Orléans

Orléans csendes, közepes méretű, francia város. A sétáló utcájuk engem a szegedi Kárász utcára emlékeztetett.
A fő téren ki másnak a szobra lenne, mint Jeanne d'Arcé (az emberek készültek a hétvégi Jeanne d'Arc fesztiválra), és naná, hogy van egy "Ráday utcájuk", a La Bourgogne, ami tele van étteremmel. Első esténk ide vezetett. Egy jó színvonalú étterembe mentünk, ahol nagyon hideg volt. Én már itt leragadtam, és nem tudtam másra figyelni, csak arra, hogy fázom, ezért nem is éreztem igazán jól magam. Ami a hidegnél is jobban zavart az volt, hogy nem volt angol étlap, így a franciául beszélő kollégákra voltam szorulva. Nem volt kellemes hiába voltak segítőkészek. Munkatársaim kulinárisan élvezkedtek, volt ott minden: csiga, libamáj, hal, kagyló, rák, vörösbor... Nem tartottam velük, nem kívántam ezeket a dolgokat, másrészt nem óhajtottam magam telezabálni pusztán csak azért, mert külföldön voltam és mert a cég fizette. Így is nehezemre esett az esti evés, hiszen nem szoktam este enni.
A villamos majdnem úgy néz ki, mint a mi Combinónk, csak picit kisebb. Az nagyon király, hogy a sínek között be van füvesítve a pálya, hogy csökkentse a zajt. A francia házak szépek, nagyon tetszettek, az utcák viszont piszkosak, szemetesek és ugyanúgy van kutyaszar is (jó nem annyi, mint nálunk, de van). Ez meglepett, azért meg kell hagyni. Az utcát járva azon merengtem, hogy nem tudnék itt élni, ami nem igaz, mert az ember mindent meg tud szokni, de valahogy annyira távol állt tőlem minden, hogy az már már furcsa volt. Mint ahogyan az is, hogy ilyen sok a korom fekete néger.Az estéket a kollégákkal töltöttem, mert bár számomra többet ér egy séta a városban nézelődve, mint egy luxus vacsora, egyrészt nem akartam aszociális lenni, másrészt nem akartam egyedül lenni egy olyan városban, ahol az emberek nem beszélnek angolul sem. Így hát sétáltunk a városban éttermeket kutatva, ez idő alatt igyekeztem magamba szívni a hangulatot és a látványt.
A francia kollégák hihetetlen ráérősen adják elő: reggel 9-nél előbb nem jönnek be az irodába, egyből “petit café” van, ami fél óra a büfében, aztán dolgoznak egy keveset, az ebéd szigorúan másfél óra, megint egy kis munka, persze kávészünettel, aztán fél hat felé elhúznak. Nem stresszelnek, nem pörögnek. Valahol nekik van igazuk, mert nem kapnak szívinfarktust, de ördögi kör, mert a belelustulásuk viszi viszont bele őket abba, hogy most elvesztik a munkájukat. Megint kénytelenek lesznek energiát beletenni az életbe, vagyis pörögni, de utána megint lenyugszanak és jön a petit café… Szóval ördögi kör.

Másodjára egy Lift nevű helyre mentünk, amolyan extravagáns, dizájnos helyre. Amikor megláttam, hogy az egyik asztalon egy életnagyságú fehér ló van, a Beverly Hills-i zsaru 2. c. film egyik jelenetében éreztem magam, ahol is Axel Foley felkeresi gyerekkori barátját, aki egy galériában dolgozik. Na ott egy olyan asztal van, ahol emberek feje forgott a tányérok helyén. Na, ez a ló is pont ilyen hatást váltott ki belőlem. :)))
Itt sikerült finomat rendelnem: füstölt kacsa combsonka parmezán tallérral és salátával. A desszert pedig vanília és csokoládé volt egy szelet süteménnyel, málnával a tetején. Nyami.
Harmadik este sikerült a kollégáknak elcsalniuk japán étterembe. Úgy látszik, Franciaországba kell mennem ahhoz, hogy beüljek sushit enni. :) No, azért maradtam a marha sasliknál salátával, de ettem két makit a munkatársak tányérjáról. Hát mint mondjak? Semmi extra, nem tudtam igazán kivenni a különböző ízeket. Viszont a pálcikával meglehetősen hamar boldogultam.
Negyedik este a többiek Michelin csillagos helyre akartak menni, de erről az élményről már beszámoltam. Összességében nem adnék oda egy jó rakott krumplit a francia ételért azt kell mondanom. Bár szerintem jobb lett volna helyi kis, házias éttermekben igazi francia kosztot enni, mintsem luxus éttermekben próbálkozni. Luxus éttermek, ahol francia ételeket lehet enni már itthon is vannak, és a mai logisztikával már az sem kérdés, hogy francia alapanyagokból készül az étel idehaza is. Még mindig kaja: megfigyeltem a harmadik reggelimnél, hogy a francia reggeli 80 százaléka (nem vicc!) édes. Ilyen croissant, olyan croissant (apropó croissant, az utcákon a pékségek még este hétkor is teljes választékkal árulják a péksüteményt, és vesznek is még olyankor is) kalács, crépes, lekvár, méz, különböző pelyhek, kávé. Egy fajta sonka és sajt volt kirakva. Azon röhögtem, hogy aki sonkát és sajtot evett, az nem francia volt. Én is azt ettem. Milyen érdekes, hogy nálunk meg inkább a sós dominál. A tej borzasztóan hiányzott.

A kint tartózkodásom alatt gondolkoztam néhány dolgon. Például azon, hogy bár egyáltalán nem volt kedvem ehhez az úthoz, mégis sok mindent megmutatott és adott. Ennek az útnak köszönhetően leküzdöttem a félelmemet a repüléssel szemben, végre kicsit kinyitotta a világot számomra (már nagyon rég voltam ennyi időt külföldön és ilyen messze), megmutatta, mennyire szeretem a kutyámat, hogy mennyire fontos számomra az az életmód, amit élek (kutya, futás, étkezés), megkóstoltam olyan ételt, amit azelőtt elképzelhetetlennek tartottam, mennyire zavaró egy olyan közeg, ahol nem értem a nyelvet, és szembesültem saját karakteremmel. Ugyanis a harmadik nap után már indultam volna haza, mondván, hogy elég volt ennyi. Zavart, hogy nem a saját ritmusom szerint kellett élnem, ugyanakkor megmutatta, hogy tudok alkalmazkodni ehhez is, ha nehéz, akkor is. És azon morfondíroztam, hogy nem lehet mindenki pörgős típus, aki mindenáron fel akarja fedezni az újat és csörtet előre. Flegmatikus embertípusokra is szükség van, hiszen ők adják a stabilitást, a hátteret a "motoroknak", akik mennek, hajtanak és előre viszik a világot. A flegmatikusok pedig szeretik a saját környezetüket és nincs ebben semmi rossz, hogy nem olyanok, mint azok, akik pörögnek. Hiszen akkor nem lennének szokások, helytörténeti múzeumok és még sorolhatnánk. Jó érzés fogott el, hogy igen, én olyan ember vagyok, aki szeret otthon lenni. Nem szégyelltem többé magam emiatt.