Francia főnök

"Hello everybody, thank you for coming. This is my last visit this year and I should show you the results." - hallatszik a terem közepéről a franciákra oly jellemző raccsolással. Kint komor az idő, a benti fények meghittséget és biztonságot sugallnak. Mindenki figyeli a kivetítővásznat - én is. De elkap hirtelen egy furcsa érzés, nem tudom megmagyarázni pontosan, mi. Szememmel követem a férfi minden mozdulatát, érzékszerveimmel letapogatom kívül, belül. Valamiért nagyon érdekes, de nem tudom megfejteni.

Másnap van. Késve, nagy robajjal érkezik a telefon konferenciára a trendi tárgyalóterembe. Világos farmerban van és sötétkék ingben, aminek a mandzsettája és a gallérja fehér. Két dolgot lehet rajta azonnal észrevenni. A hatalmas narancssárga Nautica karórát és az igen széles jegygyűrűt. Mellém ül le, de elfordítja a széket a vászon felé. Teljes lazasággal maga elé húzza a másik széket és felteszi rá a lábát. Majd lecsúszik székében, kényelmesen helyezkedik el. Óvatosan oldalra pillantok, és a nekem háttal lévő fejét nézem. Szép, dús, fekete haj. Az asztal felé fordul, és látom az arcberendezést, és a fekete szempillákat. Nézem, ahogy kezével a haját túrja, és a kéz formája is ismerős. És ekkor összeáll a kép. Ó, istenem, hogy nem jöttem rá előbb! Szinte minden ugyanolyan. A kiállása, az egofelhő, ami körülveszi, a mozdulatok, a nagy hang, a vidámsága, a könnyedsége, a ruha stílusa, a habitusa, a haja, az arca, a szempillája... És még a Nautica is... Leó. Igen, nagyon hasonlít Leóra. Félve merem csak nézni, nehogy észrevegye. Felkavar a látvány. De csak felkavar.

Már nincs bennem az a mély fájdalom, amit karácsonykor Leó miatt éreztem eddig. Sőt Leóra is egyre kevesebbszer gondolok. A múlt hétvége óta viszont néha villanásszerűen az eszembe jut. Nem gondolok rá, nem az emlékek hajtanak, hanem csak bevillan. Azt mondják, ez olyankor van, amikor épp a másik gondol ránk. Lehet, hogy így van.