Végre elindulok az újabb antikvár könyvért. Csak akkor veszem észre, hogy bizony szakad kint a hó, amikor kilépek az irodaház forgóajtaján. „Jaj, de jó!’ – örvendeztem magamban. A hideg ellenére sem bánom a havazást. Mint egy madár, ahogyan felborzolja a tollait, én is kabátom bugyraiba bújok, és neki indulok a majdnem vízszintesen hulló hóban.
Nem szoktam kijárni napközben az irodából, éppen ezért a kis kirándulás üdítően hat. Pláne, hogy a város fehér köntösbe öltözött. Ameddig csak a szem ellát, szürke az ég, és minden fehérlik. A Duna már majdnem teljesen befagyott. A villamoson döcögve elhaladunk az egyetem előtt, ahová oly sokszor rohantam annak idején. „De rég is volt.” – tűnődöm. Hirtelen elkap a vágy, hogy újra egyetemista legyek. Imádtam havas, téli napokon a könyvtárban gubbasztani, és kutatni, olvasni azután, ami érdekelt. Az ódon épületek látványa különös hatással van rám; mintha visszarepülnék a század elejére. Aztán tekintetem egy idős nénire és bácsira téved. Ők valószínűleg nem örülnek a zord télnek. Biztos sokat tudnának mesélni a régi korokról. Olyan szívesen meghallgatnám régi történeteiket. „Meséljetek! Meséljetek nekem!” – kérlelem őket magamban.
Tudom, hogy hová kell mennem, de nem ismerem a helyet. Nem sűrűn jártam ebben az utcában. Van egy hangulata, az biztos. Lepusztult házak mellett újépítésüek, amott meg a Gozsdu-udvar. Lassan megtalálom az antikvár boltot, ahová nem tudok csak úgy bejutni, belülről nyitják az ajtót. A bolt zsúfolásig tele van régiségekkel és könyvekkel. Festmények, képek, tükrök, gyertyatartók, szőnyegek, játékok, porcelán díszek, ékszerek nem éppen előkelő állapotban. A bolt is ugyanolyan lepukkant, mint az utca maga. Mégis vonzó valahogy. Biztos, hogy sok értékes tárgyat rejt az üzlet, csak hozzá értő szemekre van szükség. Pár szót váltok a hölggyel, majd utamra indulok. Vissza oda, ahonnan jöttem. Amint a zebránál állok a régi Broadway mozinál, a szemben lévő házakat figyelem. Még sosem vettem észre ezt a csipkés tornyú, Csipkerózsikát idéző házat. Tornyain megülnek a hópelyhek és követik székük formáját. Gyönyörű látvány. Ha fotós lennék, ezt biztosan lekapnám gyorsan. De nem vagyok az, így csak az emlékezetembe égetem be a látványt.
Visszafelé is figyelem a várost. Ritkán lehet ilyen fehéren látni. Órákig el tudnám nézni. „Milyen jó is lenne egész nap az utcákat róni, és szép képeket készíteni a havas városról.” – sóhajtozok. De nem lehet. Vár a modern kalitka, a luxus irodaház.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése