Visszatalálni önmagamhoz

Nem tudom, miért írok mostanában újból erre a blogra. Jól esik írni. Jól esik IDE írni. Jól esik emlékezni, gondolatokat megosztani. Akkor is, ha senki sem olvassa őket. Valahogy nincs kedvem az angol blogra írni, ráadásul két nyelven. Most nincs. Majd biztos lesz kedvem oda is írni megint, de most valahogy befelé kell figyelnem, úgy érzem. Így töltődöm. Emlékek, anyanyelv, saját kultúra. Vissza akarok találni magamhoz és az érzéseket kiírni magamból. Érzem, hogy mostanában gyakran vissza fogok ide térni. Tizenkét éve kezdtem ezt a blogot (naplót)... hihetetlen. 

András-napi bulik

Holnap van András-nap. Szép emlékeim vannak az András-napról. Nem tudom, hogy miért lettem ennyire szentimentális mostanában... biztos az öregedés jele az, hogy az ember egyre gyakrabban emlékezik vissza a gyerekkorára. 

Mosolyogva, szívet melengetően gondolok vissza az András-napokra, ugyanakkor elfog a szomorúság, hogy ez már a múlté és ilyen élményben már nem lesz részem. (Jó, lesz más remélhetőleg, de akkor is...) 

S hogy milyenek voltak az András-napok? Nos, a szüleimnek volt egy kollégája, akit Andrásnak hívtak (becenevén Bazuka), aki a névnapján, illetve az ahhoz legközelebb eső szombaton mindig nagy bulit csapott. Mindig roppant izgatottan vártam az őszt, s aztán a jeles napokat és persze a karácsonyi ünnepkört. Minden apukám és a bátyám névnapján indult, Nándor napon, október 19-én. Aztán jött a születésnapom október végén, aztán a Nagyié Katalin napon, azaz november 27-én. November 30-án mindig elmentünk a szokásos András-napi buliba, aztán jött a Mikulás, december 16-án Apu születésnapja, amikor is Ő tartott bulit a kollégáknak és végül a karácsony. Fú, nagyon klassz volt ennyi ünnep, s a karácsonyi várakozást valahogy megtörték ezek a jeles napok. 

Na de vissza az András-napi bulikhoz! Szóval tőlünk nem messze, pár perc gyaloglásra, a Puli sétányon voltak ezek a bulik a már említett kolléga lakásán. Már eleve az izgalmas volt, hogy a lakótelepen egy másik típusú házba, lépcsőházba lehetett bemenni és valaki másnak a lakásában vendégeskedni. Bazukának két lánya volt; s mi, gyerekek értelem szerűen először a gyerekszobában játszottunk. 

Az is izgalmas volt, hogy a felnőttek mind hoztak egy üveg italt az ünnepeltnek, virágot és bonbont a háziasszonynak és egy-egy tábla csokit a gyerekeknek. A dohányzóasztal szépen meg volt terítve szendvicsekkel, pogácsával, süteményekkel és innivalóval. Imádtam, ahogyan pezsgett az élet a nagyszobában, akkor is, ha nem értettem, miről beszélgettek a felnőttek és min nevettek föl olykor-olykor. 

Amikor a hangulat már igen oldott volt, mi, gyerekek is előmerészkedtünk a gyerekszobából. Egy alkalommal, de lehet, hogy többször is előfordult, már nem emlékszem, beizzították az akkoriban még igen csak ritkaság számba menő hifi-tornyot és hangosan ment a zene. Már nem emlékszem, mi, de gyanítom, hogy rock n' roll, Elvis, the Beatles ilyesmik. Egyszer elkezdtem nagyon táncolni rá, hogy a felnőttek teljesen meglepődtek és elájultak. (Bazuka felesége az általános iskolánk menzáján dolgozott, és amikor a suliban meglátott az ominózus eset után, hangosan megszólalt, hogy „Gizusom! Te aztán jól roptad a táncot!” Én meg jól elpirultam, mert persze az ebédlőben ott voltak a felsős fiúk, akik tetszettek és cikinek találtam a dolgot előttük.)

Az egyik, talán az utolsó András-napon (mert hogy aztán egyszer csak már nem volt több buli) Anyu nagyon jól érezte magát és szerintem be is csiccsentett. Nem volt részeg, sosem volt az, csak spicces. Apu hazament, vagyis előre ment már, mert késő volt, de mi még maradtunk egy picit táncolni. Aztán amikor vége volt a bulinak, elindultunk haza. Sosem felejtem el azt az éjjelt: esett a hó és vagy 20 centi hó borított mindent. A sötétben a szocreál lámpák fénye tompán világította meg a jeges járdákat... Minden mozdulatlan volt és csöndes, csak Anyu csizmájának a sarka kopogott a téli éjszakában.

Ahogy így sétáltunk haza, egyszer csak felbukkant egy fekete puli szerű kutyus. Körülnéztünk, gazdája sehol. Emlékszem, Anyu azt mondta: „Nem érdekel, haza visszük ezt a kutyust!” Úgy is lett. Már nem emlékszem, Apu mit szólt hozzá, de az éjszaka közepén nem ellenkezett. Másnap reggel azt hiszem, megfürdettük, aztán Anyu gyorsan varrt műbőrből egy pórázt. Anyu nagyon meg akarta tartani, de Apu természetesen ellenkezett. Aztán ha jól emlékszem, hétfőn reggel iskola előtt levittem sétálni. Hideg volt, sötét és hó borított mindent. Gyönyörű volt minden: a fák ágain több centis hó, és én kutyát sétáltattam!  Aztán megállt mellettem egy bácsi, aki épp arra biciklizett. Mondta, hogy ez az ő kutyusa, őt keresi, mert elszökött. Fájó szívvel adtuk vissza a kutyust, de azt hiszem, ez így volt a legjobb, hiszen végül is happy end volt: a gazdája megtalálta az elkóborolt kutyust, nekünk pedig nem kellett menhelybe adni és bűntudattal élni. 

Szóval ilyenek voltak az András-napi bulik... Amit aztán Apu születésnapi bulija követett december 16-án, ahol többnyire ugyanaz a társaság jött össze ünnepelni és szórakozni. De az már egy másik történet... 

Gréti

Ma lenne 20 éves az én kiskutyám... Néztem egy csomó képet ma róla és elérzékenyültem, sőt elsírtam magam. Olyan nagyon hiányzik...! Olyan nagyon szép és jó kutya volt. Szerettem róla gondoskodni, még akkor is, amikor néha nehéz volt egyedül és amikor úgy éreztem, hátráltatott. Hiányzik a szuszogása, ahogy hozzám bújuk, ahogy nézi, hogyan készítek neki vacsorát, ahogy kocog az utcán, ahogy felvakkant, ahogy bejön a fürdőszobába, miközben zuhanyzom, és belenéz a fürdőkádba, majd kimegy, ahogy hógolyózunk együtt és még sorolhatnám... 

Nagyon, nagyon hiányzik. Hihetetlen, mennyire össze voltunk kötve érzelmileg és valószínűleg sorstanilag is. 

Az én gyönyörű, drága kutyusom... Isten éltessen, Gréti!

Őszi érzés és hangulat

Ahogy az ember egyre több időt tölt el egy helyen, egyre több emléke lesz és egyre több hangulatot átérez. Gondolom... De biztos így van ez? Ahogy kinézek az angliai szobánk ablakából, és a szemben lévő Eduárd-kori udvarház őrépületét nézem a lombjukat hullató fák között, ezen tűnődöm. Mintha megállt volna az idő. Ősz van, szürkület. Csak az aranysárga levelek rikítanak a sötét, komor délután. Elfog egy hangulat, egy érzés. Bezártnak érzem magam, amiért nem főútra látok, hanem egy unalmas mellékutcára? Nem, nem hiszem. Megvan ebben is a szépség és azon kapom magam, hogy tetszik és érzem a helyet. De aztán egy másodperc alatt átvillan rajtam, hogy akármennyi időt tölthetek el itt, sosem fog egy ilyen látvány és hangulat ugyanazt jelenteni, mint amit otthon jelentene és sosem fogom tudni olyan mértékben átérezni, mint otthon. 

Amikor gyerekkoromban kinéztem az ablakon -bárhol is voltam az országban -, azt az érzést, amit akkor éreztem, semmi nem tudja felülmúlni A ködös, kályhafüstös vidék, varjúkárogás, kutya ugatása a távolban teljesen mást jelent és más érzést kelt bennem, mint a fentebb leírt utcakép és hangulat. Ezer idegszállal kötődöm a múltamhoz, a vidékhez, kultúrához, ahol felnőttem. Ahhoz még ma is kapcsolódnék, lenne hozzá közöm. Ehhez, amit itt látok, nem tudom mennyi közöm van... Valamennyi biztos van. Valamennyire kötődöm ide is már. De teljesen más éveket eltölteni valahol felnőttként, mint felnőni valahol. Gyerekként minden beivódott az összes porcikámba, amit aztán elraktároztam a szívemben és az emlékezetemben. Ezt nem lehet überelni semmivel. Még egy angliai, Eduárd-kori udvarházzal sem egy őszi délután...