Repülök...

Figyelem, gigantikus hosszúságú élménybeszámolók következnek. A hosszú bejegyzéseket szerető olvasók - Nutelli elsősorban - remélem, örülnek, hogy pótolhatják a hiányt. :)

Két hete hétfőn hajnalban keltem, álmosan húztam el a függönyt. Sötét volt még, és az első dolog amit megláttam a résnyire kinyitott szememen keresztül az egy repülő volt. Jézusom! Ma repülni fogok!
A taxiban már kezdtem aggódni, de hál' istennek egy kutyás sofőrt fogtam ki a szomszédos utcából, így egész jól elterelte a figyelmem. Lassan megérkeztünk Ferihegyre. Ajaj, innen már nincs menekvés, gondoltam. Már világosodott, a csarnok pedig fényárban úszott. Végül nagy szerencsémre találtam egy lányt a cégnél, aki szintén ezzel a géppel utazott, és nagyon megörültem, mert elég talpraesettnek tűnt elsőre, és mint utóbb kiderült rutinos repülőről van szó: többször is megjárta már az USA nyugati partját. Mondanom sem kell, hogy Kos volt a leányzó, de megértéssel fordult felém, tudta, hogy először repülök. Csak bámultam, mit hogyan kell csinálni a becsekkolásnál és a biztonsági ellenőrzésnél. A tranzitban megkönnyebbültem egy picit, az első stresszelő tényezőkön már túl voltam. "Megyünk? Már boardolják a gépet", hangzott a kérdés. Ah, na jó, persze menjünk. A filmekből ismerős beszálló folyosóra léptem (nem biztos, hogy így hívják azt a hernyó szerű alagutat, amit a gépekhez kapcsolnak), és a Reszkessetek, betörők c. film jutott az eszembe, amikor a család és a pici gyerekek rohannak ugyanilyen folyosón, hogy le ne késsék a gépet.
Az Air France Airbus A320-as gépébe lépve döbbenten kérdeztem, hogy ez ilyen pici...? Filmekben sokkal nagyobbnak tűnt "A repülőgép"... Ekkor még fogalmam sem volt repülőgép és repülőgép között lévő különbségről. Azt hittem, hogy három sor van három-három üléssel és mint anno valami nyugati csatorna légitársaság reklámjában itt is hátra lehet dönteni az üléseket és elől ki lehet nyújtani a lábakat. "Óóó, azok a transzatlanti járatok", mondta tapasztalt kolléganőm. "Azokon van emelet is." Hm... hát jó, gondoltam.
Nem szállhatott fel a gép időben, húsz percet kellett várni. Ah, istenem, még húzzák is az idegeimet. Aztán lassan kigurultunk a pályára. Vártam a nagy gyorsulást és a már emlegetett felrugaszkodáskor érezhető székbe passzírozódást, de alig éreztem valamit. Csak annyit érzékeltem, hogy felhoppant a gép, és távolodtunk a földtől, mintha egy óriáskerékben lettem volna. "Ennyi?", kérdeztem. Aha, felelte a leányzó. Hát ez semmi, mondtam döbbenten, és nem hittem el, hogy az én súlyomat valami tartósan a levegőben bírja tartani. A szárnyál ültem, nem ablaknál, de azért lehetett picit látni a tájat, aztán a felhőket. Sosem értettem azt a mondatot, hogy felhők felett az ég, de odafönt leesett a tantusz: vakító felhők és szikrázó napsütés.
Az utazás valóban olyan volt, ahogy mondták: mintha buszban ültem volna. A fülem nem dugult be, nem hánytam, nem éreztem semmit. Nem féltem, hogy lezuhanunk, nem éreztem magam kiszolgáltatottnak. Úgy gondoltam, úgyis az történik, ami meg van írva.
Az ereszkedés sem volt rossz, és a leszállás is simán ment. Ha egyedül mentem volna, azt hiszem, hogy a CDG-n eltévedtem volna a csomag megkeresése közben. Cirka tíz percet kavarogtunk a CDG-n a busszal, ami bevitt a terminálra, és közben elképedtem ettől a hatalmas reptértől. Éreztem, hogy máris beleszerettem. Magyar gyerekek sorra vágták a gépek típusát, melyek előtt elhaladtunk. Hát igen, ők már így nőnek föl: kinyílt a világ, repülnek már egészen kis koruktól fogva. Amikor én voltam gyerek, az is élményszámba ment, ha valaki a Daciaval lejutott a jugoszláv tengerpartra. De repülni akkoriban? Á... Következő beszólás egy magyar kisfiútól: "Azért Air France, hogy menjünk a francba?" :)))
Első pozitív élményem a franciákkal kapcsolatban a CDG-n volt, amikor is egy reptéri faszi megkérdezte, hogy segíthet-e. Naná, a csomagot akarjuk fölvenni. Útba irányítása után megérkeztünk a szalaghoz. Lehidaltam a logisztikától: kijelző mutatta, hogy 10:01-re ott lesznek a budapesti gép csomagjai. Úgy volt! Elindultunk a kijárat felé, és hál' istennek a sofőr bácsi ott állt a kapuban kezében a céges táblával. Jaj de jó, gondoltam. Tartottam attól, hogy nem fogjuk megtalálni.
Apám retteg a repüléstől, de attól még jobban, hogy az egy szem lánya repül. Már egy hete folyamatosan online-ban volt az öccsével, aki évek óta Limoges-ban egy olasz légitársaságnál repülőgép mérnökként dolgozik. Úgy éreztem, hogy a nagybátyám levelei enyhítették apám félelmét, mert az öccse autentikus és hiteles forrás volt számára. Megbeszéltem apámmal, hogy amint bent ülök a taxiban, hívni fogom, és biztosan lesz fél óra különbség a leszállás és e között. Így is volt: beültem a taxiba és egyből hívtam. Anyám vette föl. Leszálltam, mondtam örömteli hangon. "Tudom, apád már beszélt Feriheggyel, hogy simán leszállt a gép." PAFF!!! Ezúttal nem akadtam ki, hanem jót nevettem, másrészt a pozitív oldalát néztem: valahol tök jó, hogy ilyen, mindent ki tud deríteni és el tud intézni.