Karácsonyfadíszek

Imádom a gyerekkori karácsonyfa díszeinket. Imádom a régieket, amik Anyué voltak az ő gyerekkorában, és imádom azokat, amiket anyu papírból készített, és az üveg és egyéb díszeket, amiket Anyu apránként vett, ahogy lett pénze. Imádom a lengyel piros égősort, a füzéreket, mindent. 

De ezeknek otthon van a helyük. Ezeket a díszeket csak otthon érzem át. Otthon jó őket használni. 

Itt, pedig az ittenieket jó. Itt próbálok kialakítani egy karácsonyi, nosztalgikus hangulatot, ami majd a felnőtt korunkat fogja meghatározni és mostani emlék és szokás lesz. 

Azt hiszem, ez így jó. 

Igazi karácsony

Tavaly borzasztó erős volt a honvágyam. Idén nem. Nem mondom, hogy egyáltalán nincs honvágyam, de olyan, mintha a legrosszabbon már túl lennék, vagy mintha most fogadnám el, hogy hol élek és hogyan. Végül is... hét éve vagyok kint, az egy ciklus az ember életében. 

A bátyám augusztusban jött ki hozzánk először, miután a barátnőjével júliusban repült először Rómába. Ezek után már nem volt kibúvó: muszáj volt jönnie. Jól is sikerült az egy hetes angol szünidő: vittem minden felé. El volt ájulva. 

Mindig is szerettem volna, ha egyszer nálunk karácsonyozik (pláne most, hogy kész a lakás), ha egyszer átél ő is egy angol karácsonyt... De bevallom, álmodni nem mertem arról, hogy ez valaha is összejön. 

Aztán októberben gondoltam egyet és elmondtam, hogy karácsonykor Billnek meg nekem fölösleges hazamennünk, mert a barátok családoznak, a bátyámnál ketten nem tudunk aludni, Bill pedig karácsonykor nem tudja cégre elszámolni a szállást, vagyis nekünk szállást is kéne fizetni, ami most egy fizuból annyira nem megy... Úgyhogy fölvetettem, mi lenne, ha ő jönne ki. Nem nagyon kellett győzködni, szinte azonnal rávágta, hogy jön. Sosem felejtem el az arcát, amikor mondtam neki Skype-on, hogy a szobájába majd teszek egy kis karácsonyfát. 

Ezek után álmodozni kezdtem, hogy milyen jó lenne, ha a Bill bátyja is nálunk lenne, mert akkor igazi, családi karácsony lenne... Mindig is vágytam az ilyenre, a vendéglátásra, társasozás, nevetés, kaja, pia... 

De Bill bátyja makacs, önző és független, csakúgy, mint az én bátyám és így nem is reméltük, hogy jön. Amikor hetekkel a meghívás után sem tudtuk, hogy jön-e vagy sem, végleg le is mondtunk róla. Na ekkor mondta, hogy jön. 

Úgyhogy idén először családi karácsonyunk lesz, idén először vendégeink lesznek karácsonykor. Fogalmam sincs, mit fogok három pasit kibírni, de majd meglátjuk. Bill bátyja csak két napot lesz, ami pont elég lesz. 

És ha ez még nem lenne elég, akkor két ünnep között megyünk az apai unokatesómékat meglátogatni Dél-Angliában. Ugyanis augusztusban, Pesten találkoztunk az Erikával (apám húgának a lánya), akit kb tíz éve nem láttunk. Vele még úgy ahogy volt kapcsolatunk, mert följárt Pestre Nyíregyházáról, meg aztán Pesten kezdett dolgozni és felugrott Anyuékhoz néha, de az ő öccsével, a Petikével már vagy 25 éve nem volt kapcsolatunk. Kb akkor költözött ki Brightonba.

Nos, Erika mondta, hogy október végén jönnek ki látogatóba Petiékhez, én meg mondtam, hogy összejöhetnénk. Úgy is lett: egy nagyon klassz napot töltöttünk Arundelben. Ott volt Erika és a 17 éves fia, Beni, Peti és a párja, Tina, és az ötéves Thoby és a 7 hóapos Valentina, meg persze Bill és én.

Tartottam tőle, milyen lesz, hiszen Petit 25 éve nem láttam, a párját nem ismertem, a gyerkeket sem láttam soha. Peti úgy megszorongatott a parkolóban, mintha nagyon szoros kapcsolatunk lett volna gyerekkorunkban, pedig nem volt. :) De jól esett. Az volt a klassz abban a napban, hogy mindenki azonnal kijött mindenkivel és mindenki beszélgetett mindenkivel. 

Úgyhogy meg is beszéltük, hogy ezt majd megismételjük és hát mikor lenne jobb alkalom erre, mint karácsonykor. Úgyhogy viszem a báytám hozzájuk, akit szintén nem láttak már vagy 25 éve... 

Úgyhogy azt kell, hogy mondjam, hogy sűrű lesz a karácsony, de nem bánom. Jó az. Jó egyedül Billel is itthon relaxálni, de a karácsony a családról szól alapvetően... 

Éppen ezért idén várom a karácsonyt. Jól esik programot szervezni, tervezni a menüt, készülődni, ráhangolódni. 

Már csak az kell, hogy minden jól süljön el... Meglátjuk.

Tranzisön period

Többször akartam írni év közben, de nem jött össze. Most, hogy itt ülök a karácsonyfa alatt és nyugi van, kedvem és ihletem is van. Ráadásul, ilyenkor év végén jól esik visszagondolni, mik is történtek az elmúlt évben, jól esik amolyan számadást vetni. 

Vegyes egy év volt, az biztos. 

Február elejére olyan szinten depis lettem, leginkább a munkahelyemtől, hogy már kezdett aggasztóvá válni a helyzet. A cég nem lett volna rossz, de az alacsony létszám miatt egyszerűen képtelenség volt egyrészt jól vezetni ezt a céget, másrészt mondjuk szabadságra menni. Arról nem is beszélve, hogy túl senior voltam ide. 

Alapvetően nem baj az, ha egy cég úgymond start-up. Bár meg kell jegyeznem, hogy azzal a céggel, amelyik 45 év után is start-up fázisban van, valami gond van... Az sem baj, ha sok a tennivaló, ha folyamatokat kell szabályozni, ha fejleszteni kell. Ezt élvezem. Na de, amikor egy cégnél még szerződés sincs a raktárral és alap dokumentumok sincsenek meg, tréningről ne is álmodjak, akkor elgondolkodik az ember, hogy vagy elmegy innen, vagy az egész céget újra kéne rakni, amit nyilván nem lehet és akkor marad és szív. 

Az angol iroda hét főből állt, ebből négyen heti 2-3 napot dolgoztak. Már csak emiatt is rám toltak mindent, na, meg azért is, mert én tudtam, mit csinálok ill. mit kell csinálni, meg azért is, mert lusta dögök voltak. És fingjuk nem volt a bizniszről. 

A lehető legrosszabb időeltolódástól is szenvedtem, ami télen 13 óra volt. Reggel 7-kor call-ozni kellett, ahogyan volt, hogy este 7-kor is. Fárasztó. Még annyi, de annyi sztorit mesélhetnék a penészes hűtőszekrénytől a shanghai luxus flagship store-on keresztül, hogy betelne az egész blog felület. A lényeg, hogy amikor egy felszínes, bizgó mócsing, irritáló, indiai sales-es csaj jött a céghez, aki kioktatott engem, hogy kell professzionálisnak lenni, miközben ő maga egy értelmes mondatot nem tudott angolul leírni, amit meg tudott, tele volt hibával, na akkor éreztem, hogy én ezzel a nővel képtelen leszek együtt dolgozni. Ráadásul munka mellett semennyit nem tudtam foglalkozni a fotózással, egyre távolabb kerültem a céljaimtól. 

Egy hétfőn aztán annyira kiborultam illetve megsokkolt az indiai nő viselkedése, hogy amikor Bill értem jött autóval, egy szót sem tudtam szólni. Hazajöttünk, leültünk a kanapéra, Bill csinált egy teát és percekkel utána voltam képes megszólalni. Kivoltak az idegeim. Bill ekkor mondta, hogy nem érdekli, hagyjam a picsába ezeket. 

Úgyhogy fölmondtam. Az egyetlen jó dolog ebben a poziban a fizu volt, oszt' több se. Két hét után, február 22-én letettem a lantot és tervekkel tele, boldogan, felszabadultan, félelem nélkül vágtam bele a fotós karrierembe. 

Aztán rá két napra kitört a háború és minden megváltozott... Legalább is a kilátásaim.

De egyelőre azzal kellett foglalkoznom, hogy kiderítsem, ki is vagyok. Teljesen össze voltam zavarodva. Mi vagyok én? 

Influenszer?

Blogger?

Fotós?

Web dizájner?

Content creator?

Idegenvezető?

Mindegyik és egyik sem. Mibő tudok pénzt csinálni...? Időbe telt, mire rájöttem, hogy a szerelemtől nem lesz tele a fazék. Vagyis hiába a blog, abból nem lehet pénzt csinálni. 

Persze, bejött egy megkeresés a Klubrádióból egy beszélgetésre, ami mindent összekavart megint. Pláne, hogy utána még kétszer megkerestek. Nehéz volt elengedni a blogot, amit szerettem, de semmit nem hozott a konyhára. Hobbinak jó, de most nem a hobbi ideje jött el...

Aztán áprilisban tök véletlenül bejött egy fotós és web dizájnos munka. Imádtam. De még ekkor sem volt teljesen tiszta, hogy merre.

Júliusban aztán volt egy mély beszélgetésem az itteni magyar webidzájnerrel, aki az évek alatt amolyan mentorrá vált. Na ekkor tisztult le a kép. Innentől kezdve kezdtem el dolgozni a meghatározott területeken. 

Az elviselhetetetleül forró nyár egyáltalán nem inspirált, az nehéz és gyümölcstelen időszak volt. 

Az ősz viszont...! Mennyire vártam az őszt...! Egyrészt azért, hogy őszi témákat fotózhassak, mert tavaly a lakásfelújítás miatt ez teljesen kimaradt, másrészt azért mert vártam a dániai fotós workshop-ot. 

Három év után először repültünk együtt Billel és először voltunk külföldön. Aarhus - istenem, micsoda egy hely! A workshop elképesztően jó volt, szárnyakat adott, minden percét élveztem és minden pennyt megért. 

Onnantól kezdve ezerrel dolgoztam az őszi témákon, egy amerikai könyvkiadó is megkeresett és leszerződtetett egy havas cottage fotóra, Bill szerzett webdizájnra egy angliai magyar pubtuloajdonost, tartottam egy mini karácsonyi fotós workshopot nálunk, elvégeztem egy copywriting kurzust - egyszóval zajlott az élet. 

Novembertől kezdve karácsonyi témákat fotóztam, kreatívkodtam, élveztem, hogy sokáig fent maradok este, reggel viszont tovább aludhatok, hogy ha reggel köd, zúzmara vagy hó volt, akkor autóba pattanhattam és elmehettem fotózni. 

A hab a tortán az, hogy a kedvenc falum vegyesboltjának a vezetője szeretne velem együtt dolgozni és fotózást kért. Még nem fogadta al az árajánlatot, de ha ez megvan, akkor boldog leszek. És mindez karácsony előtt másfél héttel történik. Hát nem mennyei? 

Bill szerint rengeteget haladtam előre és tettem le az asztalra. Én nem így érzem. Valószínűleg sokkal előrébb kéne tartanom már. Mások nyomulnak, többet csacsognak, meg több céget bombáznak az ajánlatukkal. Én nem vagyok nyomulós, ezért nálam ez a folyamat lassabb... Félek, túl lassú, de majd meglátjuk. 

Azt érzem, hogy elfáradtam. Hiszen munka mellett szinte minden nap főzök, és a házimunkát is majdnem mind én csinálom. Szóval ha nem is multinál, de dolgozom. Furcsa ez a „tranzisön piriod”.  Azért néha zavar, hogy nincs normális bevételem és nem tudok új laptopot vagy telefont venni, ami nekem most már munkaeszköz is egyben. 

Még nem tudom, visszamegyek-e dolgozni. Az egyik felem azt mondja, igen, vissza kéne menni, a másik azt, hogy ki kell tartani és keményen tovább dolgozni a sajáton. Na de recesszióban még lassabb felépíteni egy vállalkozást... 

Mindegy, most nem agyalok ezen. Most pihenni szeretnék és élvezni a karácsonyt és élményeket a családdal. 

De ez már egy másik bejegyzés.