I love CDG

Esküszöm, vártam a visszautat, hiszen számomra az utazás jelentette az izgalmat és az újdonságot. Jóval előbb kiértünk a CDG-ra, mert nem akartunk külön taxival utazni, no meg a párizsi pénteki forgalommal is riogattak. Nem egyszerre ment a gépünk, megpróbáltunk az előbbivel jönni, de nem volt már hely. A CDG-re érvén éppen a Magyar Máltai Szeretetszolgálat küldöttsége jött velünk szemben. "Jaj de jó! Újra magyar beszédet hallok!", mondtam.
Lenyűgözött a CDG mérete és minősége. Valahogy vonzanak az ilyen nagy szervezetek, az odatartozás érzése, az egyenruha, a hatalom, hiszen, ha egy reptér (pláne Európa legnagyobb reptere) behal, megbéníthatja a világot.

Ahogy várakoztunk a Tranzit c. Tom Hanks film jutott az eszembe. :)Már nem aggódtam sem a becsekkolás, sem a biztonsági ellenőrzés miatt. És sikerült ablak melletti helyet foglalnom. A gépen ezúttal megfordult a személyzet nemi aránya és három pasi és egy nő volt. Az egyik steward teljesen magával ragadott: szép arc, kopasz fej, magas és izmos volt és mosolygós is. Ahhh.... Pont hátul szolgált, ahol ültem, így legeltettem a szemem rendesen. Kavarogtunk vagy egy negyed órát a géppel, mire kiértünk a megfelelő pályára, és mint a távolugrók, gépek vártak egymás után, hogy sorra kerüljenek. Láttam üzbég és kenyai gépet is, szépek voltak. Aztán jött a gyorsulás és az a kellemes érzés, ami felemel. Mint amikor a lift megáll. Alattam a CDG, aztán még mindig a CDG, és még mindig ő... hihetetlen nagy! Búrám az ablakban, vadul fényképeztem. Aztán elkezdték felszolgálni a kaját, kezemben még mindig a masina. Kopasz utaskísérőm látta ezt és megkérdezte, hogy lefényképezzen-e. Le. Basszus, ha tudnád, hogy téged akarlak lefotózni...! :-D
Sikerült néhány képet készítenem a messzi Párizsról, aztán elnyelte a felhő. Az úton azon gondolkodtam, hogy azért milyen fantasztikus dolog, hogy az ember két óra alatt ilyen távolságot tud megtenni. Érdekelt volna, mennyivel gyorsul felszálláskor a gép, milyen magasan repülünk, éppen merre járunk, kint hány fok van, de állítólag ezt csak a nagy gépeken írják ki. Kár.
Megettem a vacsorát, olvastam egy órát, már épp mondtam, hogy kéne mennem pisilni, amikor a kapitány megszólalt, hogy ereszkedünk és felhívja a figyelmünket az esti Budapest látványára. Először a Lánchidat tudtam belőni, de nem gondoltam végig, melyik irányból jövünk, és pont fordítva gondoltam, mire rájöttem, hogy a Margit-sziget felett repültünk el. Csodás a város kivilágítva odafentről!!!! Lenyűgöző. A gép lassan leszállt, és érzékeny búcsút kellett vennem az Air France-tól, és a csinos stewardtól.

Az út miatt nem ittam annyit, mint kellene, hogy ne kelljen annyit pisilni, ezért a taxiban már a fejfájás kerülgetett. Éreztem, hogy vágyok valamilyen hideg italra, de nem vízre, sem üdítőre. Tej! Ez az! Tej! A sofőr benyögte a "Modern Sherwoodnál" (a KöKi előtti felüljáró mellett lévő zöld dzsumbujt hívják így állítólag), hogy másnap május elseje, minden zárva. Ah... Hulla fáradt voltam és tompa a fájdalomtól, de beszenvedtem magam még egy éjjel nappaliba. Otthon majdnem egy liter tejet megittam egyszerre. Nagyon hiányzott már. Pár perc múlva el is múlt a fájdalom.

Másnap végignéztem az Air France honlapot, és döbbenten láttam a riportban, nyolc ezer ember dolgozik a CDG-n és az AF-nél, hogy kétszer akkor forgalmat bonyolít, mint München vagy Frankfurt, és háromszor akkorát, mint a londoni Heathrow. Hiába, apám szokta mondani, hogy a lelke közepe Magyarország, de a világ közepe az Párizs akárki akármit mond. Igaza van.

Merci beaucoup, Air France!