Légy kegyes hozzám, Sors!

Nem tudni, hogy mi lesz. Egy biztos, hogy akarom. Vágyom rá. Ezerszer lejátszottam a hétfőt és a pénteket is magamban, és ábrándozok, hogy a sors legyen kegyes hozzám, és kaphassak még ebből a jóból. Legalább még egyszer... de jó lenne többször.

Szép volt...

Arra az estére gondolok... ahogyan az arcom a tenyerébe fogta, és a szemembe nézett... ahogy mosolyogtunk egymásra, ahogyan megcsókolt, ahogy a hajam hátra simította... ahogy magához szorított, ahogy a hajamat túrta és lihegve azt suttogta, mielőtt elment, hogy "Gizus"... ahogy megérintett...

"Elfojtott vágyakkal nem lehet élni!"

"Elfojtott vágyakkal nem lehet élni!" - mondja az idézet a hastánc terem ajtaján. Már egy ideje méregetem ezt a mondatot. Nem véletlenül.
Vannak dolgok az életben, amelyek reménytelennek és esztelenségnek tűnnek, mégis valamiért azt érezzük, hogy dolgunk van vele. Amikor már számtalan kört lefutott az ember, amikor már minden barát megdorgálta az embert, amikor már semmi újat nem vár, amikor már számtalanszor padlóra került, akkor is úgy érzi, hogy valamiért nem véletlen, hogy abban a helyzetben van. Valószínűleg szüksége van arra a tapasztalásra, mindegy, hogy pozitív vagy negatív eredménnyel a végén.

Már csak két mécses ég. Lágy fényük mellett mégis tökéletesen látom az előttem elnyúló nagy testet. A krémet szétkenem a tenyerem között, hogy megmelegítsem, majd óvatosan az ölembe veszem és masszírozni kezdem a talpát. Teljes átéléssel csinálom, egyszerűen imádok hozzá érni. Érzem, hogy a szenvedély majd szét feszül a testemben és fogaimat erősen összeszorítom. Becsukom a szemem, hogy még jobban átadjam magam a pillanatnak. Mindent végig nyomkodok: a lábujjakat, a talpat, a sarkat, a lábfejet, sőt még a vádlit is. Amint kész vagyok az egyik lábbal, betakarom, hogy ne fázzon, majd a másikat is megmasszírozom. Érzem és látom, hogy közben ellazul a teste. Most a vádlik következnek, s én erősen húzom végig kezeimet az izmokon, melyekbe legszívesebben beleharapnék. Bele is harapok gyengéden. Felnevet halkan. Kezeim feljebb siklanak, már a combokat masszírozom, s ujjaim elérnek egészen az alsónadrágjának száráig. Nehezen fogom vissza magam, szeretném, ha a kezem a narancssárga, feszes boxer alsóra tévedne. "Ó, nem, de nem lehet. Nem szabad." - sóhajtok magamban. Még mielőtt áttérnék a hátára, a kezek jönnek. Ehhez le kell venni a felsőt. Leveszi. Kényelmesen elfekszik a párnák között, és én mellé ülök törökülésben. Kezét kezembe veszem és az ujjai hegyétől a válláig masszírozom egyik, majd másik oldalon. Isten látja lelkem, nem tudom, miért imádom ezt ennyire csinálni. Különösen a kezét. Ahogyan a kezét szorítom, szenvedélyem alvó vulkánként akar kitörni. De nem lehet... Nem bírok magammal, és a hasát és a mellkasát is lágyan bekenem, megsimogatom. Mellette térdelek, s amint beszívta a krémet a test, puszilgatni kezdem, s ujjam hegye felfedezőútra indul. Simogatom, s csókokkal lepem el a testét. "Egyszerűen szeretem ezt az embert" - gondolom magamban, miközben érzem, hogy a felsőmből kilógó derekamat megérinti és cirógatni kezdi. "Istenem, de jó ez..." - dobban meg a szívem. Átölelem, felső testünk összeér, miközben még mindig mellette térdelek. Megfogja a kezem, s gyengéden a legkeményebb pontjára helyezi. Félve érintem meg, miközben kedvesen dorombol és sóhajtozik. Zavaromban tovább csókolom a testét, ami oly nagyon ízlik. Egyik kezével a hátamat simogatja, a másikkal kiszabadítja magát alsónadrágja fogságából.
-Csak egyszer fogd meg rendesen a farkam, kérlek! - suttogja. Nem is merek oda nézni, de eleget teszek a kérésének, s megmarkolom. Finom a bőr rajta. Már nehezen bírj, sóhajtozik. Ránézek, s ráfekszem a mellkasára. Fejem két kezébe fogja, s a hajam hátra simítja.
-Szép vagy! - suttogja. Mosolygunk egymásra. Az arcát puszilgatom, és várom, hogy megcsókoljon. De nem, a homlokomat húzza magához és arra ad puszit.
-Cccá, még ilyenkor is a homlokpuszival jössz... - jegyzem meg. Kezét az arcom elé teszi, ujjait szétnyitja, amiket egyesével végig puszilok gyengéden. Becsukom a szemem közben, s ujjait végig perdíti a számon egymás után, majd hirtelen a száját érzem a számon. Beleborzongok a csókba, s ahogyan a nyelve áthatol a számba. Először gyengéden, majd hevesen csókolózunk. Bizsereg a bőröm ettől. Nem is tudom, mikor csókoltak meg utoljára érzéssel. Ez az, ami a legjobban hiányzott már. Nem is a szex maga, hanem a csók.
Nyögdécsel, és azt szeretné, ha megérintem a legérzékenyebb pontját. De vívódom, hogy szabad-e ezt nekem. Hirtelen kicsúszik a számon, hogy ez nem az én reszortom, mire azt feleli, hogy akkor jól csőbe húztam. Simogatjuk egymást lágyan, gyengéden a mécsesek fényénél. Férfiassága ágaskodik, s én is jelét adom a vágyakozásnak. Felhúzza a felsőm, s a mellem simogatja.
-Nagyon szép melleid vannak. - mondja halkan, majd a szájába veszi őket. Ekkor már nem bírom tovább, és fokozatosan csúszom lefelé. Mellemmel a hasához szorítom keménységét, és így mozgatom egy picit, majd a nyelvem hegyével megérintem a makkját. Felszisszen. Érzem, hogy jó neki, ezért finoman a számba veszem, és előbb mintegy vákuumot képezve szívni kezdem, majd körkörös nyelvmozdulatokkal kényeztetem.
-Ú, ne vigyél el, kérlek!
Megcsókolom.
-Ez nagyon jó volt, s ebből már én tudom, hogy nagyon jó lehet. - mondja elernyedten. - Legalább nem rontjuk így el. - folytatja, miközben arcomat két tenyerébe fogja és a szemembe néz.
-Nem gondolod, hogy ezen már egy picivel túl futottunk? - kérdeztem. Szenvedélyesen, de nem vadul csókolózunk, majd az oldalamra fordít, és a mellem nyalogatja. Kezével beletúr a hajamba, majd szája a nyakamra téved. Persze eltalálja minden érzékeny pontomat, s ettől felszisszenek, s nyögdécselek. Ez bepörgeti. Szorosan öleljük egymást, s egyszer csak azt érzem, nem tudom tovább elfojtani a vágyam. Lecsúszok a testén, és finoman kényeztetem a számmal. Liheg, sóhajtozik, kezeivel a hajamat kócolja, a nevemet suttogja, majd óriási üvöltés hagyja el a száját, ahogyan átlendül a kéjponton. Meg sem tudok mozdulni, úgy szorít magához, míg a kéj szétárad a testében.
-Huh, ez nagyon, nagyon jó volt, elképesztő. - nyögi halkan. - Nem is hittem volna.
-Látod, én mondtam, hogy sosem volt rá panasz.
Egymás mellett fekszünk, simogatjuk egymást, de érzem, hogy nem tudom magamba engedni. Nem, amíg van Tündérke. Lehet, sőt biztos, hogy ezt sem kellett volna. De sosincs semmi sem véletlenül, ennek már ki kellett jönnie belőlem, belőle, a helyzetből. Nem tudtam tovább elfojtott vágyakkal élni. Pláne egy ilyen csodálatos éjszakán.

Világítótorony

http://www.youtube.com/watch?v=wfGdY1bazPg&feature=endscreen&NR=1&noredirect=1

Egyszer szeretnék én is eljutni egy ilyenbe... Nem tudom, hogy miért vonzódom hozzájuk ennyire.

Találó mondatok

Ezek a mondatok ismét "betaláltak", amikor az asztrológia jegyzeteket olvastam.

"Sokan például nem ismerik fel saját képességüket a boldogságra, vitalitásra, kreativitásra, empátiára, jótékonyságra vagy intelligenciára. Szerintük mindig mások rendelkeznek ezekkel a képességekkel." (Szaturnusz hangsúlya a képletben - nekem ilyen van.)

"Minél jobban megtanul egy ember elengedni és adni, annál kevesebb fájdalommal éli meg életében a Plútó átalakító erejét." (Ezt érdemes megfogadni.)

"Soha nem ér célba, aki félúton megáll, s ezzel belső lelki öngyilkosságot követ el. Túl korán jut el határaihoz anélkül, hogy mindent kihasznált volna." (Általános igazságnak.)

Lépcsőház

A hetvenes, de még a nyolcvanas években is nagyon nehéz volt lakáshoz jutni Magyarországon. Éveket kellett várni, mire az emberre került a sor a vállalati lakások kiutalásánál, vagy egyáltalán lakást tudott valaki szerezni. Én már abba a lakásba érkeztem, amit a szüleim születésem előtt vettek át pár hónappal. Új lakótelep Csepel külvárosában, négyemeletes salakbeton házak, dán mintára. A környék még kopár volt, akkor ültették a fákat, amik most egyidősek velem. Sok új házaspár kezdte ott életét, és lakások feletti közös öröm összekovácsolta a lépcsőházak lakóit.
A mi lépcsőházunk különleges volt. Különlegesen szerencsés, mert sikerült jó társaságot kifogni: értelmes házaspárok költöztek be, normális gyerekekkel. Mi, gyerekek sokat lógtunk lent a játszótéren együtt, vagy éppen egymásnál játszottunk vendégségben. Persze volt olyan a tíz családból, akiket nem annyira kedveltünk, vagy kevésbé volt kapcsolatunk velük, de a többséggel nagyon jó volt. Ilyen volt a felettünk lakó család is a két sráccal, akikhez állandó jelleggel feljártunk a bátyámmal. Emlékszem a nagy társasjáték estekre, vagy éppen a köpőcső csatákra, vagy a közös videózásra. Gyerekként izgalmas volt mindig másvalakinek a lakásába bemenni, és látni, mások hogyan élnek. Sosem felejtem el, hogy náluk zöld linóleum volt az előszobában és a folyosón (tán még a konyhában is), hogy az anyuka az akkoriban még ritkaság számba menő, narancssárga nyelű, Fiskars ollóval szabott, hogy a gyerekszoba az apuka által faragott és barkácsolt bútorokkal volt berendezve, melyek mély zöldre voltak pácolva és narancssárga bőrrel voltak behúzva. Emlékszem a sok állatra (hörcsög, halak, papagáj, később kutya), a Rambo plakátokra a falon, vagy éppen arra, hogy együtt néztük a "Macskafogót" meg a "Vámpírok bálját", míg az egyik srác kakaót főzött magának Alpesi csokoládéból és tejből. Órákig elvoltunk náluk.
A családok rendszeresen összejöttek szilveszterkor a lépcsőház legnyitottabb és legbulizósabb családjánál. Ott volt mindig a buli. Imádtam ezeket a szilvesztereket Mindenki vitt valami finomságot; a zene, a jókedv adva volt. A felnőttek sokat táncoltak, mi, gyerekek pedig játszottunk.
Ez a lakóközösség összetartott, és a ház előtt, mindenki által összedobott bulival ünnepelte meg 1998-ban azt, hogy 20 éve együtt van, és nem bomlott meg a közösség. Még a 25. évfordulót is megtartották. A sorház többi 7 lépcsőháza ezt nem értette. Nem is érthették, mert sehol máshol nem volt ilyen közösség.
Pár évvel ezelőtt az első emeletről elköltözött az egyik "őslakó", vagyis az eredeti felállás megbomlott. Új, fiatal pár költözött be. Ez kevésbé viselt meg, mert ehhez a vonalhoz nem fűzött olyan szoros kötelék, mint a többiekhez. Most viszont az említett, felettünk lakó család költözött el. Na ez viszont megvisel. A szüleim megsiratták őket. Nem is csodálom, leéltek együtt 33 évet, és most hirtelen kiléptek az életükből, s ki tudja, talán már soha nem látják egymást újra, hiszen nagyon messzire, vidékre költöztek le. Nem könnyű most a szüleimnek. Amúgy is egyre kevesebben vannak azok, akikre számíthatnak (kihalnak az ismerősök, rokonok ugyebár), s most elveszítették egy kedves, segítőkész szomszédjukat. Nekem már csak az emlékek maradnak. Azok viszont örökre.

Elérzékenyülés

A minap elérzékenyültem. Van a parkban egy középkorú tanárnő, akinek két gyereke van, és egy saját kutyája. A család és munka mellett évek óta ideiglenes kutya befogadó, vagyis kihoz menhelyekről kutyusokat, hogy nála jöjjenek rendbe, hogy aztán örökbe lehessen adni őket. Hallatlanul nagy a türelme és a szíve ennek a nőnek. Még a legfélősebb vagy éppen legdurvább kutyát is megszelídíti. Én csak azt nem tudom, utána hogyan bír elszakadni érzelmileg ezektől a kutyáktól.
Pénteken a házuk előtt sétáltam el reggel. Kilépett az újabb pártfogoltjával. Nagyon kedves, labrador méretű, arany bundájú kutyus volt. Megálltam, és kérdeztem, megsimogathatom-e. "Igen, csak óvatosan, mert ő nagy félős, egy 12 éves, vak kutyus." A szívem megszakadt majdnem, ahogy botorkált kifelé a kapun. Belegondoltam, hogy vajon kinek kellhet 12 évesen és vakon egy kutyus... Jobbik esetben a menhelyen éli le az életét. Pedig nem ezt érdemelné. Neki is kijárna egy szerető, gondoskodó gazdi. Hiszen olyan kedvesek, és olyan sokat adnak. A kutyust nem tudtam megsimogatni, annyira félt. Az enyém most itt fekszik mellettem, és nagyon jó, hogy van. Borzasztóan szeretem.

Sikerélmény

Életem első radix pontosítása sikerült, elfogadta a tanárom. Nem hittem volna, hogy menni fog. De ment. El lehet azért játszadozni egy képlet pontosításával, az biztos. Éppen ezért kétszer is aludtam rá, majd az első ötlettel ellentétes irányba haladtam, mert úgy éreztem, az helytállóbb. És az is lett. Jó érzés. Sikerélményem van. :-)

Minden hazugság volt

...és én mindet benyaltam. Most szenvedek, mint a kutya, hogy már a fejem is belefájdul.

Cserbenhagyás

A múltkor, amikor bajban voltam, hat (6!) embert hívtam föl, és egy sem vette föl. Ma, amikor szükségem lett volna támaszra, három embernek írtam, és volt, akit hívtam is. Semmi.

Cserbenhagyottnak érzem magam.

Szorongás

Szorongok. Félek, hogy öreg koromra egyedül maradok. Az már biztos, hogy nem lesz társam és családom. Túl régóta vagyok már egyedül.

Kiakadtam

Ma valamiért nagyon érzékeny vagyok. Nem tudom megmagyarázni, miért. Gyorsan nézek egy tranzitot, s bár ha a tranzitot nézünk, akkor a Holdat épp nem kell számításba venni, mégis mondják, hogy a Hold helyzete befolyásolja hangulatunkat. A Hold most újra az Oroszlánban van. Megfigyeltem, hogy a múltkor is pont akkor volt törékeny a lelkem, amikor a Hold az Oroszlánban volt. Érdekes.

Egy kolléganő, aki decemberben már olyan szinten volt, hogy a fia óvónője javasolta, keressen föl pszichológust, most rajtam játszott pszichológusosat. Decemberben úgy volt, hogy segítséget kér tőlem, de végül nem kért. Nem is bántam. Időközben észrevettem, hogy borzasztóan erőszakos, és éhes a figyelemre. Magyarul csak a középpontban szeretne lenni, amit persze megértek, hiszen nincs kivel beszélgetnie, egyedül neveli a fiát. Ezen kívül valamiért nem tudtam benne megbízni teljes mértékben. Éppen ezért kerülni kezdtem. De ő csak nyomult, és csak nyomult.

Ezt tette ma is. Pedig a múltkor már elmondtam neki, hogy nem látom értelmét úgy beszélgetni vele, hogy ő kijelenti, hogy csak a tekintélyelvű férfiak véleményét fogadja el. Rendben, elfogadom, hogy ő csak ezt fogadja el. De akkor nem is tépem a számat, mert minek. Úgy érzem, teljesen feleslegesen mondok bármit is, falra hányt borsó az egész. Ha meg nem, akkor pedig csak leszívja az információt rólam, és ezzel az energiámat is. Ez így nem biznisz sehogy sem. Ennek ellenére ma is terhelt a gondolataival, s reméltem, hogy a reakciómból rájön, hogy nem vagyok vevő a diskurzusra. De nem jött rá. Csak nyomta egészen addig, amíg kilyukadtunk oda, hogy az én állapotom ijesztő, hogy én „észosztásnak” veszem azt, amit ő ír, és hogy én védekezve támadok ellene.

Szerettem volna megszabadulni e kellemetlen kolléganőtől, mert nem egy nyelvet beszélünk. De ő csak nyomta. Tény, hogy szokásom védekezni, tény, hogy másképp élhetek meg dolgokat, mint ő, de miért kezd el cincálni, amikor nem kértem rá? Miért játszik rajtam pszichológust, amikor ő jár pszichológushoz? Baráti viszonyban pedig nem vagyunk, hogy a véleménye kérdés nélkül is érdekelne. Ezt nem is értem. Azt hiszem, ez tipikusan olyan, mint amikor az emberek elmennek az orvoshoz, ott elmondják nekik, mi a bajuk, és utána otthon a szomszédnak elkezdik felállítani a diagnózist a szomszéd tünetei alapján. Egyből azt hiszik, hogy ők is orvosok.

Ez az eset kiborított. Persze, mert bizonyos pontomat eltalálta, s ezért egyből riadót fújt a Hold és a Szaturnusz és visszabújt a páncél mögé, másrészt azért, mert nem állt szándékomban magamról beszélgetni. Olyannyira kikészültem, hogy szinte remegtem. Egyébként sem vagyok most rózsás helyzetben, sok dolog gyötör, szorongok. Majdnem elsírtam magam. Egyetlen vigaszom az „öröm színű” karkötőm volt. Ha ránézek, megnyugszom. Annyira csodálatos. És ezt sem tudom megmagyarázni, hogy miért van. Egyszerűen ilyen hatással van rám, és kész. Keleties hangulat, csillogás, villogás, meleg színek, otthon vagyok...

Alma

Nem rajongok az almáért. Nem tartom egy fantáziadús gyümölcsnek, s néha kifejezetten viszolygok tőle. Néha, anyám reszelt almát adott gyerekkoromban, amikor beteg voltam, azt úgy megettem. És nagy ritkán elrágtam egy almát, de az már tényleg említésszámba ment. Az almalevet viszont szeretem. Tény, hogy egyébként sem vagyok oda a gyümölcsökért: ritkán és keveset eszem belőlük. De ha már eszem, akkor csak is szép, fényes és friss állapotban a következőket: banán, mandarin, narancs, kiwi, eper, málna, ribizli, szeder, őszibarack, görögdinnye, körte. A meggyet és a szilvát csak süteményben, vagy lekvár formájában bírom megenni. A többi gyümölcs kizárva. Nem tudom, miért. Talán rossz élményem volt aszalódó, erjedt gyümölcsökkel gyerekkoromban.

De az alma azt hiszem, hogy mind közül a legrosszabb. Utáltam a lerágott almacsutkát a buszok ülése mellett bedugva, vagy az iskolapadban, és ma is utálom az almacsutkát. Nézni sem szeretem, ahogy eszik. Hogyan jutott mindez az eszembe? A mellettem ülő kolléganő hatalmasakat harap éppen egy almába.

Egy almát viszont nagyon szeretek, és ez az Apple. :-)

A város télen

Végre elindulok az újabb antikvár könyvért. Csak akkor veszem észre, hogy bizony szakad kint a hó, amikor kilépek az irodaház forgóajtaján. „Jaj, de jó!’ – örvendeztem magamban. A hideg ellenére sem bánom a havazást. Mint egy madár, ahogyan felborzolja a tollait, én is kabátom bugyraiba bújok, és neki indulok a majdnem vízszintesen hulló hóban.

Nem szoktam kijárni napközben az irodából, éppen ezért a kis kirándulás üdítően hat. Pláne, hogy a város fehér köntösbe öltözött. Ameddig csak a szem ellát, szürke az ég, és minden fehérlik. A Duna már majdnem teljesen befagyott. A villamoson döcögve elhaladunk az egyetem előtt, ahová oly sokszor rohantam annak idején. „De rég is volt.” – tűnődöm. Hirtelen elkap a vágy, hogy újra egyetemista legyek. Imádtam havas, téli napokon a könyvtárban gubbasztani, és kutatni, olvasni azután, ami érdekelt. Az ódon épületek látványa különös hatással van rám; mintha visszarepülnék a század elejére. Aztán tekintetem egy idős nénire és bácsira téved. Ők valószínűleg nem örülnek a zord télnek. Biztos sokat tudnának mesélni a régi korokról. Olyan szívesen meghallgatnám régi történeteiket. „Meséljetek! Meséljetek nekem!” – kérlelem őket magamban.

Tudom, hogy hová kell mennem, de nem ismerem a helyet. Nem sűrűn jártam ebben az utcában. Van egy hangulata, az biztos. Lepusztult házak mellett újépítésüek, amott meg a Gozsdu-udvar. Lassan megtalálom az antikvár boltot, ahová nem tudok csak úgy bejutni, belülről nyitják az ajtót. A bolt zsúfolásig tele van régiségekkel és könyvekkel. Festmények, képek, tükrök, gyertyatartók, szőnyegek, játékok, porcelán díszek, ékszerek nem éppen előkelő állapotban. A bolt is ugyanolyan lepukkant, mint az utca maga. Mégis vonzó valahogy. Biztos, hogy sok értékes tárgyat rejt az üzlet, csak hozzá értő szemekre van szükség. Pár szót váltok a hölggyel, majd utamra indulok. Vissza oda, ahonnan jöttem. Amint a zebránál állok a régi Broadway mozinál, a szemben lévő házakat figyelem. Még sosem vettem észre ezt a csipkés tornyú, Csipkerózsikát idéző házat. Tornyain megülnek a hópelyhek és követik székük formáját. Gyönyörű látvány. Ha fotós lennék, ezt biztosan lekapnám gyorsan. De nem vagyok az, így csak az emlékezetembe égetem be a látványt.

Visszafelé is figyelem a várost. Ritkán lehet ilyen fehéren látni. Órákig el tudnám nézni. „Milyen jó is lenne egész nap az utcákat róni, és szép képeket készíteni a havas városról.” – sóhajtozok. De nem lehet. Vár a modern kalitka, a luxus irodaház.

Test és lélek

Amikor január 30-án voltam a javaslat-napon, a Tarot kártya azt üzente, hogy egyensúlyban kell tartanom a testet és a lelket, és így képes leszek megfejlődni magam. Nem is vettem észre, nem is tudatosan alakítom ebben a szellemben az életem már több, mint egy hónapja, de rájöttem, tökéletesen meg tudom valósítani az egyensúlyt.

Igazán kellemes hétvégén vagyok túl. A pénteki kíméletlen hideg ellenére a bevásárlás mellett döntöttem, s így feltölthettem a hűtőszekrényemet. Hazaérvén mindent elpakoltam, s míg ment egy adag mosás, addig két barátnővel is sikerült beszélgetnem. Este kellemes fáradtsággal aludtam el, s reméltem, hogy reggel, amikor elhúzom a függönyt, már fehér lesz minden.
Nem lett, ezért kicsit csalódott voltam.

A szombatok már egy hónapja hasonlóképpen telnek. Reggel séta a kutyával, majd indulás hastáncra. Amikor elindultam, akkor kezdett szitálni a hó a dermesztő hidegben. Szeretek végig sétálni a Pozsonyi úton a táncstúdióig. Szeretem az ottani boltsort: könyvesbolt, hastáncruhák, elegáns női divat üzlet, házi rétesező, virágbolt csodálatos dekorációval, képkeretező, ékszerbolt, antikvárium. Mindegyik kirakatot megnézem ilyenkor.
Háromnegyed kilenckor léptem be a patinás bau haus ház lépcsőházába, s azon tűnődtem, milyen fantasztikus, ha valaki meg tudta valósítani magát, az álmát azzal, hogy saját táncterme lett. Jól esett megérkezni a keleties világba. Tanárnőm már türkiz kék hastáncruhában fogadott, éppen teát főzött a tanítványoknak. "Még mindig gyönyörű ez a nő és csodás alakja van." - merengtem. "De szeretnék én is olyan nőies lenni, mint ő." Arab zene szólt halkan, és közben öltözni kezdtem. Amíg megérkeztek a többiek, a képeket fürkésztem. Rengeteg kép van a falon a tükrök fölött, mind-mind fellépésekről, bemutatókról, arab tánctanárral, barátokkal. Vannak kedvenc képeim. Azok leginkább, ahol érzem a tánc mély átélését. Lassan befutott mindenki, s elkezdődött az óra. Már a bemelegítő gyakorlatok is lefárasztottak, éreztem. De ezeket szeretem a legjobban. Képzeletem szárnyra kap, s szinte látom, ahogy az arab, perzsa világban és Indiában a nőket éppen a csábítás technikájára, a táncra tanítják. Nincs más dolguk, csak megtanulni, hogyan kell szépnek lenni, finoman mozogni, kényeztetni. Tanárnőm mindig tesz némi kitérőt az órán valamilyen témában, így most is. Az ember egyszerűen lassan magára szedi tőle azt, hogyan kell Nőnek lenni. S ekkor villan be, hogy dédanyáink korában még bizony voltak táncórák és illemtan órák, ahol a hölgyek megtanultak táncolni, viselkedni, megtanulták, mire hogyan illik reagálni, mi méltó egy nőhöz és mi nem. Lehet, hogy ezt ösztönösen kéne tudnunk, nem tudom. De nekem fogalmam sincs róla, bevallom. Egyrészt a családi hátterem sem olyan, másrészt a mai társadalom sem arra tanít, hogy egy nő Nő legyen. Éppen ezért élvezek mindent, amit Yasminnál tanulok. Mindent. S megszületett bennem az elhatározás, hogy új(abb) ruhatárat is teremtsek, s jobban adjak magamra. A szünetben kinéztem a bordó fátyol szerű függöny mögül, s láttam, hogy már nagy pelyhekben hullik a hó. Micsoda kontraszt! Kint végre igazi tél van, bent pedig melegség és Kelet. Belekóstoltam a teába és elámultam a kellemes íztől. "Mmm... mi ez?" Erdei gyümölcs tea volt, egy jobb fajta. "Ilyet nekem is vennem kell." - mormogtam magamban. Az idő hamar elszállt a tükrök előtt, s menni kell tovább.
Jó háziasszony és gazdi módjára következő utam a henteshez és a sarki boltba vezetett. "Most már minden megvan, ami kell". - állapítottam meg megelégedettséggel. Még az erdei gyümölcsös tea is. Amint hazaértem, főztem is egy kancsó teát, annyira megtetszett. Kis adag maradék az ebédem, de nem is kellett több, hiszen pici szusszanás után az aerobiké a szerep.

Azt szeretem Icában, hogy ad visszajelzést. Ahogy átöltözve kiléptem az öltözőből, végigmért, s a következőt mondta:

-Jól van! Meg vagy dicsérve, Drága!

Látja, hogy alakul az alakom, és ezt visszajelzi, aminek én fölöttébb örülök. A nagy hó miatt kevesebben jöttek a délutáni órára. Nem baj, jobban elfértünk. Ica mindig szadi órákat ad le, pláne 90 percben. De cseppet se bánom. Már a bemelegítésnél szakadt a víz rólunk. Egyszerűen örömöt érzek akkor, amikor ott vagyok, hallom a vidám, mai zenéket (amelyeket magamtól sosem hallgatnék, de itt megszerettem őket) és erre mozgok. Ez az öröm kiül az arcomra is: mindig mosolyogva csinálom végig az órákat. Amikor Ica olyanokat kiabál be, hogy "Na, mi van, csajok? Mi lesz a farsangi fánkkal?", vagy hogy "Erről van szó!", akkor jókat nevetek, pláne, amikor a tükörben összeakad a tekintetünk.
Mint mindig, most is úgy éreztem, mintha egy úthenger ment volna át rajtam. Ilyenkor mindig lassan sétálok haza. Szakadt a hó. A lelkem örül ilyenkor. Amióta az eszemet tudom, imádom a havat.
Otthon várt hűséges négy lábúm, de még nem volt séta idő. Gondoltam egyet, s betettem a "Csengetett, Mylord-ot", s közben végre megcsináltam azt a keleties, csili-vili, öröm színű karkötőt, amit már vagy két hónapja terveztem megcsinálni. Kiéltem hát kreatív énemet is. A mécsesek az ablakpárkányon gyönyörű kontrasztot alkottak az este kék színével. "Mmm... kint esik a hó, bent mécses, gyöngyözés és angol humor. De szeretem az ilyen délutánokat!"


Este a kutyámat meglepetésként éri a nagy hó. Hintalóként kezd ugrálni előttem, s orrával túrja a havat. Persze eszi is. Szeretem nézni, ahogyan vidáman kocog a hóban. Zene füleimnek, ahogyan ropog a hó a lábam alatt. "Végre!" - örvendezek. Bármerre nézek, mindenütt hó, minden csillog tőle. Nem is csillog, szikrázik.
Az este már a léleké, miután a testet egész nap megdolgoztattam. Asztrológia házi feladatot csináltam, és este kellemes fáradtsággal és egy jó könyvvel feküdtem le aludni.

A vasárnapot szintén a házi feladatba való elmélyülésnek szántam, no meg a főzésnek. Büszke vagyok arra, hogy már másfél hónapja ügyelek arra, hogy főzzek, hogy legyen ebédem a munkahelyemen. Három napra főztem előre. Jó érzés. Utána már csak a szenvedélyemnek hódolok: asztro-blog és privát blog. Mindezt persze mécsesek fényénél.

Lehet, hogy mindez másnak unalmas, nekem nem. Megnyugszom attól, ha egyensúlyban vannak a dolgaim, ha mindent meg tudok csinálni, amit szeretnék. Ez egy ilyen téli hétvége volt. Foglalkoztam a testtel és a lélekkel is. Boldog vagyok ilyenkor.

Az elátkozott lakás

A tőlem harmadik lakás állítom, el van átkozva. Rendszeresen kiadják, ami önmagában még nem lenne baj. A probléma az, hogy a tulajdonos mindig elviselhetetlen alakokat szed össze. Hogy honnan, az ördög se tudja. Laktak már itt éppen a tizennyolcat betöltött punk fiatalok, akik a folyosón randalíroztak hajnali kettőkor, meg füveztek a lépcsőn, és betörték az ablakokat és fel s alá rohangáltak éjnek évadján, vagy éppen lakott már itt primitív munkás család, ahol az asszony szájából már hajnali hatkor fröcsögött a "baszd meg" és a "kurva anyád" nem éppen halkan, és most nyáron a travi, aki nem elég, hogy belőtte magát folyamatosan, de nyitott ajtónál élte az életét és állandó jelleggel lehetett hallani a nőket utánzó férfi hangján amint hisztizett és elnyújtva rinyált: "Faszooooooom." Ő ráadásul trehány is volt, a lakás merő szemétdombbá változott.

Tegnap új lakók érkeztek az elátkozott lakásba. Naná, hogy nem egyszerű népség. Az ajtó ezeknél is nyitva egész nap. Ez manapság divat vajon? Én nem értem, hogyan lehet nyitott ajtó mellett élni... A ráadás az, hogy egész nap bömbölt a roma mulatós zene. Nem tudtam, mi hiányzott. De már meg sem lepődöm. Amikor elhaladtam az ajtajuk előtt, láttam, hogy takarítanak. Nem kevés szemetet és piszkot kell a travi után kivakarniuk. Roma család. Nem érdekel. Ha normálisak, felőlem négerek is lehetnek. Legalább takarítanak. Ez már egy jó pont. A folytatást meglátjuk.