Ahogy az ember egyre több időt tölt el egy helyen, egyre több emléke lesz és egyre több hangulatot átérez. Gondolom... De biztos így van ez? Ahogy kinézek az angliai szobánk ablakából, és a szemben lévő Eduárd-kori udvarház őrépületét nézem a lombjukat hullató fák között, ezen tűnődöm. Mintha megállt volna az idő. Ősz van, szürkület. Csak az aranysárga levelek rikítanak a sötét, komor délután. Elfog egy hangulat, egy érzés. Bezártnak érzem magam, amiért nem főútra látok, hanem egy unalmas mellékutcára? Nem, nem hiszem. Megvan ebben is a szépség és azon kapom magam, hogy tetszik és érzem a helyet. De aztán egy másodperc alatt átvillan rajtam, hogy akármennyi időt tölthetek el itt, sosem fog egy ilyen látvány és hangulat ugyanazt jelenteni, mint amit otthon jelentene és sosem fogom tudni olyan mértékben átérezni, mint otthon.
Amikor gyerekkoromban kinéztem az ablakon -bárhol is voltam az országban -, azt az érzést, amit akkor éreztem, semmi nem tudja felülmúlni A ködös, kályhafüstös vidék, varjúkárogás, kutya ugatása a távolban teljesen mást jelent és más érzést kelt bennem, mint a fentebb leírt utcakép és hangulat. Ezer idegszállal kötődöm a múltamhoz, a vidékhez, kultúrához, ahol felnőttem. Ahhoz még ma is kapcsolódnék, lenne hozzá közöm. Ehhez, amit itt látok, nem tudom mennyi közöm van... Valamennyi biztos van. Valamennyire kötődöm ide is már. De teljesen más éveket eltölteni valahol felnőttként, mint felnőni valahol. Gyerekként minden beivódott az összes porcikámba, amit aztán elraktároztam a szívemben és az emlékezetemben. Ezt nem lehet überelni semmivel. Még egy angliai, Eduárd-kori udvarházzal sem egy őszi délután...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése