezt nem is értem. :) Még ha szellentene az ember, azt mondom, oké, na de a tüsszentésre? Ezt nem fogom föl, na.

Jelzőlámpa
Otthon bárhol is van az ember, Pesten vagy vidéken, ha át akar kelni az úton, akkor a közlekedési lámpa az út túloldalán van, szemben. Logikus, hiszen az ember előre néz, oda, ahová menni akar. Itt a lámpa és a gomb is oldalt van. Tény, hogy azon az oldalon, ahonnan az autók jönnek, na de akkor is. Miért kellett ezt oldalra tenni?! Ott áll az ember, bambul előre, én speciell nem nézek oldalra. Így többször előfordult, hogy nem vettem észre, hogy zöldre váltott a lámpa. 

Zebra
Nincs felfestve. 

Körforgalom
Az autópályán lévő körforgalmakban jelzőlámpák vannak, olyan hatalmasak. Ez számomra baromi furcsa volt kezdetben. Otthon ha behajt az ember a körforgalomba, akkor nem kell indexelni, csak akkor, amikor kihajt. Itt akkor is kell, ha behajt az ember és addig fent kell hagyni az indexet, amíg ki nem megy és akkor értelem szerűen a másik irányba kell indexelni. Jó, ezt megértem, hogy leginkább a két sávos vagy dupla körforgalmaknál jól jön, de akkor is baromi furcsa.

Zár
Amióta élek, csak olyan zárral találkoztam, ami úgy nyílt, hogy az ajtófélfából kellett kvázi kivenni a zár nyelvét. Logikus. Itt nem. Fordított irányban működik ez is.

Ablak
Kifelé nyílik. Talán ezzel mindent elmondtam. Ráadásul olyan hülyén van megcsinálva, hogy nem lehet bukóra sem tenni őket. Ami a méretet illeti, rossz a felosztás. Teszem azt, ha menekülnöm kéne, nem bírnék kiugrani az ablakon, mert nem tudok akkora méretet kinyitni, hogy kiférjek rajta. Az egyik szárny nyitható csak, a másikat fixálják. 

Mérőóra
Nálunk a lakásban van, vagy maximum a folyosón. Itt a ház előtt a fal mellett közvetlen és olyan kis fa fedeles dobozban van, mint egy méh kaptár. Ennél hülyébb helyet nem is találhattak volna. 

Fürdőszoba
Azt már mindenki tudja, hogy  ha a villanykapcsoló a fürdőszobán belül van, akkor az csak zsinóros lehet, amit meg kell húzni. Ez a mai napig a wc lehúzóra emlékeztet. :) Egyébként az, hogy nálunk a fürdőszobában van a mosógép, legalább olyan furcsa, mint nekünk az, hogy náluk meg a konyhában. 

Villanykapcsoló
Ez mindig megtréfál. Ugyanis ami nálunk a felkapcsolt állapot, az itt a lekapcsolt és fordítva. Emiatt hagytam már égve villanyt pár órára a fürdőszobában...

Elsőre azt hiszem, ennyi, de biztosan folytatódik a lista.

A legszexibb angol szó

Amióta itt vagyok, fülem a maximimra van hegyezve: állandóan fülelek, hallgatom és figyelem a kiejtéseket, a szókincset, a kifejezéseket. Vicces módon vannak, akiket nem hallok annyira angolnak, pedig egész életüket High Wycombe-ban élték le eddig, és van, aki meg nagyon, nagyon tipikus angol a beszéde alapján. 

Ahogy figyelem a kiejtést és a részleteket, az intonációt, érzem, hogy sok mindent el lehet sajátítani egy idő után. Ellenben amit számomra nehéz kiejteni és amit tipikusan baromi szexi, angolos kiejtésnek érzek-hallok és ami azonnal elárulja, ha az illető anyanyelve nem angol, az a "through" szó. Nem tudom, miért van rám ilyen hatással ez a szó, de libabőrös leszek tőle és csodálattal bámulok, ha ezt kiejtik. Ha eljutok arra a szinte, hogy én is normálisan ki bírjam ejteni, az már haladás. 

Levegő

Még valahogy januárban lehetett, hogy egy szombat reggel bekapcsoltam a tévét és a reggeli műsort néztem evés közben. Van egy rovat, amelyben a legkülönösebb újságcikkeket gyűjtik össze. Ekkor írtak arról, hogy két angol nő befőttes üvegben brit levegőt ad el Kínában. Hát jót röhögtem, az biztos, ugyanakkor tragikomikus az egész, mivel szerencsétlen kínaiaknál annyira rossz a levegő minősége már, hogy nem csodálom, hogy rákattannak valamire, ami tisztábbnak hat. Mindenesetre választhatnak devoni, vagy éppen kenti vagy cumbriai levegő között, mindezt potom 70 (!!) fontért. Igen, hetven font üvegje. Átszámítva 28 ezer forint, és állítólag a kínaiak veszik, mint a cukrot. A két brit nő pedig egy lepkehálóval volt lefényképezve a cikkben - hát ők megcsinálták a szerencséjüket. Arra azért kíváncsi lennék, hogy amikor exportálnak, mit írnak rá a vámpapírokra és hogy van-e a levegőnek vámtarifaszáma...

Splenda

Na így legyen okos az ember... A múltkor nagy elánnal beruháztam egy doboz édesítőszerbe, mondván, hogy egy cikkben azt olvastam a Spenda-ról, hogy simán lehet vele sütni-főzni, mivel hőálló 230 C-ig és hogy nincs mellékíze, és jó textúrát kölcsönöz a tésztának, mivel az egészet cukorból vonják ki, vagyis nem 0 kalóriás, full mesterséges édesítőszer. 
Na, erre most meg azt olvasom, hogy hő hatására rákkeltő anyagokat bocsát ki és növeli a rák kockázatát. Hát basszus, nem tudom, mit csináljak... Lehet, marad a cukor, csak kis mennyiségben és ritkán. 

Egy nap Cotswolds-ban

Azt terveztük, hogy  húsvétkor kirándulunk egyet a környéken, de sok dolog volt, ezért elhalasztottuk egy héttel. Már nem is tudom, honnan jött az ötlet, hogy a Gloucestershire-ben lévő Sudeley kastélyt nézzük meg, de azt hiszem, a Kedves látta a tévében, vagy valamilyen filmet ott forgattak. Több se kellett, azonnal áldásomat adtam az útra, mert jól esik kilépni a megszokott környezetből. 

Verőfényes napsütésre ébredtünk szombaton, pedig egész napra esőt jósoltak. Reggeli közben elővettem az útikönyvemet, és elolvastam, a Cotswolds-ról szóló részt. Varázslatos hely, annyi bizonyos, nagyon autentikus térségnek tűnik. Most, hogy már tudok egyet s mást az Arts and Crafts nevű mozgalomról, már mond az a név valamit, hogy William Morris. Nos, ő írta Bibury-ről azt, hogy Anglia legszebb falva. Mivel útba esett, tervbe vettük, hogy megállunk körülnézni. 

Az út másfél-két óra volt. Hihetetlen, hogy változik út közben a táj. Dimbes-dombos vidék után sík terep, aztán újra dombok. Ahogy figyeltem a vidéket a kocsiban ülve, éreztem, hogy a légkör is változik. Maidenhead hiába számít szintén vidéknek, nagyon érezni a város hatását. Nem Maidenhead város hatását, hanem Londonét. Közel a nagy metropolisz, így Maidenheadben sokan laknak, érezni, hogy az emberek reggel elindulnak a citybe, ingáznak, hogy fizetőképes réteg lakik erre, egyszerűen érezni a városias életet, akkor is, ha vidéken vagyunk. Míg Glocestershire határát átlépvén, mintha meseországba érkeztem volna. Az is igaz, hogy ugyanúgy "fairy tale-land"-nek hívom Surrey-t is, mert annak látom. De gyanítom, ezt elmondhatnám az egész országról, hiszen az egész ország olyan, mintha az ember mesében lenne. Ehhez hasonlót csak Dániában éreztem. De nem csoda, hiszen az Egyesült Királyságban ezer éve nem volt háború, idegen haderő nem tette be a lábát a szigetországba. Így meg tudták őrizni az építészetüket, a hagyományaikat és ezt érezni is. Na de vissza Cotswoldsba, a lenyűgöző mesevilágba, ami tündökölt a napsütéses tavaszi reggelen. 
Elértük Bibury-t és valóban, csodás kis házakat láttunk. Az itteni házak érdekessége az, hogy mindent kőből építenek, mindenhez sárga mészkövet használnak, így az ablakkeret is kőből van. A tetőn pala van, szintén kőből, és jellegzetes módon, halpikkely szerűen helyezkednek el, vagyis a tetőgerincnél tenyérnyi méretű a pala, de lefelé egyre nagyobb és nagyobb lesz. Megnéztük a helyi templomot is, ami számomra mindig a misztikus Angliát jelenti, a kísértet lakta temetővel. A Kedvesnek ez nem nagy durranás, hiszen ez is csak egy templom. Nekünk meg, mivel annyira mások az angol-szász templomok, hihetetlen élményt nyújtanak. De próbáltam belegondolni Kedvesem helyzetébe és magamat látni Magyarországon. Elképzeltem, ahogy járom az országot egy Magyarországért rajongó emberrel, aki minden egyes faluban odáig van és áradozik a magyar templomokról. S valóban, jó eséllyel otthon minden faluban találni egy katolikus templomot, többnyire barokk stílusban, ami nekem nem nagy durranás. Szóval valahogy így lehet a Kedves is az angol-szász templomokkal. 

A St Mary templom Biburyben

  

A Bibury Court hátulja, ma hotel

 A sas majdnem minden anglikán templomban megtalálható, János apostolt szimbolizálja

 Szokatlan csontváz dísz egy síremléken

Sajnos hamar tovább kellett indulni, mert pisilnem kellett. Ahogy a falun áthajtottunk, megpillantottam azt a híres utcácskát, amiről Morris írt. Nos, a hely tele volt buszokkal és japán turistákkal, így nem tudtunk megállni. (Mint utóbb kiderült, azért zarándokhely a japánok számára, mert angliai útján megpihent Biburyben Horihoto császár. Ejha...) Sebaj, majd legközelebb megnézzük, fogunk mi még ide jönni, mert Cotswolds tele van látnivalóval. Ahol meg tudtunk állni, az a falu szélén egy pub volt. Mit mondjak? Nekem még ez is élmény. Kirándulni egyet egy gyönyörű napon, beugrani egy vidéki pubba meginni egy kávét és csak bambulni és figyelni a pub életét, az embereket. 

Ezután hamar eljutottunk Winchcombe-ba, a Sudeley kastélyhoz, ahol egy egyszerű ebéddel indítottunk (pannini), mert már délután fél kettőre járt. Nos a park és a kastély egyszerűen lenyűgöző. Lady Ashcombe még mindig a kastélyban lakik, de megnyitotta otthonát a közönség előtt is. Nem is csodálom, egy ekkora birtokot máshogy nem lehet fenntartani és anyagilag bírni. Egyszerűen annyi minden volt a kiállító termekben, hogy képtelen voltam ennyi infót befogadni a legnagyobb szándék ellenére sem, pláne fejfájással. Pedig jó lett volna elolvasni mindent arról, hogy a kastélyt VIII. Henrik is lakta, vagy a csipke történetét, a parkról, az I. világháborúról stb. Nem ment. Rengeteg infó van, és amikor azt mondom rengeteg, tényleg szó szerint értem. Egyrészt zseniális, másrészt túl sok. Azt viszont értem, hogy miért van lehetőség éves bérletet venni. :) Talán ha az ember visszajár évente többször, akkor sikerül ennyi mindent elolvasni. 

Sajnos a kastély belsejében nem lehetett fotózni, de azt muszáj elmondani, hogy van egy hátsó lépcső, amin anno a személyzet már nem mert járkálni, mert kísérteteket láttak. Ez volt a kísértet-lépcső. :) Ezen kívül láttuk azokat a szobákat (lakosztályokat), ahol a mai napig vendégeket szállásol el Lady Ashcombe. Az egyik teremőr/idegenvezető hölgy elmondta, hogy a fából faragott baldachin a 17. században készült és eredetileg I. Károly király hordozható (!) ágya volt, amit később viktoriánus stílusban újítottak fel, ám de a matrac mai. :) A női és a férfi fürdőszobákat is a mai kornak megfelelően újították föl, meghagyván a régi karaktert. Ahogy végigsétáltunk a szobákon arra gondoltam, hogy fel sem tudom fogni, milyen lehet az, megörökölni egy ilyen birtokot és ódon kastélyt. Milyen lehet ilyen közegben felnőni, azzal a tudattal felnőni, hogy a család birtokában van egy kastély, ahol régen királyok is laktak, hogy ennyi régiség, érték veszi körül, amit leltárba venni is nehéz lehet, hogy saját templom tartozik hozzá... Nem, nem tudom elképzelni. Amennyire különleges érzés lehet, annyira nagy teher is lehet, szerintem, hiszen az emberre ránehezedik a felelősség, hogy fenntartsa, megőrizze és továbbadja. 

Ahogy az ember sétál a kertben, aztán elnézi a birtokot, szinte látja maga előtt a rókavadászatot, a nemes urakat piros zakóban, és a kopókat a lovak mellett... A kert végében fácánda van, ahol a világ minden tájáról tartanak fácánokat. egyébként Cotswolds tele van fácánokkal, rengeteg fácán hangot hallottunk a kacskaringós mellékutakon.

 A birtokhoz tartozó St Mary templom, ahol Catherine Parr, VIII. Henrik utolsó felesége nyugszik

 Ezzel a kerttel nem lehetett betelni

Lady Ashcombe családjának volt egy házi borza. Szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam a borzról szóló kiállítást, mert valamiért nagyon szeretem a borzokat és évek óta szeretnék egyet megsimogatni.

A nap végén bementünk Winchcombe-ba teázni. Épp időben érkeztünk, mert 5 órakor bezárnak. Kérdeztem is Kedvesemet, hogy ugyan mikor van a délutáni teaidő, mert korainak tartottam a zárást. Azt mondta, isten igazából délután fél négy és fél öt között van. Hát ezt sem tudtam... Egy ilyen csodás nap végére "cream tea" dukált, és mivel borzasztó éhes voltam, nem érdekelt a kalóriák száma. Nem minden nap eszik az ember ilyesmit és ez a cream tea csuda jó dolog. 

Amikor hazaértünk, elégedetten, boldogan ültünk le és néztük meg a szuveníreket. Ezek apróságok, de én mérhetetlenül boldog voltam velük. Pláne a borzzal, ami olyan selymes, mintha egy ír szettert simogatnék... 

Ennek a csodás napnak egyetlen hátulütője volt. Ahogy Biburyben sétáltunk és ahogy Cotswoldson átutazván néztem a házakat a kocsiból, olyan érzésem támadt, hogy ez olyan, mint az igazi otthon. Olyan otthon, amiket az ember a képeskönyvekben lát, régi időket idézve. És ekkor, ördög tudja, miért, bevillant egy emlékkép gyerekkoromból. Az, amikor egy téli estén, Csepelen a ház oldalánál játszottunk a bátyámmal meg a szomszéd gyerekekkel és hógolyókat dobáltunk fel a ház oldalára és azt néztük, ki tud a legmagasabbra dobni. (Én csak a harmadikig tudtam, de a fiúk a tetőre is feldobták, alias negyedik emelet.) Ekkor egy hang azt mondta, hogy "de hiszen az a te otthonod, Csepel, Budapest, Magyarország... Ott vannak a gyökereid, ott nőttél fel, ott vannak az emlékeid." Olyan volt, mintha valami nem engedné, hogy önfeledten jól érezzem magam, hogy kell, hogy valami emlékeztessen arra, hogy nem ez az otthonom. Hogy miért, nem tudom. Estére ez az érzés felerősödött és esküszöm úgy éreztem magam, mint egy skizofrén. Hiányoztak a szüleim, a családom és a vége az lett, hogy sírtam... Szóval érdekes hatása lett a kirándulásnak, de akkor is csodálatos nap volt, amit fölöttébb élveztem és sosem fogok elfelejteni. Mert most itt gyűjtök élményeket, emlékeket...


 

A Riverside felfedezése

A múlt héten egyik este olyan szép idő volt, hogy sétálni támadt kedvünk. Fölvetettem, hogy megnézhetnénk a Ray Mill szigetet, ami a Boulter's Lock étterem mögött van és állítólag át lehet sétálni, nyitva áll a közönség számára. Valóban, kis hídon kell átmenni először a zsilip szigetére, majd onnan egy másik kis hídon a Ray Mill-szigetre. Amikor megpillantottam a szigetet, nem akartam elhinni, milyen varázslatos hely búvik meg a Riverside-on. Azt tudtam, hogy itt is, mint Pesten, a folyóval párhuzamos utcában lakom, és itt is a rakparton futok, de azt nem tudtam, hogy még a Margitszigethez hasonló sziget is van. Teljesen elvarázsolt a hely... Vissza kell menni majd egy másik alkalommal, hogy az egészet bejárjuk, mivel sötétedéskor bezárják. 

 A szigetről a rakparton sétáltunk vissza a hídig. A járda mellett állt két fekete vadlúd, de baromira nem zavartatták magukat, meg sem moccantak, egy karnyújtásnyira voltak, amikor elsétáltunk mellettük. Na ez az, ami miatt teljesen más érzés itt élni, mint Pesten. Végre lencsevégre kaptam a kedvenc és talán a legkülönlegesebb házat a parton. A kupolája egy csillagvizsgálóra emlékeztet. Nem tudom, van-e köze hozzá. Elképzelhető, mivel a ház falára is nap van festve és egy felirat is olvasható így:  "Sol rising over the Marsh". Majd utánajárok ennek is.

Innen a Bridge Parkba vitt az utunk, amit mindig látunk a kocsiból, de ahová eddig sosem sétáltunk el. Pedig ez is mennyi kincset rejt! A rusztikus szökőkút kivilágítva még inkább a párizsi kutakra emlékeztet. De nemcsak ez az attrakció. Kiderült, hogy a parton állott egykoron a Hungaria River Club! Eszem megállt, hogy magyar vonatkozása van a helynek, ahol élek. Pontosan nem tudom, hogy a nevén kívül volt-e más magyar vonatkozása, de ez is valami. Sajnos annak nem sikerült utánajárnom, hogy miért éppen "Hungaria" volt a neve a klubnak, de azt hiszem, visszamegyek a Heritage központba és megkérdezem az ottani hölgyeket, hátha tudják. Viszont egy kisfilmet találtam a klubról, ami 1933-ban készült. Hihetetlen. Klikk a linkre.

The Hungaria River Club

 A kutat eredetileg lovak itatására használták és a híd másik oldalán állott. Később hozták át a mostani helyére. 

 

 

 

Innen pedig a saját utcánkon sétáltunk haza, ami telis tele van szebbnél szebb házakkal. Kellemes volt a séta, és mennyi mindent láttunk... Fontos, mert így szeretjük meg a helyet.

Lakberendezős hét

Nos a húsvét hétvégét bútor vadászattal töltöttük, de még előtte megrendeltem a Tesco-ból a fürdőszobaszekrényt. Furcsán hangozhat, de a Tesco oldalán találtam olyan keskeny szekrényt, ami befér a kád és a törölközőszárító közé. Amikor pedig még mindig a kanapé szélén ülve, a vasalódeszka fölé görnyedve ettünk, elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább, nem ülhetjük rongyossá a vadi új kanapét, amin vendégek alszanak majd, muszáj valami asztalt és széket találni. 

Így végig néztem ismét a használt bútorboltok kínálatát, és arra gondoltam, mi lenne, ha vennénk egy antik félkör alakú asztalt, amit egyébként előszobákba szoktak díszként tenni, és hozzá két összecsukható IKEA széket - akármennyire is hányok az ötlettől, hogy IKEA legyen... A másik megoldás az összecsukható kerti bútor lett volna, de az meg stílusban ütötte volna az új csillárokat. Kedvesemnek tetszett az ötlet, amin meg is lepődtem, így hát útra keltünk és elmentünk az egyik antik kereskedésbe, ahol meg is találtuk az interneten kinézett asztalt. Még szerencse, hogy készítettem screenshotot az asztalról, mert a honlapon 75 fontért hirdették, a cédulán viszont 125 font volt. Hát nem mindegy, hogy mennyi. Sikerült 75-ért elhozni. Ezek után az IKEA-ba rohantunk a székekért, de belebotlottunk egy kerek dohányzóasztalba is, ami nem igazán dohányzóasztal, mivel magasabb egy picit. Viszont annyi, de annyi helyen néztük már és nagyon nehéz ügy megfelelőt találni, hogy úgy döntöttünk, megvesszük (nem is volt drága). Láttam az eBay-en olyan antik dohányzóasztalt, ami bejön, de fent van északon, érte kell menni, amire esélyem sincs és nem is éri meg annyit autózni sem. Úgyhogy megvettük a fenyő "dohányzóasztalnál-magasabb-kitudjamilyen-asztalt", hogy majd a Kedves szépen lepácolja és akkor szép, sötét fa színe lesz. 
Így is lett és már mentünk is a barkácsboltba megvenni az eszközöket, illetve megrendeltük Laura Ashley-nél végre a csillárokat is. El sem hittem, milyen léptékkel haladtunk az otthonunk megteremtésében. Az volt a szerencse, hogy a héten itt volt a Kedves, így simán elvolt ezekkel a teendőkkel. Bevallom, valamiért harmonikus érzés volt, hogy miközben én dolgoztam, tudtam, hogy otthon van, hogy csinálja az asztalokat, hogy építi a fészket, és hogy tudtunk nap közben Whatsappon kommunikálni. Mindig küldött fotót arról, milyen stádiumban vannak az asztalok és valahogy az egész olyan aranyos volt. Amikor pedig hazaértem és beléptem az ajtón, finom illatok terjengtek a lakásban, meleg étellel várt haza... Csodás érzés volt. Casserole-t csinált, ami gyakorlatilag egy egytálétel, csőben sütött zöldség és hús sok lével. Isteni volt forró ételt enni... Mondjuk az edény volt az egyik súrlódási pont, mivel vett egy kerek jénai edényt, én meg március elején direkt otthon hagytam az enyémet, mondván, nem kell, úgysem használom. Bosszantott, hogy feleslegesen adott ki pénzt, amikor ott lett volna az enyém, másrészt utálok felhalmozni olyan dolgokat, amiket szökő évente egyszer használunk. De erre ő meg azt mondta, hogy de igen, ezt használni fogjuk, mert nemcsak rólam szól ez az egész, bár akár vissza is viheti... Jelentem, a jénai maradt és a héten még egy casserole készült benne. :)

A hét közepére a csillárok is megérkeztek, amiket együtt szereltünk föl, mert egy embernek ez képtelenség. Erre is emlékezni fogok, amíg élek. A nappaliban végre látni este is, emellett esztétikailag is megdobja a szobát, a hálóban pedig szépen megy a lámpaernyő az éjjeli lámpákhoz. Egy hátulütője van a nappaliban lévő csillárnak: ha fent járkálunk a hálóban, lent csilingel. :) Amikor ledőltünk a hálószobában, azt mondtam, hogy mennyivel jobb ezt a gyönyörű csillárt látni, mint a 15 fontos, vászon lámpát az eco villanykörtével. Kedvesemből kitört a nevetés a megjegyzésemet hallván. 

Nagyon tetszik a nappaliban lévő asztal is, de nem lehet rajta normálisan megteríteni, így be kell látnom, hogy ez nem a legjobb megoldás. Így vagy vadászok gyorsan egy lehajtható, antik asztalt, vagy sajnos jön az IKEA asztal... Meglátjuk. Mindenesetre nagy lépést tettünk előre, és már csak a kiegészítők vannak hátra (szőnyeg, tükör, állólámpa, képek, gyertyák, díszpárnák stb), de azok már nem lesznek annyira drágák. A nyárra szeretném, ha kész lenne. 
A lényeg, hogy a hely kezd végre otthonos lenni, már nem csak egy idegen hely, ahol alszom, hanem menedék, otthon... Akkor is, ha ez nem a miénk és korlátozva vagyunk lakberendezésben. Most ez van, ebből kell kihozni a maximumot, akkor is, ha teljesen másmilyen stílust terveznék magunknak. Kezdem megszokni és megszeretni az itteni életet, szeretek reggel besétálni a városba és megcsodálni minden házat a környéken újra és újra (pláne napsütéses tavaszi reggeleken), szeretek madárcsicsergésre ébredni, szeretem, hogy rengeteg madár van (cinke, vörösbegy, feketerigó, szarka, gerle, varjú, sirály, vadkacsa, vadlúd és még mókus is van). Kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb vagyok és egyszerűen jobb embernek érzem magam, hogy nem vagyok benne a franciák által gerjesztett intrikákban, nem húz le a francia vezetőség erkölcsileg sem sehogy. 

OFFTOPIC: Itt jegyzem meg, hogy a minap én engedtem be reggel egy csajt a kapun, mivel a recin még nem volt senki. Ismerős volt a nő, de nem esett le, hogy ki az (nem volt rajta a jellemzően szörnyű és erős smink), így csak köszöntem neki, majd mentem a dolgomra. Utána esett le, hogy ez a francia sale-es liba, aki anno szívta a vérem minden hónapban záráskor. Napközben hallottam beszélni és a szőr is felállt a hátamon a francia akcentusát hallgatva. Hálát adtam a jó égnek, hogy nem kell ezt a francia karattyolást nap mint nap hallgatnom. 

Húsvét

Csodálatos hét van mögöttem. Kedvesem nagypéntek előtt, csütörtökön érkezett és csak ma ment vissza. Nagyon jó volt ennyi időt együtt tölteni, még akkor is, ha az együttélés gyakorlásában voltak súrlódások. De ez nem baj, tanuljuk az együttélést türelemmel, megértéssel, tisztelettel. Menni fog, biztos vagyok benne. Már számomra sem teljesen idegen a gondolat és kezdek megbarátkozni vele, hogy nemsokára beköltözik. 

Meleg étellel és muffinnal vártam Kedvesemet. Újabb sütés, igen, és nagyon élvezem. Kis adagot csináltam most is, három áfonyásat és három csokidarabosat. Jól sikerült. Ez egyelőre még cukorral készült (igaz sokkal kevesebbet teszek bele mindig, mint amennyit írnak), de vettünk egy édesítőszert, ami egy sütőtesztben a legjobb eredményt hozta mellékíz nélkül és kiváló textúrát kölcsönözve a tésztának. Persze karamellt és bizonyos nehezebb süteményeket ebből sem lehet készíteni, de ezt meg is mondják. Szóval legközelebb kipróbálom az édesítőt. 
Csodás érzés volt nagypénteken lemenni a konyhába, reggelit készíteni és együtt megreggelizni. Gyönyörű tavaszi nap volt, együtt voltunk és tele csupa tervvel. Előtte persze készítettem listát, amit el is küldtem előző nap Kedvesemnek. Csak így tudjuk tartani a napot, különben szétfolyna minden és semmit sem tudnánk megvalósítani. Így viszont előtte van feketén fehéren, miket kell és szeretnék csinálni, kinyomtatja szépen, aztán hozzá írja, ha valamit esetleg elfelejtettem volna, vagy azt, amit ő szeretne. Így működőképes a dolog. :)

Nagypénteken elintéztük a bevásárlást, aztán elmentünk Readingbe körülnézni és shoppingolni. Ilyenkor inkább csak nézelődöm, egyelőre gyűjtöm az infót, hogy mit hol érdemes megvenni, na meg kihasználom az alkalmat, hogy mobilisak vagyunk. Egy két dolog azért szerepelt a listámon, konyhai cuccok főleg, hogy jobban menjen a sütés főzés. Aztán Kedvesem meglepett a cipővel, amibe hetekkel ezelőtt szerelmes lettem, és még egy doboz Thorntons bonbont is kaptam húsvétra. A nap végén nagyon boldog voltam a vásárolt holmikkal. Ez pénzben nem nagy összeg, még a cipő sem, de nekem a világot jelentették. És igen, még egy bilinek kinéző, porcelán Manson Cash süteménykeverő tállal és a mérőkanalakkal is boldog vagyok. :) Eddig szinte csak lakberendezésre, lakbérre és rezsire költöttem, na meg persze kajára, ezért az önfeledt öröm. 

A bonbont apránként ettük, ebéd után kiválasztottunk mindig egyet egyet és elfeleztük. Így mindketten megkóstolhattuk az összeset. Még nem fogyott el, mindig van belőle. Fő a mértékletesség. Nagyon úgy tűnhet, hogy itt most megy az édesség zabálás, pedig nem. Még akkor sem, ha húsvét vasárnap megsütöttem életem első sajttortáját. Ezek kis adagok és ezeket is napokig esszük és ésszel. A sajttorta is jó lett, pláne elsőre, de tudom, mit fogok másképp csinálni legközelebb. 

Egy szónak is száz a vége: sokat mászkáltunk, igyekeztünk kicsinosítani a lakást és élvezni minden együtt töltött percet. Mindjárt mutatom az eredményt.

 

Tartlet

Kísérletezésem folytatódik. Ez a recept a lakberendezési magazinban volt és rákattantam. Ricottás, parmezános, spárgás tartlet. Isteni. Nagyon hamar kész van, különleges és szuper vendégváró, vagy akár meleg reggelinek is kiváló. 

 

Sokk

Amikor megtudtam, hogy mi történt Brüsszelben, hihetetlenül megrázott, szinte sokkolt és magamba roskadtam. Pár nappal a történtek előtt írtam le a blogba, mit éreztem, amikor ott jártam, aztán tessék... Hihetetlen volt, hátborzongató és félelmetes érzés. Nagyon megviselnek az ilyen és ehhez hasonló erőszakos dolgok, szinte átérzem az egészet. Belegondolok, milyen lehet az, hogy az ember éppen utazik valahová - mindegy, hogy munkába, vagy szabadságon van, vagy csak éppen arra járt valamiért -, és aztán paff... nincs tovább, meghal. Elköszönni sincs idő senkitől, semmire sincs idő elintézni. Nem tudom, melyik a jobb halál: az, amikor az ember tudja, hogy x ideje van hátra és mindent el tud intézni, vagy az, amikor beüt a krah és fájdalommentesen távozik. Mindenhogy szörnyű, de ez így de pláne. Még ragozhatnám, de szeretnék szebb dolgokról írni. A lényeg így is érthető.