Hétfőn fülledt, kardigános, napfényes időben érkeztem Ferihegyre, és ezúttal már félelem nélkül. De jó is volt! Mi több, a tranzitban még reggelizni is tudtam (Bokros Lajos ült két asztallal odébb). Természetesen ablakhoz kértem a helyet, és vártam, hogy most milyen gép repít az égbe. Ledöbbentem, amikor megláttam, hogy a Lufthansa regionális járata milyen pindurka. Atyaisten! Ez sokkal kisebb, mint az Air France gép volt, akkor ebben biztos sokkal erősebben fogom majd érezni a dolgokat, gondoltam. Hát legyen... De nem így volt. Simán ment minden, és a kaja is fincsi volt. Majdnem sikerült az út alatt befejeznem egy asztrológia könyvet, de nem volt elég idő rá, no meg az előttem ülő pasin Gio parfüm volt. Istenem, ez Leó illata, megbolondulok ettől az illattól, az egyetlen igazán férfias és vadító illat... Fel is hozott pár emlékképet. Amint kiértünk a felhők közül, láttuk, hogy milyen idő fogadott: szél, eső, borult ég és 8 fok! Mielőtt bepakoltam, megnéztem a neten az időjárást, végig 15 fokot írtak. Vittem meleg ruhát, de azért ennyire hidegre nem számítottam...
A düsseldorfi reptér (DUS) is tetszett, de gyanítom, nekem az első élmény lesz a mérvadó, és a CDG-t majd legfeljebb valamilyen amerikai reptér überelheti, már ha egyáltalán kijutok valaha a tengeren túlra. Átvettük a bérelt kocsit és nekivágtunk Poirot hazájának, vagyis Belgiumnak. Ahogyan elnéztem a belga falvakat és a sötétbarna ill. szürke téglából épült házakat arra gondoltam, milyen lehangoló és hogy képtelen lennék ilyen házban élni, nem tudnék azonosulni vele. Istenem, és nekem ezek tetszettek tini koromban...! Na jó, a terracotta tetszett, ami vörös, de akkor is. (Például ahogy átértünk szerdán Hollandiába, ott teljesen más érzetet keltettek a házak, pedig a stílus nem sokban tér el. Mégis élhetőbbek és barátságosabbak voltak a házak.)
Az első fél napos tréning után becsekkoltunk a szállodába, ami nagyon hangulatos, elegáns és modern volt. Mégis volt benne valami rusztikus. Istenem, és a szálloda vezetője is Gio illatfelhőben úszott, nem akartam elhinni, hogy egy nap kétszer is megkapom ezt az erős hatást/ingert.
Csapatos vacsorát tervezett a francia főnök, tizennyolcan voltunk, ha jól számoltam. Volt azért klikkesedés: franciák franciák mellé, magyarok magyarok és hollandok hollandok mellé helyezkedtek. Én meg szenvedtem, hogy három fogásos vacsorát kellett ennem. Még szerencse, hogy nem voltak nagy adagok, és tudtam húst és salátát kombinálni, azt meg még a Norbi diéta szerint is lehet este. Megállapítottam, hogy hiába voltunk Franciaországban elegáns és Michelin csillag várományos helyeken, sehol sem volt szakmailag rendesen megterítve. Itt, Belgiumban láttam az első gyönyörű terítéket. Az exem ezt eléggé belém verte anno a szakmája miatt. :) A belga felszolgálók profik voltak. Komolyan. Le a kalappal. Amikor már minden téma kimerült, kezdett kínossá válni a vacsora. Sosem értettem, hogy a vezetők miért nem hajlandóak észrevenni, hogy a társaság már menne... Úgy éjfélre sikerült is ágyba kerülnöm. Amúgy ez az egész hétre jellemző volt: a közös reggelitől kezdve a közös vacsora végéig együtt kellett lenni, és éjfélnél előbb soha nem kerültem ágyba, de volt, hogy még a szobámba sem. :(
A belga reggeli minőségileg nagyon jó volt. Mondjuk nem könnyű az Ibis reggelijét lekörözni, de akkor is jó volt. De ugye kitaláljátok, hogy mi az, ami még itt sem volt? Naná, hogy a tej! Az viszont nagyon bejött, hogy reggelinél és vacsoránál is Simply Red lágy zenéje, meg Frank Sinatra szólt. Illett a helyhez:
Egész nap ment a fejtágítás, szünetben, de néha még a tréning alatt is dolgozni kellett, mert nem állhatott le a munka. Így elég húzós volt azért. Este pedig ugyanaz megismétlődött, mint előző nap: közös vacsora. Megint enni kell, istenem... Mondjuk soha nem ettem még naphalat és az nagyon ízlett.Szerdán útban Hollandia felé eltévedtünk a GPS ellenére. Jó, jó, hogy azért van, hogy segítse az embereket, de amondó vagyok, hogy elbutítja az embert. Nem kényszerít rá, hogy gondolkozz. És ha belegondolunk, hogy régen a szüleink korosztálya egy szál térképpel és Trabanttal jártak NDK-tól Jugoszláviáig, akkor elgondolkodtató, hogy vajon szükség van-e GPS-re... Hidegben érkeztünk az éppen nemzeti ünnepet tartó holland Enschedebe. A zene bömbölt a városban. A szálloda nagyon érdekes volt: egyszerre volt modern és elegáns, mégis belengte valamilyen retró és lepusztult fíling, olyan volt, mintha a Forró szél c. filmben lettem volna (Surda). A 15. emeleten volt a szobám, de a liftet nem értettem: gombok csak 11-15-ig voltak. Vajon mi lehetett az 1-10-es emeletekkel? A szoba dizájnos és trendi volt, de ki lehetett volna kergetni engem a világból ennyi feketével.
Nem volt sok energiám és kedvem sem a csapattal bemenni a bulizós városba, de nem akartam kilógni, pláne, hogy új vagyok. Ezért erőt vettem magamon, és neki vágtunk (szerencsére már csak mi, magyarok) az óvárosnak. A színház nagyon tetszett, szobrok voltak a tetején:
Az utolsó munkával töltött napon holland partnercégnél tárgyaltunk egész nap. És nem fogjátok elhinni, hová hívtak este minket a franciákkal! Hát persze, hogy vacsorázni. Már herótom volt ennyi evéstől. Ismételten egy trendi, elegáns és extravagáns helyre mentünk, ahol egy hosszú, magas asztalnál volt megterítve bárszékekkel. Amikor az asztal végén megpillantottam egy életnagyságú lovat lámpával a fején és piros zoknival a lábán, nem akartam elhinni. Úgy látszik, Nyugat-Európában most az a divat, hogy életnagyságú lovat tesznek az éttermekbe. Későn végeztünk és rekord szar volt az idő: fújt, esett az eső, és volt vagy 4 fok. Bár ha jobban meggondolom, nem az idő volt rossz, hiszen azt szeretem, hanem az öltözetem. A fríz mondás is úgy tartja, hogy nincs rossz idő, csak rossz öltözet.Pénteken el sem akartam hinni, hogy végre hazafelé vehetjük az irányt! Ismét DUS, LH, kis gép, ablak mellett. Igyekeztem átadni magam az érzésnek, hogy jól rögzüljön bennem, mert azt hiszem, most egy darabig nem lesz részem ilyen élményben. Láttam fentről az Esztergomi Bazilikát, és Budapestet. Tetszett! Itthon elvileg még be kellett volna menni a céghez és dolgozni a munkaidő végéig, de a francia főnök megengedte, hogy otthonról melózzunk. Így viszont csak későn indulhattam el az ebért. Nagyon fárasztó volt, későn értünk haza nagyon (egyébként nagyon örült a kutya, már már énekelt nekem örömében). Roppant mód örültem én is, hogy végre itthon vagyok a saját otthonomban, a saját tárgyaim és színeim vesznek körül, és mellettem szuszókál hű négylábúm...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése