Angyal

Mindenhol fények. Fények és különböző alakzatok díszítik a várost, jelezvén, hogy advent van. Advent, a fény ünnepe. Bárhol járok a városban, ma már mindenhol díszkivilágítás van. Állok a szeles, a mélykék estében a budai buszmegállóban, és itt is hópelyhek és csillagok ontják meleg, sárga fényüket. Aztán a kisbusz átrepít a pesti oldalra, és dizájnosabbnál dizájnosabb elemeket látok. Már kezdem soknak találni. Emlékszem, gyerekkoromban kuriózumnak számított az e fajta díszkivilágítás, és csak a Váci utcában lehetett ennek a csodájára járni. Most, hogy mindenhol van - még a fák törzsein és ágain is - már nem jelent olyan sokat. Elcsépelt. És ha belegondolok, hogy mennyi energia megy el pusztán csak arra, hogy Budapestet karácsonyi díszbe öltöztessék, valahogy pazarlásnak és feleslegesnek érzem.
Egy dolgot viszont elérnek vele. Mégpedig azt, hogy ilyen látvány mellett az ember kétféleképpen érezhet, szerintem. Vagy örömöt, vagy pedig meghittséget érezni. Ilyenkor valahogy nincs melankólia, nincs rezignáltság. (A depi, az más tészta.)
Szóval döcögök a villamoson, már a pesti oldalon, és nézem a házakat, amelyek mellett elsuhanunk. Mindenhol találni valami apró fényt. Arra gondolok, hogy amióta egyedül vagyok, nem bírok ráhangolódni a karácsonyra. Nem megy. Ez a negyedik karácsonyom egyedül. Szeretném végre újra átérezni azt, mennyire jó is az a pár nap. Hiszen amióta az eszemet tudom, imádtam a karácsonyt, nálam ez szent ünnep volt. Most meg? Örülök, ha túl vagyok rajta.
Leszállok, majd a sétáló utcán hazafelé veszem az irányt. Kedves kis boltok sorakoznak, szeretem őket. Elrohanok az egyik virágbolt előtt, de szemem megakad a kirakaton. Lágy fények világítják meg a karácsonyi dekorációkat. Szívem elszorul. "Én is szeretnék egy otthont, ahol ilyen dekorációk és fények vannak..." - sóhajtozik a lelkem. "Igen, szeretnék egy hangulatos otthont teremteni valakivel, valakinek... és szeretném így várni a karácsonyt". Bandukolok tovább, és eszembe jut egy emlék. Sosem felejtem el. Sosem felejtem el a téli lakótelep hangját. Szánkózó, hógolyózó gyereksereg távoli kacaját lehetett hallani, mást alig. Legföljebb a hó ropogását a lábam alatt. Az ég majdnem barackszínű volt a hó visszaverődő fényétől. Este volt. A busz végállomásán a megszokott kis bódésor sorakozott: könyves bódé, újságos, virágos, trafik, lottós és cukrászda. A cukrászda, a trafik és a virágos nagyobb méretű volt, a többi aprócska. (Mindig csodálkoztam is, hogyan bírnak ki ott az eladók egy egész napot: hát nem fáznak, nem kell vécére menniük?) Gyakorlatilag mindegyik bódét gyakran felkerestük. A cukrászdás bódéban volt kapható a világ legfinomabb citrom roládja, a lottózóban Kibédi Ervinre hasonlító kedves, idős bácsi adta a szelvényeket, a trafik kirakatát órákig lehetett bámulni, és vágyakozva néztük a legújabb koreai rotringot, amire aztán félretettük a zsebpénzünket. Az újságosnál megvettük kedvenc képregényünket vagy füzetecskét kortól függően (Dörmögő Dömötör, Kisdobos, Hahota, Süni, Bobo, Rózsaszín párduc, Kockás stb.), a könyves bódéban pedig azt, ami éppen megfogott bennünket.
Igen, a virágos bódé kimaradt. Talán ide jártunk a legritkábban. De aztán egy időben rendszeresen vettem és vittem virágot anyámnak a zsebpénzemből. A nő kezdett megkedvelni, én pedig egyre nagyobb ámulattal néztem a díszeket is tartalmazó kirakatát. Ezen a bizonyos havas estén is a kirakatot néztem, és csodáltam a kicsinyke díszeket. Ezek akkoriban még ritkaságszámba mentek. Ne feledjük, a glasznoszty idején vagyunk, még a rendszerváltás előtt. Szemem megakadt egy tündöklő, üveg angyalkán. Csodálatos volt. Még sosem láttam azelőtt ilyet. Persze, hogy megvettem. Ajándékba.
Ahogy lépkedek, az emlék örömmel tölt el. "De szép is volt" - mosolygok. Szeretnék egy otthont valakivel és várni a karácsonyt...