Egy nap Cotswolds-ban

Azt terveztük, hogy  húsvétkor kirándulunk egyet a környéken, de sok dolog volt, ezért elhalasztottuk egy héttel. Már nem is tudom, honnan jött az ötlet, hogy a Gloucestershire-ben lévő Sudeley kastélyt nézzük meg, de azt hiszem, a Kedves látta a tévében, vagy valamilyen filmet ott forgattak. Több se kellett, azonnal áldásomat adtam az útra, mert jól esik kilépni a megszokott környezetből. 

Verőfényes napsütésre ébredtünk szombaton, pedig egész napra esőt jósoltak. Reggeli közben elővettem az útikönyvemet, és elolvastam, a Cotswolds-ról szóló részt. Varázslatos hely, annyi bizonyos, nagyon autentikus térségnek tűnik. Most, hogy már tudok egyet s mást az Arts and Crafts nevű mozgalomról, már mond az a név valamit, hogy William Morris. Nos, ő írta Bibury-ről azt, hogy Anglia legszebb falva. Mivel útba esett, tervbe vettük, hogy megállunk körülnézni. 

Az út másfél-két óra volt. Hihetetlen, hogy változik út közben a táj. Dimbes-dombos vidék után sík terep, aztán újra dombok. Ahogy figyeltem a vidéket a kocsiban ülve, éreztem, hogy a légkör is változik. Maidenhead hiába számít szintén vidéknek, nagyon érezni a város hatását. Nem Maidenhead város hatását, hanem Londonét. Közel a nagy metropolisz, így Maidenheadben sokan laknak, érezni, hogy az emberek reggel elindulnak a citybe, ingáznak, hogy fizetőképes réteg lakik erre, egyszerűen érezni a városias életet, akkor is, ha vidéken vagyunk. Míg Glocestershire határát átlépvén, mintha meseországba érkeztem volna. Az is igaz, hogy ugyanúgy "fairy tale-land"-nek hívom Surrey-t is, mert annak látom. De gyanítom, ezt elmondhatnám az egész országról, hiszen az egész ország olyan, mintha az ember mesében lenne. Ehhez hasonlót csak Dániában éreztem. De nem csoda, hiszen az Egyesült Királyságban ezer éve nem volt háború, idegen haderő nem tette be a lábát a szigetországba. Így meg tudták őrizni az építészetüket, a hagyományaikat és ezt érezni is. Na de vissza Cotswoldsba, a lenyűgöző mesevilágba, ami tündökölt a napsütéses tavaszi reggelen. 
Elértük Bibury-t és valóban, csodás kis házakat láttunk. Az itteni házak érdekessége az, hogy mindent kőből építenek, mindenhez sárga mészkövet használnak, így az ablakkeret is kőből van. A tetőn pala van, szintén kőből, és jellegzetes módon, halpikkely szerűen helyezkednek el, vagyis a tetőgerincnél tenyérnyi méretű a pala, de lefelé egyre nagyobb és nagyobb lesz. Megnéztük a helyi templomot is, ami számomra mindig a misztikus Angliát jelenti, a kísértet lakta temetővel. A Kedvesnek ez nem nagy durranás, hiszen ez is csak egy templom. Nekünk meg, mivel annyira mások az angol-szász templomok, hihetetlen élményt nyújtanak. De próbáltam belegondolni Kedvesem helyzetébe és magamat látni Magyarországon. Elképzeltem, ahogy járom az országot egy Magyarországért rajongó emberrel, aki minden egyes faluban odáig van és áradozik a magyar templomokról. S valóban, jó eséllyel otthon minden faluban találni egy katolikus templomot, többnyire barokk stílusban, ami nekem nem nagy durranás. Szóval valahogy így lehet a Kedves is az angol-szász templomokkal. 

A St Mary templom Biburyben

  

A Bibury Court hátulja, ma hotel

 A sas majdnem minden anglikán templomban megtalálható, János apostolt szimbolizálja

 Szokatlan csontváz dísz egy síremléken

Sajnos hamar tovább kellett indulni, mert pisilnem kellett. Ahogy a falun áthajtottunk, megpillantottam azt a híres utcácskát, amiről Morris írt. Nos, a hely tele volt buszokkal és japán turistákkal, így nem tudtunk megállni. (Mint utóbb kiderült, azért zarándokhely a japánok számára, mert angliai útján megpihent Biburyben Horihoto császár. Ejha...) Sebaj, majd legközelebb megnézzük, fogunk mi még ide jönni, mert Cotswolds tele van látnivalóval. Ahol meg tudtunk állni, az a falu szélén egy pub volt. Mit mondjak? Nekem még ez is élmény. Kirándulni egyet egy gyönyörű napon, beugrani egy vidéki pubba meginni egy kávét és csak bambulni és figyelni a pub életét, az embereket. 

Ezután hamar eljutottunk Winchcombe-ba, a Sudeley kastélyhoz, ahol egy egyszerű ebéddel indítottunk (pannini), mert már délután fél kettőre járt. Nos a park és a kastély egyszerűen lenyűgöző. Lady Ashcombe még mindig a kastélyban lakik, de megnyitotta otthonát a közönség előtt is. Nem is csodálom, egy ekkora birtokot máshogy nem lehet fenntartani és anyagilag bírni. Egyszerűen annyi minden volt a kiállító termekben, hogy képtelen voltam ennyi infót befogadni a legnagyobb szándék ellenére sem, pláne fejfájással. Pedig jó lett volna elolvasni mindent arról, hogy a kastélyt VIII. Henrik is lakta, vagy a csipke történetét, a parkról, az I. világháborúról stb. Nem ment. Rengeteg infó van, és amikor azt mondom rengeteg, tényleg szó szerint értem. Egyrészt zseniális, másrészt túl sok. Azt viszont értem, hogy miért van lehetőség éves bérletet venni. :) Talán ha az ember visszajár évente többször, akkor sikerül ennyi mindent elolvasni. 

Sajnos a kastély belsejében nem lehetett fotózni, de azt muszáj elmondani, hogy van egy hátsó lépcső, amin anno a személyzet már nem mert járkálni, mert kísérteteket láttak. Ez volt a kísértet-lépcső. :) Ezen kívül láttuk azokat a szobákat (lakosztályokat), ahol a mai napig vendégeket szállásol el Lady Ashcombe. Az egyik teremőr/idegenvezető hölgy elmondta, hogy a fából faragott baldachin a 17. században készült és eredetileg I. Károly király hordozható (!) ágya volt, amit később viktoriánus stílusban újítottak fel, ám de a matrac mai. :) A női és a férfi fürdőszobákat is a mai kornak megfelelően újították föl, meghagyván a régi karaktert. Ahogy végigsétáltunk a szobákon arra gondoltam, hogy fel sem tudom fogni, milyen lehet az, megörökölni egy ilyen birtokot és ódon kastélyt. Milyen lehet ilyen közegben felnőni, azzal a tudattal felnőni, hogy a család birtokában van egy kastély, ahol régen királyok is laktak, hogy ennyi régiség, érték veszi körül, amit leltárba venni is nehéz lehet, hogy saját templom tartozik hozzá... Nem, nem tudom elképzelni. Amennyire különleges érzés lehet, annyira nagy teher is lehet, szerintem, hiszen az emberre ránehezedik a felelősség, hogy fenntartsa, megőrizze és továbbadja. 

Ahogy az ember sétál a kertben, aztán elnézi a birtokot, szinte látja maga előtt a rókavadászatot, a nemes urakat piros zakóban, és a kopókat a lovak mellett... A kert végében fácánda van, ahol a világ minden tájáról tartanak fácánokat. egyébként Cotswolds tele van fácánokkal, rengeteg fácán hangot hallottunk a kacskaringós mellékutakon.

 A birtokhoz tartozó St Mary templom, ahol Catherine Parr, VIII. Henrik utolsó felesége nyugszik

 Ezzel a kerttel nem lehetett betelni

Lady Ashcombe családjának volt egy házi borza. Szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam a borzról szóló kiállítást, mert valamiért nagyon szeretem a borzokat és évek óta szeretnék egyet megsimogatni.

A nap végén bementünk Winchcombe-ba teázni. Épp időben érkeztünk, mert 5 órakor bezárnak. Kérdeztem is Kedvesemet, hogy ugyan mikor van a délutáni teaidő, mert korainak tartottam a zárást. Azt mondta, isten igazából délután fél négy és fél öt között van. Hát ezt sem tudtam... Egy ilyen csodás nap végére "cream tea" dukált, és mivel borzasztó éhes voltam, nem érdekelt a kalóriák száma. Nem minden nap eszik az ember ilyesmit és ez a cream tea csuda jó dolog. 

Amikor hazaértünk, elégedetten, boldogan ültünk le és néztük meg a szuveníreket. Ezek apróságok, de én mérhetetlenül boldog voltam velük. Pláne a borzzal, ami olyan selymes, mintha egy ír szettert simogatnék... 

Ennek a csodás napnak egyetlen hátulütője volt. Ahogy Biburyben sétáltunk és ahogy Cotswoldson átutazván néztem a házakat a kocsiból, olyan érzésem támadt, hogy ez olyan, mint az igazi otthon. Olyan otthon, amiket az ember a képeskönyvekben lát, régi időket idézve. És ekkor, ördög tudja, miért, bevillant egy emlékkép gyerekkoromból. Az, amikor egy téli estén, Csepelen a ház oldalánál játszottunk a bátyámmal meg a szomszéd gyerekekkel és hógolyókat dobáltunk fel a ház oldalára és azt néztük, ki tud a legmagasabbra dobni. (Én csak a harmadikig tudtam, de a fiúk a tetőre is feldobták, alias negyedik emelet.) Ekkor egy hang azt mondta, hogy "de hiszen az a te otthonod, Csepel, Budapest, Magyarország... Ott vannak a gyökereid, ott nőttél fel, ott vannak az emlékeid." Olyan volt, mintha valami nem engedné, hogy önfeledten jól érezzem magam, hogy kell, hogy valami emlékeztessen arra, hogy nem ez az otthonom. Hogy miért, nem tudom. Estére ez az érzés felerősödött és esküszöm úgy éreztem magam, mint egy skizofrén. Hiányoztak a szüleim, a családom és a vége az lett, hogy sírtam... Szóval érdekes hatása lett a kirándulásnak, de akkor is csodálatos nap volt, amit fölöttébb élveztem és sosem fogok elfelejteni. Mert most itt gyűjtök élményeket, emlékeket...