Kéj

Isten tudja, mi ütött belém múlt vasárnap, és hogyan keveredtem arra az oldalra. Illetve de, tudom. A libidóm az egekben volt, és ekkor jött egy flash...

Sármos, 40 éves pasi, elvált, 2 lánya van, akik nem vele élnek. Szimpatikus volt a stílusa, aztán a fotója. Pattogott néhány email. Kiderült, hogy ír és gordon szettere volt anno. Amikor ezt mondta, becsatoltam neki a kutyával közös képemet, hogy akkor erre varrjon gombot. Erre azt mondta, hogy ilyen nincs... Megtaláltuk a hangot, azonos a hullámhossz, és még az ezotéria is érdekli - hírlevélre van feliratkozva a számmisztika.com-on. :) Paramétereit tekintve Kos, Oroszlán aszcendenssel.... Ahhhh.... jézusom.... Mindkettő gyengém...

Néhány meddő találkozástól eltekintve jó régen nem randiztam már. Az elmúlt két hétben futottam össze két emberrel, de semmi, viszont a vele való találkozást vártam.

Nagyon jó volt vele beszélgetni, és amikor kiderült, hogy egy dizájnstúdióban rendszergazda és Head of DTP, tehát 17 éve Mac-ekkel dolgozik, mondtam, hogy nekem is Mac-em van, erre megint pozitív döbbenet és széles mosoly.
A hétvégére alapvetően valamilyen közös program lett megbeszélve, de közben a vágyak mindkét félről nagyon felerősödtek. Kiszámoltam: kilenc hónapja nem voltam León kívül mással, így igencsak szükséges volt már egy új élmény. No meg úgy gondoltam, jobb most, még mielőtt kialakulna bármiféle érzelem a részemről és megint sérülnék.

Tetszik a lakása: tele sok-sok cédével, dvd-vel, könyvvel, látszik, hogy saját egzisztenciája, élete van. Sade-t tett be halkan, én meg mondtam, hogy ez telitalálat, mert nagyon szeretem. (A legjobb zene szeretkezéshez, ajánlom mindenkinek.) Aztán valami olyasmi következett, ami maga volt a csoda. Egyszerre ámultam el a férfi szexuális kultúrájától, meg attól, hogy az ösztönöm különleges kreativitást diktált, így kölcsönösen odáig voltunk egymásért. Hihetetlen volt! Hozzá kell tenni, hogy soha senkit nem érdekelt olyan részletesen az, hogy nekem mi jó, hogy jó; meg is lepett, és soha senkitől nem kaptam utána annyi cirógatást és csókot, mint tőle. "Hiszen ilyet én nem szoktam kapni. Jár ez nekem egyáltalán...?", gondoltam magamban...

Nem tudom, hogy lesz tovább, lesz-e tovább. Már nem készülök semmire; ahhoz is hozzá vagyok szokva, hogy általában nem lesz semmi. Mindegy. Az élményért megérte.

Zárás

Tartottam a zárástól. Azt mondták még az interjún, hogy minden hónap vége nagyon húzós, rengeteg a munka, túlórákra kell számítani. A negyedéves zárásokkor pedig elképzelhető hétvégi munkavégzés is. A kutya miatt aggódtam, de úgy voltam vele, hogy meg kell oldani, ez nem tarthat vissza attól, hogy egy jó állást megszerezzek.

Tájm javaslatára megnéztem a kutyasétáltatás.hu nevű oldalt és már kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy bérsétáltatót fogadjak. Másoltattam szépen kulcsot a lakáshoz, már csak fel kellett volna hívni őket, amikor is észrevettem, hogy a szolgáltatásuk átmenetileg szünetel. Most mi lesz? A megoldást a sors adta ismét.

Krisztián volt az egyetlen srác, aki kineziológia tanfolyamra járt velünk. Bevallom, nem kedveltem. Hadar, és az oldásoknál is figyelmetlen volt, soha nem készült föl semmiből. Kifejezetten idegesített, ha ebédnél vele kellett beszélgetnem. Aztán februárban vége lett a tanfolyamnak, és nem is találkoztam vele egészen április végéig, amikor egy különálló tanfolyamra nem jelentkeztem. Ő is ott volt. Ezúttal valahogy sokkal nyitottabb voltam irányába, magam sem tudom, miért. Már nem zavart sem a hadarása, sem az, amilyennek láttam őt. Mi több, együtt mentünk kajálni és jól elbeszélgettünk. Ekkor említette meg, hogy a múltkorában egy haverjának a két kutyájára vigyázott, még meg is etette őket. Poénból megkérdeztem, hogy vállal-e kutyasétáltatást, mert nekem éppen szükségem van rá. Meglepetésemre azt felelte, hogy igen, szívesen segít. Ah, persze, elfelejtettem, hogy Vízöntő... legyen mindenkinek jó.... Az Árpád-hídnál dolgozik fél ötig, ami zseniális, hiszen öt órára már a kutyámnál tud lenni. Hamar meg is állapodtunk. Nem akarok hozzászokni vagy visszaélni vele, így valóban csak a zárás időszakára kérem a segítségét ezentúl minden hónapban.

Múlt szombaton mentünk egy demó-kört, megmutattam neki mindent és természetesen bemutattam neki az ebet.

Most, a zárás hetében debütáltunk. Kicsit izgulva hívtam föl az első nap este, hogy milyen a séta. Minden rendben, örült neki a dog, jártak egy órát. És ez így ment minden nap. A végére azt mondta a Krisztián, hogy teljesen elbűvölte a kutyám. :)

Mondanom sem kell, mekkora megnyugvás ez nekem. Örülök, hogy megbízható emberre tudom bízni a négylábút. Huh, ez is megoldódott.

Visszatérés

Örömmel jelentem be, hogy úgy érzem, végleg túl vagyok a Leó-ügyön. Szándékomban áll újra Nőnek lenni, újra részt venni az életben, újra energiát tenni dolgokba, újra tanulni, futni, szeretni, lüktetni, boldognak lenni.

Orvosi javaslat

Két hónapja nem volt hétvégém, két hónapja meg sem állok, két hónapja nem pihentem. Nagyon szerettem volna már reggel ébresztő nélkül felébredni, vagyis addig aludni, amíg jól esik. Úgy éreztem, a végkimerültség határán vagyok. Mégis, most szombaton nem volt semmilyen program, a kullancs-szezon pedig most éled. Így hát erőt vettem magamon, és e reggeli bevásárlás után (muszáj volt, hiszen pünkösdkor minden zárva) elindultam a kutyával az állatorvoshoz.

Ha az ember nem nyitásra megy, akkor esélye sincs emberi időben végezni. Rengetegen voltak. Így jártunk, állapítottam meg. De muszáj volt kaját venni a hétvégére, mert hűtőm többnyire brideget jones-i állapotokat mutatott. Ahogy így vártunk, összebarátkoztam egy szőke csajjal, akinek az arcberendezése hasonlított Udvaros Dorottyáéhoz. Egy antiszociális (értsd csak emberekkel foglalkozó), nyolc éves, szenzációs angol bulldogja volt, aki Vilmos névre hallgatott. Eszméletlen jó fazon volt! Akkor az ember észre sem veszi a várakozást, ha jó fej kutyások és macskások vannak a váróban. Volt egy két beszólás, amin majd' szétröhögtük magunkat, és persze mindenkiről kiderült, hogy szokta a kutyáját "szinkronizálni" - vagyis kimondjuk, hogy a kutya arckifejezése alapján éppen mit mondhat, gondolhat. Hiába, minden kutyás lökött egy picit... :) Aztán az egyik gazdi mondta, hogy a múltkor olvasta, hogy a kutya mindig egy irányba csóválja a farkát, de a gazdinak a másikba. Lelkesen rávágtuk, hogy ezentúl figyelni fogjuk.

Meglepetésemre kedvenc orvosom, azaz Guszti rendelt éppen. Nagyon szeretem. (Jaj, de kár, hogy nős, istenem...!) Kérdezte, hogy hány évesek is vagyunk. Mondtam, nyolc és fél. Leesett az álla, és azt mondta: "Nem tudom... nekem ő még mindig két éves." Igen, jól tartjuk magunkat, csak a pofin lévő ősz szálakon látszik az idő múlása. Megkérdeztem, hogy mitől lehet az, hogy néha ahogy áll a kutya a hátsó lába beremeg. Erre megkérdezte, hogy mennyit sétál az eb. Már a kérdés is rossz érzéssel fogott el, mert ugyanannyit sétálok vele, mint eddig. Az igaz, hogy a kemény tél miatt kevesebbet mentünk a szüzsére, és az is igaz, hogy nem vittem le futni már egy ideje, mert pont azt hittem, hogy a futástól remeg a lába és kímélni akartam. Hát nem így van. Az öregkori ízületi problémákat a jól karban tartott izomzattal lehet ellensúlyozni. "Ne kíméld azért, mert már nem fiatal! Tessék megmozgatni!" Így hát orvosi javaslatra újból viszem a kisasszonyt futni, a hétvégére pedig beterveztem szigeti sétát is. A hirtelen mozgásoktól kell óvni (pl. labdázás), de a folytonos, egyenletes mozgás az javasolt. Na bumm. Még jó, hogy rákérdeztem, magamtól tuti, fordítva csináltam volna mindent.

A Lyme-kór elleni oltással, fülpucoló folyadékkal és Frontlinenal a zsebemben távoztunk. Szeretek gondoskodni róla.

SSC

SSC. Azaz Shared Service Centre. Egy ilyenben dolgozom. Az előző munkahelyhez képest nem mondom, nagy minőségi változások vannak. A múlt héten lett végre saját asztalom, egyelőre nagyon jó helyre kerültem: ablaknál ülök, ami a szemem miatt örvendetes, ráadásul a Dunára nézek. Néha el szoktam bambulni, ha van egy perc üres járatom. Előttem a Nemzeti Színház gyepe, ahol egész nap kutyusok labdáznak, fogócskáznak. Jó elnézni őket. Ilyenkor összeszorul a szívem, hogy bárcsak én lennék lent a sajátommal... Különösen akkor, amikor egy angol szettert látok a labda után futni.
Aztán ott vannak a vadkacsák, amik a Nemzeti Színház medencéjéből szállnak föl majdnem függőlegesen. Kicsit vicces látvány, hogy nem a Dunában pancsolnak, hanem egy mesterséges vízben.
Hajók, uszályok jönnek, mennek... A csepeli HÉV zöld csíkként húz el előttünk... az Infopark fölött szivárvány van...
Amint ezeket mind érzékelem, gondolatok és érzések kavarognak bennem. Továbbra is tartom, hogy abból a szempontból is jobb a multi, hogy itt nem alázhatják meg az embert úgy, ahogyan tette azt a tulajdonos srác az előző helyen. Egy multinál félnek, hogy beperli őket az ember. Kényelmet ad, kellemes munkakörnyezetet, van egy csomó juttatása, szakmailag lehet fejlődni és még ki tudja, hány előnyt lehet felsorolni.
Amit viszont a kis cégtől nem lehet elvitatni az az, hogy a munkafolyamatokra és az üzletmenetre sokkal jobban rálátni. Az is előny, hogy családiasabb, az emberek jobban figyelnek egymásra. Hogy nem annyira merev és kötött, mint egy multi stb.

Az ember mindig úgy érzi, hogy a soha nem lesznek olyan jó kollégái, mint az előző munkahelyén. Aztán ez idővel változik. De most hiszem, hogy annyira közvetlen, barátságos kollégáim, mint az előző munkahelyemen voltak, nem lesznek többé. Jó, voltak hibáik, de kinek nincs? Annyira szabadnak nem hiszem, hogy valaha is fogom érezni magam, mint ott éreztem. Önmagam lehettem. Na ez mind az előnye még a kisebb cégnek, pedig egy szavam nem lehet sem a munkatársakra, sem pedig a cégre.

Megfigyeltem, hogy amikor új munkahelyre kerülök, pár hét után rám jön az a poén, hogy az egész olyan, mint egy álom. Mintha az ember azt mondaná, hogy rendben, eljöttem tőletek (előző munkahely) egy kis időre, de most már visszamegyek, ez csak egy kis szakmai kiugrás volt, egy tréning. Na ez az, amit nem lehet ugye eljátszani. Ma belegondoltam, milyen lenne újra a régi helyre bemenni és ugyanazt csinálni mint 3,2 évig.... :-S

Ez az egész amúgy egy nagy játék: mindig az aktuális igényhez mérten váltogatja az ember a munkahelyeit. Hol kicsihez akar menni, hogy nyugta legyen, hol nagyobbhoz, hogy fejlődjön szakmailag, hogy stabil helye legyen, hogy ne packázhassanak vele. Ördögi kör, egy csikicsuki játék.

Lehet, hogy ezért nem kéne Dunára néző asztal: az ember emiatt elmereng és ilyeneken töpreng...

Vénusz és a "pinagőg"

Ma sziporkázott. Nagyon jól éreztem magam, egyáltalán nem fárasztott és élvezettel hallgattam végig a hasonlatait. Szeretem, amikor így mesél, ad elő. Ma nem szállt el vele a ló.

A Vénusz kapcsán felmerült egy fogalom, a "pinagőg". Nem kicsit nevettünk, amikor ezt a szót kiejtette. Mit is jelent? Nos azt, hogy a nő tisztában van-e saját kívánatosságával és azt át is tudja-e adni. De nemcsak ez az egy fogalom került elő. Itt van mindjárt a "tiszteletes edény" kifejezés is, ami a szakrális nász megélésében játszik szerepet. Minden, ami finom, kedves, harmonikus, lágy, az maga a Vénusz. Ennek fényében igyekezett vénusziasan fogalmazni, ami nem mindig sikerült:

"A férfi horoszkópjában a Vénusz mutatja meg, hogy milyen nőre gerjed. Ajaj, hát ez nem igazán szakrális... :)"

A következő mondatot halál komolyan mondta és csak akkor nevette el magát, amikor látta, hogy mi már kacagunk:

"...Ugyanis a következő a helyzet. Nem kell vele egyetérteni, de ettől függetlenül tudom, hogy igazam van..."

Hazafelé két dolgot figyeltem meg. Az egyik az, hogy teljesen más benyomást és érzést kelt bennem az esti városkép úgy, hogy a Duna már nagyon fent van a Lánchídnál. Valahogy közelebb kerül hozzánk minden, nem lent, a mélyben a köveknél kell keresni a folyót meg a hajókat, hanem a horizontunkban. Talán ezért olyan furcsa a látvány. Kicsit félelmetes is. A másik dolog, amit megfigyeltem az, hogy a Parlament körülötti park tele van macskákkal. Ha az ember jobban figyel, észreveheti, hogy a bokrok alatt macsekok ülnek.

Kellemes volt ez az este. Mindig örülök, amikor ilyen hangulatban telnek az órák. És még a villamosvezető is megvárt, volt értelme szaladni.

Paracelsus

Mi a közös Paracelsusban és bennem? A Skorpió Nap és Merkúr. És a vitriolba mártott nyelv és/vagy toll. Kíméletlenül kimond mindent, nem restell kioktatni és megleckéztetni másokat. A Skorpió Merkúr vagy zseniális elme vagy debil, kapcsolata van a kollektív tudatalattival. Paracelsus nem volt debil. Magamról sem hinném.
Paracelsust az orvostársai agyonverték a kritikái miatt. Ezek után kíváncsi vagyok, velem mi lesz. Néha nekem is nagyon fel van vágva a nyelvem...

Függőségeim

Szembesültem függőségeimmel. Rájöttem, hogy netfüggő vagyok. Nem megy már nélküle. Ezen kívül írás-függő is vagyok. Ha nem kommunikálhatok eme formában akár blogban vagy emailben, megőrülök. Ezen kívül asztrológia függő is vagyok. Meg kutya és esetleg futás függő is.

Na és mi van Leóval...? Ez itt a kérdés... Hm...

Holland reggeli

Kifelejtettem: Hollandia volt az első állomás, ahol volt tej és zöldség a reggelinél. Szuper volt! :)

Életmód tábor

A két hét lóti-futi után hulla fáradtan indultam neki az életmód tábornak, amit szombaton és vasárnap tartottak. Nagyon ciki volt, mert többször is elaludtam a fáradtságtól, éreztem, ahogy előre csuklik a fejem.

DUS, Belgium, Hollandia

Alig vártam, hogy az első hét után a kutyával lehessek. Igyekeztem minden percet vele lenni, és elmagyarázni, hogy megint el kell mennem.

Hétfőn fülledt, kardigános, napfényes időben érkeztem Ferihegyre, és ezúttal már félelem nélkül. De jó is volt! Mi több, a tranzitban még reggelizni is tudtam (Bokros Lajos ült két asztallal odébb). Természetesen ablakhoz kértem a helyet, és vártam, hogy most milyen gép repít az égbe. Ledöbbentem, amikor megláttam, hogy a Lufthansa regionális járata milyen pindurka. Atyaisten! Ez sokkal kisebb, mint az Air France gép volt, akkor ebben biztos sokkal erősebben fogom majd érezni a dolgokat, gondoltam. Hát legyen... De nem így volt. Simán ment minden, és a kaja is fincsi volt. Majdnem sikerült az út alatt befejeznem egy asztrológia könyvet, de nem volt elég idő rá, no meg az előttem ülő pasin Gio parfüm volt. Istenem, ez Leó illata, megbolondulok ettől az illattól, az egyetlen igazán férfias és vadító illat... Fel is hozott pár emlékképet. Amint kiértünk a felhők közül, láttuk, hogy milyen idő fogadott: szél, eső, borult ég és 8 fok! Mielőtt bepakoltam, megnéztem a neten az időjárást, végig 15 fokot írtak. Vittem meleg ruhát, de azért ennyire hidegre nem számítottam...
A düsseldorfi reptér (DUS) is tetszett, de gyanítom, nekem az első élmény lesz a mérvadó, és a CDG-t majd legfeljebb valamilyen amerikai reptér überelheti, már ha egyáltalán kijutok valaha a tengeren túlra. Átvettük a bérelt kocsit és nekivágtunk Poirot hazájának, vagyis Belgiumnak. Ahogyan elnéztem a belga falvakat és a sötétbarna ill. szürke téglából épült házakat arra gondoltam, milyen lehangoló és hogy képtelen lennék ilyen házban élni, nem tudnék azonosulni vele. Istenem, és nekem ezek tetszettek tini koromban...! Na jó, a terracotta tetszett, ami vörös, de akkor is. (Például ahogy átértünk szerdán Hollandiába, ott teljesen más érzetet keltettek a házak, pedig a stílus nem sokban tér el. Mégis élhetőbbek és barátságosabbak voltak a házak.)

Az első fél napos tréning után becsekkoltunk a szállodába, ami nagyon hangulatos, elegáns és modern volt. Mégis volt benne valami rusztikus. Istenem, és a szálloda vezetője is Gio illatfelhőben úszott, nem akartam elhinni, hogy egy nap kétszer is megkapom ezt az erős hatást/ingert.
Csapatos vacsorát tervezett a francia főnök, tizennyolcan voltunk, ha jól számoltam. Volt azért klikkesedés: franciák franciák mellé, magyarok magyarok és hollandok hollandok mellé helyezkedtek. Én meg szenvedtem, hogy három fogásos vacsorát kellett ennem. Még szerencse, hogy nem voltak nagy adagok, és tudtam húst és salátát kombinálni, azt meg még a Norbi diéta szerint is lehet este. Megállapítottam, hogy hiába voltunk Franciaországban elegáns és Michelin csillag várományos helyeken, sehol sem volt szakmailag rendesen megterítve. Itt, Belgiumban láttam az első gyönyörű terítéket. Az exem ezt eléggé belém verte anno a szakmája miatt. :) A belga felszolgálók profik voltak. Komolyan. Le a kalappal. Amikor már minden téma kimerült, kezdett kínossá válni a vacsora. Sosem értettem, hogy a vezetők miért nem hajlandóak észrevenni, hogy a társaság már menne... Úgy éjfélre sikerült is ágyba kerülnöm. Amúgy ez az egész hétre jellemző volt: a közös reggelitől kezdve a közös vacsora végéig együtt kellett lenni, és éjfélnél előbb soha nem kerültem ágyba, de volt, hogy még a szobámba sem. :(
A belga reggeli minőségileg nagyon jó volt. Mondjuk nem könnyű az Ibis reggelijét lekörözni, de akkor is jó volt. De ugye kitaláljátok, hogy mi az, ami még itt sem volt? Naná, hogy a tej! Az viszont nagyon bejött, hogy reggelinél és vacsoránál is Simply Red lágy zenéje, meg Frank Sinatra szólt. Illett a helyhez:

Egész nap ment a fejtágítás, szünetben, de néha még a tréning alatt is dolgozni kellett, mert nem állhatott le a munka. Így elég húzós volt azért. Este pedig ugyanaz megismétlődött, mint előző nap: közös vacsora. Megint enni kell, istenem... Mondjuk soha nem ettem még naphalat és az nagyon ízlett.

Szerdán útban Hollandia felé eltévedtünk a GPS ellenére. Jó, jó, hogy azért van, hogy segítse az embereket, de amondó vagyok, hogy elbutítja az embert. Nem kényszerít rá, hogy gondolkozz. És ha belegondolunk, hogy régen a szüleink korosztálya egy szál térképpel és Trabanttal jártak NDK-tól Jugoszláviáig, akkor elgondolkodtató, hogy vajon szükség van-e GPS-re... Hidegben érkeztünk az éppen nemzeti ünnepet tartó holland Enschedebe. A zene bömbölt a városban. A szálloda nagyon érdekes volt: egyszerre volt modern és elegáns, mégis belengte valamilyen retró és lepusztult fíling, olyan volt, mintha a Forró szél c. filmben lettem volna (Surda). A 15. emeleten volt a szobám, de a liftet nem értettem: gombok csak 11-15-ig voltak. Vajon mi lehetett az 1-10-es emeletekkel? A szoba dizájnos és trendi volt, de ki lehetett volna kergetni engem a világból ennyi feketével.Nem volt sok energiám és kedvem sem a csapattal bemenni a bulizós városba, de nem akartam kilógni, pláne, hogy új vagyok. Ezért erőt vettem magamon, és neki vágtunk (szerencsére már csak mi, magyarok) az óvárosnak. A színház nagyon tetszett, szobrok voltak a tetején:

Az utolsó munkával töltött napon holland partnercégnél tárgyaltunk egész nap. És nem fogjátok elhinni, hová hívtak este minket a franciákkal! Hát persze, hogy vacsorázni. Már herótom volt ennyi evéstől. Ismételten egy trendi, elegáns és extravagáns helyre mentünk, ahol egy hosszú, magas asztalnál volt megterítve bárszékekkel. Amikor az asztal végén megpillantottam egy életnagyságú lovat lámpával a fején és piros zoknival a lábán, nem akartam elhinni. Úgy látszik, Nyugat-Európában most az a divat, hogy életnagyságú lovat tesznek az éttermekbe. Későn végeztünk és rekord szar volt az idő: fújt, esett az eső, és volt vagy 4 fok. Bár ha jobban meggondolom, nem az idő volt rossz, hiszen azt szeretem, hanem az öltözetem. A fríz mondás is úgy tartja, hogy nincs rossz idő, csak rossz öltözet.

Pénteken el sem akartam hinni, hogy végre hazafelé vehetjük az irányt! Ismét DUS, LH, kis gép, ablak mellett. Igyekeztem átadni magam az érzésnek, hogy jól rögzüljön bennem, mert azt hiszem, most egy darabig nem lesz részem ilyen élményben. Láttam fentről az Esztergomi Bazilikát, és Budapestet. Tetszett! Itthon elvileg még be kellett volna menni a céghez és dolgozni a munkaidő végéig, de a francia főnök megengedte, hogy otthonról melózzunk. Így viszont csak későn indulhattam el az ebért. Nagyon fárasztó volt, későn értünk haza nagyon (egyébként nagyon örült a kutya, már már énekelt nekem örömében). Roppant mód örültem én is, hogy végre itthon vagyok a saját otthonomban, a saját tárgyaim és színeim vesznek körül, és mellettem szuszókál hű négylábúm...

I love CDG

Esküszöm, vártam a visszautat, hiszen számomra az utazás jelentette az izgalmat és az újdonságot. Jóval előbb kiértünk a CDG-ra, mert nem akartunk külön taxival utazni, no meg a párizsi pénteki forgalommal is riogattak. Nem egyszerre ment a gépünk, megpróbáltunk az előbbivel jönni, de nem volt már hely. A CDG-re érvén éppen a Magyar Máltai Szeretetszolgálat küldöttsége jött velünk szemben. "Jaj de jó! Újra magyar beszédet hallok!", mondtam.
Lenyűgözött a CDG mérete és minősége. Valahogy vonzanak az ilyen nagy szervezetek, az odatartozás érzése, az egyenruha, a hatalom, hiszen, ha egy reptér (pláne Európa legnagyobb reptere) behal, megbéníthatja a világot.

Ahogy várakoztunk a Tranzit c. Tom Hanks film jutott az eszembe. :)Már nem aggódtam sem a becsekkolás, sem a biztonsági ellenőrzés miatt. És sikerült ablak melletti helyet foglalnom. A gépen ezúttal megfordult a személyzet nemi aránya és három pasi és egy nő volt. Az egyik steward teljesen magával ragadott: szép arc, kopasz fej, magas és izmos volt és mosolygós is. Ahhh.... Pont hátul szolgált, ahol ültem, így legeltettem a szemem rendesen. Kavarogtunk vagy egy negyed órát a géppel, mire kiértünk a megfelelő pályára, és mint a távolugrók, gépek vártak egymás után, hogy sorra kerüljenek. Láttam üzbég és kenyai gépet is, szépek voltak. Aztán jött a gyorsulás és az a kellemes érzés, ami felemel. Mint amikor a lift megáll. Alattam a CDG, aztán még mindig a CDG, és még mindig ő... hihetetlen nagy! Búrám az ablakban, vadul fényképeztem. Aztán elkezdték felszolgálni a kaját, kezemben még mindig a masina. Kopasz utaskísérőm látta ezt és megkérdezte, hogy lefényképezzen-e. Le. Basszus, ha tudnád, hogy téged akarlak lefotózni...! :-D
Sikerült néhány képet készítenem a messzi Párizsról, aztán elnyelte a felhő. Az úton azon gondolkodtam, hogy azért milyen fantasztikus dolog, hogy az ember két óra alatt ilyen távolságot tud megtenni. Érdekelt volna, mennyivel gyorsul felszálláskor a gép, milyen magasan repülünk, éppen merre járunk, kint hány fok van, de állítólag ezt csak a nagy gépeken írják ki. Kár.
Megettem a vacsorát, olvastam egy órát, már épp mondtam, hogy kéne mennem pisilni, amikor a kapitány megszólalt, hogy ereszkedünk és felhívja a figyelmünket az esti Budapest látványára. Először a Lánchidat tudtam belőni, de nem gondoltam végig, melyik irányból jövünk, és pont fordítva gondoltam, mire rájöttem, hogy a Margit-sziget felett repültünk el. Csodás a város kivilágítva odafentről!!!! Lenyűgöző. A gép lassan leszállt, és érzékeny búcsút kellett vennem az Air France-tól, és a csinos stewardtól.

Az út miatt nem ittam annyit, mint kellene, hogy ne kelljen annyit pisilni, ezért a taxiban már a fejfájás kerülgetett. Éreztem, hogy vágyok valamilyen hideg italra, de nem vízre, sem üdítőre. Tej! Ez az! Tej! A sofőr benyögte a "Modern Sherwoodnál" (a KöKi előtti felüljáró mellett lévő zöld dzsumbujt hívják így állítólag), hogy másnap május elseje, minden zárva. Ah... Hulla fáradt voltam és tompa a fájdalomtól, de beszenvedtem magam még egy éjjel nappaliba. Otthon majdnem egy liter tejet megittam egyszerre. Nagyon hiányzott már. Pár perc múlva el is múlt a fájdalom.

Másnap végignéztem az Air France honlapot, és döbbenten láttam a riportban, nyolc ezer ember dolgozik a CDG-n és az AF-nél, hogy kétszer akkor forgalmat bonyolít, mint München vagy Frankfurt, és háromszor akkorát, mint a londoni Heathrow. Hiába, apám szokta mondani, hogy a lelke közepe Magyarország, de a világ közepe az Párizs akárki akármit mond. Igaza van.

Merci beaucoup, Air France!

Orléans

Orléans csendes, közepes méretű, francia város. A sétáló utcájuk engem a szegedi Kárász utcára emlékeztetett.
A fő téren ki másnak a szobra lenne, mint Jeanne d'Arcé (az emberek készültek a hétvégi Jeanne d'Arc fesztiválra), és naná, hogy van egy "Ráday utcájuk", a La Bourgogne, ami tele van étteremmel. Első esténk ide vezetett. Egy jó színvonalú étterembe mentünk, ahol nagyon hideg volt. Én már itt leragadtam, és nem tudtam másra figyelni, csak arra, hogy fázom, ezért nem is éreztem igazán jól magam. Ami a hidegnél is jobban zavart az volt, hogy nem volt angol étlap, így a franciául beszélő kollégákra voltam szorulva. Nem volt kellemes hiába voltak segítőkészek. Munkatársaim kulinárisan élvezkedtek, volt ott minden: csiga, libamáj, hal, kagyló, rák, vörösbor... Nem tartottam velük, nem kívántam ezeket a dolgokat, másrészt nem óhajtottam magam telezabálni pusztán csak azért, mert külföldön voltam és mert a cég fizette. Így is nehezemre esett az esti evés, hiszen nem szoktam este enni.
A villamos majdnem úgy néz ki, mint a mi Combinónk, csak picit kisebb. Az nagyon király, hogy a sínek között be van füvesítve a pálya, hogy csökkentse a zajt. A francia házak szépek, nagyon tetszettek, az utcák viszont piszkosak, szemetesek és ugyanúgy van kutyaszar is (jó nem annyi, mint nálunk, de van). Ez meglepett, azért meg kell hagyni. Az utcát járva azon merengtem, hogy nem tudnék itt élni, ami nem igaz, mert az ember mindent meg tud szokni, de valahogy annyira távol állt tőlem minden, hogy az már már furcsa volt. Mint ahogyan az is, hogy ilyen sok a korom fekete néger.Az estéket a kollégákkal töltöttem, mert bár számomra többet ér egy séta a városban nézelődve, mint egy luxus vacsora, egyrészt nem akartam aszociális lenni, másrészt nem akartam egyedül lenni egy olyan városban, ahol az emberek nem beszélnek angolul sem. Így hát sétáltunk a városban éttermeket kutatva, ez idő alatt igyekeztem magamba szívni a hangulatot és a látványt.
A francia kollégák hihetetlen ráérősen adják elő: reggel 9-nél előbb nem jönnek be az irodába, egyből “petit café” van, ami fél óra a büfében, aztán dolgoznak egy keveset, az ebéd szigorúan másfél óra, megint egy kis munka, persze kávészünettel, aztán fél hat felé elhúznak. Nem stresszelnek, nem pörögnek. Valahol nekik van igazuk, mert nem kapnak szívinfarktust, de ördögi kör, mert a belelustulásuk viszi viszont bele őket abba, hogy most elvesztik a munkájukat. Megint kénytelenek lesznek energiát beletenni az életbe, vagyis pörögni, de utána megint lenyugszanak és jön a petit café… Szóval ördögi kör.

Másodjára egy Lift nevű helyre mentünk, amolyan extravagáns, dizájnos helyre. Amikor megláttam, hogy az egyik asztalon egy életnagyságú fehér ló van, a Beverly Hills-i zsaru 2. c. film egyik jelenetében éreztem magam, ahol is Axel Foley felkeresi gyerekkori barátját, aki egy galériában dolgozik. Na ott egy olyan asztal van, ahol emberek feje forgott a tányérok helyén. Na, ez a ló is pont ilyen hatást váltott ki belőlem. :)))
Itt sikerült finomat rendelnem: füstölt kacsa combsonka parmezán tallérral és salátával. A desszert pedig vanília és csokoládé volt egy szelet süteménnyel, málnával a tetején. Nyami.
Harmadik este sikerült a kollégáknak elcsalniuk japán étterembe. Úgy látszik, Franciaországba kell mennem ahhoz, hogy beüljek sushit enni. :) No, azért maradtam a marha sasliknál salátával, de ettem két makit a munkatársak tányérjáról. Hát mint mondjak? Semmi extra, nem tudtam igazán kivenni a különböző ízeket. Viszont a pálcikával meglehetősen hamar boldogultam.
Negyedik este a többiek Michelin csillagos helyre akartak menni, de erről az élményről már beszámoltam. Összességében nem adnék oda egy jó rakott krumplit a francia ételért azt kell mondanom. Bár szerintem jobb lett volna helyi kis, házias éttermekben igazi francia kosztot enni, mintsem luxus éttermekben próbálkozni. Luxus éttermek, ahol francia ételeket lehet enni már itthon is vannak, és a mai logisztikával már az sem kérdés, hogy francia alapanyagokból készül az étel idehaza is. Még mindig kaja: megfigyeltem a harmadik reggelimnél, hogy a francia reggeli 80 százaléka (nem vicc!) édes. Ilyen croissant, olyan croissant (apropó croissant, az utcákon a pékségek még este hétkor is teljes választékkal árulják a péksüteményt, és vesznek is még olyankor is) kalács, crépes, lekvár, méz, különböző pelyhek, kávé. Egy fajta sonka és sajt volt kirakva. Azon röhögtem, hogy aki sonkát és sajtot evett, az nem francia volt. Én is azt ettem. Milyen érdekes, hogy nálunk meg inkább a sós dominál. A tej borzasztóan hiányzott.

A kint tartózkodásom alatt gondolkoztam néhány dolgon. Például azon, hogy bár egyáltalán nem volt kedvem ehhez az úthoz, mégis sok mindent megmutatott és adott. Ennek az útnak köszönhetően leküzdöttem a félelmemet a repüléssel szemben, végre kicsit kinyitotta a világot számomra (már nagyon rég voltam ennyi időt külföldön és ilyen messze), megmutatta, mennyire szeretem a kutyámat, hogy mennyire fontos számomra az az életmód, amit élek (kutya, futás, étkezés), megkóstoltam olyan ételt, amit azelőtt elképzelhetetlennek tartottam, mennyire zavaró egy olyan közeg, ahol nem értem a nyelvet, és szembesültem saját karakteremmel. Ugyanis a harmadik nap után már indultam volna haza, mondván, hogy elég volt ennyi. Zavart, hogy nem a saját ritmusom szerint kellett élnem, ugyanakkor megmutatta, hogy tudok alkalmazkodni ehhez is, ha nehéz, akkor is. És azon morfondíroztam, hogy nem lehet mindenki pörgős típus, aki mindenáron fel akarja fedezni az újat és csörtet előre. Flegmatikus embertípusokra is szükség van, hiszen ők adják a stabilitást, a hátteret a "motoroknak", akik mennek, hajtanak és előre viszik a világot. A flegmatikusok pedig szeretik a saját környezetüket és nincs ebben semmi rossz, hogy nem olyanok, mint azok, akik pörögnek. Hiszen akkor nem lennének szokások, helytörténeti múzeumok és még sorolhatnánk. Jó érzés fogott el, hogy igen, én olyan ember vagyok, aki szeret otthon lenni. Nem szégyelltem többé magam emiatt.

Repülök...

Figyelem, gigantikus hosszúságú élménybeszámolók következnek. A hosszú bejegyzéseket szerető olvasók - Nutelli elsősorban - remélem, örülnek, hogy pótolhatják a hiányt. :)

Két hete hétfőn hajnalban keltem, álmosan húztam el a függönyt. Sötét volt még, és az első dolog amit megláttam a résnyire kinyitott szememen keresztül az egy repülő volt. Jézusom! Ma repülni fogok!
A taxiban már kezdtem aggódni, de hál' istennek egy kutyás sofőrt fogtam ki a szomszédos utcából, így egész jól elterelte a figyelmem. Lassan megérkeztünk Ferihegyre. Ajaj, innen már nincs menekvés, gondoltam. Már világosodott, a csarnok pedig fényárban úszott. Végül nagy szerencsémre találtam egy lányt a cégnél, aki szintén ezzel a géppel utazott, és nagyon megörültem, mert elég talpraesettnek tűnt elsőre, és mint utóbb kiderült rutinos repülőről van szó: többször is megjárta már az USA nyugati partját. Mondanom sem kell, hogy Kos volt a leányzó, de megértéssel fordult felém, tudta, hogy először repülök. Csak bámultam, mit hogyan kell csinálni a becsekkolásnál és a biztonsági ellenőrzésnél. A tranzitban megkönnyebbültem egy picit, az első stresszelő tényezőkön már túl voltam. "Megyünk? Már boardolják a gépet", hangzott a kérdés. Ah, na jó, persze menjünk. A filmekből ismerős beszálló folyosóra léptem (nem biztos, hogy így hívják azt a hernyó szerű alagutat, amit a gépekhez kapcsolnak), és a Reszkessetek, betörők c. film jutott az eszembe, amikor a család és a pici gyerekek rohannak ugyanilyen folyosón, hogy le ne késsék a gépet.
Az Air France Airbus A320-as gépébe lépve döbbenten kérdeztem, hogy ez ilyen pici...? Filmekben sokkal nagyobbnak tűnt "A repülőgép"... Ekkor még fogalmam sem volt repülőgép és repülőgép között lévő különbségről. Azt hittem, hogy három sor van három-három üléssel és mint anno valami nyugati csatorna légitársaság reklámjában itt is hátra lehet dönteni az üléseket és elől ki lehet nyújtani a lábakat. "Óóó, azok a transzatlanti járatok", mondta tapasztalt kolléganőm. "Azokon van emelet is." Hm... hát jó, gondoltam.
Nem szállhatott fel a gép időben, húsz percet kellett várni. Ah, istenem, még húzzák is az idegeimet. Aztán lassan kigurultunk a pályára. Vártam a nagy gyorsulást és a már emlegetett felrugaszkodáskor érezhető székbe passzírozódást, de alig éreztem valamit. Csak annyit érzékeltem, hogy felhoppant a gép, és távolodtunk a földtől, mintha egy óriáskerékben lettem volna. "Ennyi?", kérdeztem. Aha, felelte a leányzó. Hát ez semmi, mondtam döbbenten, és nem hittem el, hogy az én súlyomat valami tartósan a levegőben bírja tartani. A szárnyál ültem, nem ablaknál, de azért lehetett picit látni a tájat, aztán a felhőket. Sosem értettem azt a mondatot, hogy felhők felett az ég, de odafönt leesett a tantusz: vakító felhők és szikrázó napsütés.
Az utazás valóban olyan volt, ahogy mondták: mintha buszban ültem volna. A fülem nem dugult be, nem hánytam, nem éreztem semmit. Nem féltem, hogy lezuhanunk, nem éreztem magam kiszolgáltatottnak. Úgy gondoltam, úgyis az történik, ami meg van írva.
Az ereszkedés sem volt rossz, és a leszállás is simán ment. Ha egyedül mentem volna, azt hiszem, hogy a CDG-n eltévedtem volna a csomag megkeresése közben. Cirka tíz percet kavarogtunk a CDG-n a busszal, ami bevitt a terminálra, és közben elképedtem ettől a hatalmas reptértől. Éreztem, hogy máris beleszerettem. Magyar gyerekek sorra vágták a gépek típusát, melyek előtt elhaladtunk. Hát igen, ők már így nőnek föl: kinyílt a világ, repülnek már egészen kis koruktól fogva. Amikor én voltam gyerek, az is élményszámba ment, ha valaki a Daciaval lejutott a jugoszláv tengerpartra. De repülni akkoriban? Á... Következő beszólás egy magyar kisfiútól: "Azért Air France, hogy menjünk a francba?" :)))
Első pozitív élményem a franciákkal kapcsolatban a CDG-n volt, amikor is egy reptéri faszi megkérdezte, hogy segíthet-e. Naná, a csomagot akarjuk fölvenni. Útba irányítása után megérkeztünk a szalaghoz. Lehidaltam a logisztikától: kijelző mutatta, hogy 10:01-re ott lesznek a budapesti gép csomagjai. Úgy volt! Elindultunk a kijárat felé, és hál' istennek a sofőr bácsi ott állt a kapuban kezében a céges táblával. Jaj de jó, gondoltam. Tartottam attól, hogy nem fogjuk megtalálni.
Apám retteg a repüléstől, de attól még jobban, hogy az egy szem lánya repül. Már egy hete folyamatosan online-ban volt az öccsével, aki évek óta Limoges-ban egy olasz légitársaságnál repülőgép mérnökként dolgozik. Úgy éreztem, hogy a nagybátyám levelei enyhítették apám félelmét, mert az öccse autentikus és hiteles forrás volt számára. Megbeszéltem apámmal, hogy amint bent ülök a taxiban, hívni fogom, és biztosan lesz fél óra különbség a leszállás és e között. Így is volt: beültem a taxiba és egyből hívtam. Anyám vette föl. Leszálltam, mondtam örömteli hangon. "Tudom, apád már beszélt Feriheggyel, hogy simán leszállt a gép." PAFF!!! Ezúttal nem akadtam ki, hanem jót nevettem, másrészt a pozitív oldalát néztem: valahol tök jó, hogy ilyen, mindent ki tud deríteni és el tud intézni.

Megjöttem+G-nap

De máris rohanok. Élménybeszámoló lesz, csak hulla vagyok, és nem akarom összecsapni. Szeretnék holnap írni, sok élmény és gondolat van, és már az írás is nagyon hiányzik. Végre itthon vagyunk a kutyával! Jó együtt.

Ma G-nap van. Kilencen köszöntöttek föl. Köztük volt az előző munkahely ügyvezető igazgatója is (nem a tulajdonos, hanem a GM). Hihihi.... :))