Egyszerűen elképesztő, hogy a külföldi lét milyen hatással van rám és miket hoz ki belőlem (jót is és rosszat is), de erről majd egy másik posztban írok. Az viszont biztos, hogy a karácsony külföld nélkül is nagyon fontos számomra, hát még külfölddel...
Az a karácsonyi hangulat, amit gyerekként magamba szívtam, a magyar karácsony és annak minden velejárója, az sehol máshol nem érezhető, található. Számomra az az igazi karácsony, semmi más. Azt semmi sem überelheti.
Ellenben át tudom érezni és bele tudok merülni más országok karácsonyába, karácsonyi kultúrkörébe, de értelem szerűen nem fog annyit jelenteni számomra, mintha ott nőttem volna föl.
Így vagyok az angol karácsonnyal is. Az angol karácsony mesés, lenyűgöző, varázslatos... És ha kombinálni akarnám a magyart és az angolt (és esetleg egy kis némettel megfűszerezve), akkor arra is van példám. Az egyik talán legemlékezetesebb karácsonyon történt, amire mindig emlékezni fogok. Lehettem vagy 10-11 éves. A fa, mint mindig, feldíszítve állt a nagyszobában és piros égősora meleg fényt adott a szobának. Azon a karácsonyon társasjátékot kaptam (Mesék titka) meg Barbie kerti bútort. A dohányzóasztalon persze az elengedhetetlen gyümölcsöstál és beigli meg néhány szaloncukor sorakozott. A szőnyegre letelepedve állítottuk össze a társasjátékot, a háttérben pedig a tv ment halkan. Akkor láttam életemben először a Diótörőt jégen, és azonnal lenyűgözött. Még arra is emlékszem, hogy angol jégtánc volt, angolok csinálták. A díszlet, a jelmez és természetesen a történet és a zene magával ragadott. Azt a meghitt, karácsonyi hangulatot, amit akkor éreztem ott, a szőnyegen a szoba piros fényében a Diótörőt jégen látván, társasjátékozás közben, sosem fogom elfelejteni...
A Diótörőt láttam egyszer színpadon, az Erkel Színházban adták elő. Még anno létezett olyan, hogy opera bérlet, amit az iskolában lehetett venni. Nekem volt operabérletem és imádtunk eljárni az előadásokra. Szépen felöltözni, késő este utazni a városban, a szünetben a büfében venni egy kókuszgolyót mind mind nagy élmény volt gyerekként. A Diótörőt azóta nem láttam, csak cédén hallgattam, pedig évek óta szerettem volna karácsony előtt elmenni az Operaházba és megnézni, de valahogy sosem jött össze.
Pár hete a bevásárlásból hazafelé jövet a kocsiban egy reklámot hallottunk, aminek a Diótörő volt a zenéje. Fütyülni kezdtem az ismert dallamot, majd megkérdeztem Kedvesemet, hogy tudja-e, mi ez. Nem. A Diótörő. Kérdeztem, látta-e valaha, de nem látta. Ó, mondtam, ez egy csodás kis mese, nagyon karácsonyi és látnia kell.
Aztán éppen egy hete egy cikket olvastam a neten arról, hogy mik a legjobb programok mostanában Londonban. Rácsodálkoztam egy Hyde Park Winter Wonderland nevű helyre-rendezvényre. Jól nézett ki: korcsolya, karácsonyi vásár stb. de arra már nem volt időm, hogy elmélyüljek benne. Kedvesem viszont megnézte tüzetesebben, és szinte rezignáltan közölte, hogy az előadások között szerepel a Diótörő jégtánc verzióban. Felkaptam a fejem, a szemem csillogni kezdett, szinte teljesen felvillanyozódtam a hír hallatán és mondtam, hogy akkor ott a helyünk. Már meg is vettük a jegyeket, december 3-án megnézzük. Alig várom, mert bevallom, a honlapon található kép ill. videó azt a bizonyos karácsonyt juttatta az eszembe, azt a bizonyos angol jégtáncot, azt a karácsonyi hangulatot...
A egyik dolog, amire nagyon sokat kellett várni, az a céges autó. Az augusztus elejei átvétel helyett október második fele lett. De nagyon jó kis kocsi, életemben nem volt ennyire jó autóhoz közöm.
A másik pedig a jogosítványom, ugyanis kértem UK jogsit. Muszáj volt, mert az ember az országba való érkezéstől számított egy éven belül cserélheti ki az EU-s jogsit angolra. Egy év után már vezetői vizsgát kéne tenni. Nem akartam és az utolsó pillanatban megcsináltattuk a jogsit, aminek a várakozási határideje 3-4 hét. A négy hét letelte után aggódva hívtam föl a DVLA-t, hogy hol a bánatban van a jogsim. Az ürge azt mondta, hogy ó, már másfél hete postázták, de adjunk még egy hetet a Royal Mail-nek és ha november 22-ig nem kapom meg, akkor hívjam őket újra. Kérdem, ajánlva adták föl, utána tudok járni a postán a küldeménynek? Nem. Hát föl nem fogom, hogy egy hivatalos iratot hogyan lehet csak úgy kipostázni a mai világban?! Mi van, ha lenyúlja valaki és bűncselekményhez használja? No comment.
November 21-én még mindig sehol semmi, aggódva vártam a másnapot. Este még a letéti postafiókba is beugrottunk munka után, hátha ott tudnak segíteni. Nem tudtak. Kétségbe voltam esve és nem értettem, hogy miért nem kaptam meg, amikor eddig minden iratot gond nélkül átvettem.
Aztán nyílt az ajtó és a sok boríték között ott volt végre a jogsim is. Hab a tortán, hogy még a National Trust tagsági kártya is megérkezett. Már egy éve akartunk csatlakozni, de csak most sikerült.
Nem mondom, hogy nem zuhantam meg az angol jogsi miatt. Fáj és nem jó érzés leadni a magyart. Csupán csak azért nem bánom, mert a magyar jogsit 2 éve csináltattam és béna volt a kép rajta. Nem mintha ez jobb lenne, de nem nagyon érdekel ráadásul itt nagyon szigorú, hogy mi lehet a fotón: pl haj csatt, mosoly kizárva...
Mostanában már nem tudom, ki vagyok igazán... semmilyen szempontból sem. Olvastam egy cikket arról, hogy a külföldi lét mennyire megzakkantja az embert és hogy ezen mindenki átesik és ez így van jól.
"E szerint az első hónapok lelkesedését gyorsan követheti a letargia,
kétségbeesés, mely gyakran vezet oda, hogy az ember teljesen kibillen a
szerepeiből. És ez Így van jól. Ugyanis mindenképp kiesünk a
szerepeinkből. Ha ezt megértjük, ha megtanuljuk magunkat definiálni és
nem pedig a szerepeink által meghatározni magunkat, akkor az első nagyon
fontos lépésen túl is estünk."
Ez megnyugtató... De akkor sem tudom, ki vagyok... Csak érzem, hogy változom, érzem, hogy természetes sminket kívánok, érzem, hogy más ruhák érdekelnek, hogy zavar a régi ruhatáram, hogy pontosan tudom, milyen stílust akarok, érzem, hogy már nem akarok mindenáron szelfiket vagy fotókat csinálni magamról/magunkról, hogy növesztem a hajam, mert más frizurát szeretnék, hogy aztán megint cicaszemet festek magamnak sminkelés közben, hogy zavar a hosszabb hajam és le akarom vágatni, hogy hogy hogy...
Mostanában így nézek ki... (És a fotók csak azért készültek, hogy megmutassam egy-egy barátnak az új szerzeményeket vagy hogy eldöntsem, melyik kardigánt vegyem föl a keresztelőre...)
Továbbra is sokat főzök és sütök. Már említettem, hogy ez részben azért van, mert rá vagyok utalva, vagyis, ha szeretnék meleg ételt enni, akkor főznöm kell, mivel nincs menza a munkahelyen, másrészt a nagyobb konyha, a modernebb felszerelés és a konyhaablak, amin kinézve zöldet látok, inspirál. Ezen kívül sokkal jobbak itt az alapanyagok. Ha valami, akkor ez nagyon hiányozna otthon. Az, hogy itt rengeteg féle, fajta előrecsomagolt saláta létezik (otthon sajnos nagyobb áruházakban sem valami vidám a felhozatal), hogy a friss lazac elérhető áron van, s néha még olcsóbb, mint a csirkemell, teljesen megváltoztatta az étrendemet, jó értelemben persze. Ami itt nem annyira jó, az a pékáru, a kenyérféle. Abból, ha az ember jót akar, privát, kézműves boltba, pékségbe kell mennie.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen ételeket tudok készíteni... Élvezem, és remélem, hogy egyre többet tanulok e téren is.
Íme egy kis ízelítő: jobb felső sarokkal kezdve, óramutató járásával megegyező irányban: Salmon en croute salátával, sütőtök krémleves pármai sonkás, parmezános csavart stanglival, csirke pie és halpogácsák.
És ami az édességeket illeti: almás pite, püspökkenyér, fehér csokis-vaníliás cupcake és jaffa cake.
