Hát megszültem...

https://sites.google.com/site/kinezoforte/

Különös jelenségek

Néha történnek velem olyan különös dolgok, amiket nem tudok megmagyarázni, és olyan, mintha valami rejtélyes jel, vagy égi esemény lenne. Ma is hasonló eset történt.

Amikor körülbelül két hónappal ezelőtt azt mondtam egy barátomnak, aki igen sokat gyakorolt velem rutin pályán, hogy most már leveszem Iwonról a T-betűt, összehúzta a szemöldökét, és a következőt mondta:

-Nyuszi, nem kéne még.

Hát jó. Megígértem neki, hogy várok ezzel a művelettel év végéig. Karácsony óta vágom a centit: már csak hét nap, már csak hat és így tovább.
Ma reggel, amikor éppen pakoltam be Iwonba, egyszer csak a hátam mögött elhaladó idős férfi megszólalt, és csak erre kaptam hátra a fejem:

-Most már azért le lehet venni azt a T-betűt, van elég gyakorlat már. Nem?

Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam, csak döbbentem néztem a férfit, hogy ki ez és honnan tudja, hogy nekem van-e vagy sem elég rutinom és le lehetne szedni a T-betűt. Nem ismertem a férfit. Sosem láttam. És azzal a laza mozdulattal a férfi el is tűnt.

Különös. Fölöttébb különös...

Téli érzés

Tűkön ülök. Nemcsak azért, mert vége az órának és indulhatok a hegyre, amit oly’ nagyon szeretek, s mert vendégül lát barátom meghitt otthonában, ahol mindig valamilyen finomsággal és figyelemmel kínál, és még csak nem is azért, mert újra vezethetek. Ez mind lázba hoz, és szinte szárnyalok kifelé a kertkapun, de van még valami, ami ilyen jó kedvre derít. Ez pedig a hóesés. Ezen a télen először esik. Ahogy kilépek a kertből, érzem, hogy ez bizony már vizes hó. Nem is marad meg az úton. Érzem, ahogy a szám szélét lefelé biggyesztem. Nem baj, akkor is jó érzés felmenni a hegyre, meglátogatni barátomat, ez igazán nem szegheti kedvem.

Megfordulok a szűk utcában egy ipszilon kanyarral, de persze, pont akkor jön szembe egy autó, amikor kihajtanék. Így visszatolatok, hogy elférjen mellettem, majd végre én is elindulok. Kifordulok a budai mellékutcából, és innen már csak felfelé visz az út. Ahogy haladok egyre feljebb és feljebb, a szám széle is felfelé húzódik: mosolygok. A hó hatalmas pelyhekben hullik. Ennyit számít pár méter különbség. Ülök az autóban, fűtök, a rádióban halkan pont olyan zene megy, amilyet az időszakhoz elképzelek (szentesete előtt vagyunk három nappal): Paul Anka énekli a Time After Time c. dalt lágyan, és közben szélvédőmre szakad megannyi hópehely. Fantasztikus érzés, ahogy szembe süvít a hó. Jól érzem magam, mosolyog a lelkem is. Áthat a szabadság érzése, a magam ura vagyok, és ez az érzés ott, a kocsiban, a zenével a hóesésben mindennél többet ér. Olyan idilli pillanat ez, ami belém ég, és nem fogom elfelejteni.

Megérkezem a kis utcába – már hó borít mindent. Mindig lenyűgöz a havas táj. Megfordulok, hogy ne éjjel kelljen majd ezzel foglalkozni, és leparkolok. Kiszállok. Lábam alatt ropog a hó, és mérhetetlenül boldog vagyok. Beszívom a friss levegőt – ilyenkor még a hó szagát is lehet érezni. Elérem a házat, beütöm a kapukódot és felmegyek a lépcsőn. A folyosó ablakain kinézek a fákra. Minden havas már. Csodálatos. Csöngetek. Lépéseket hallok, majd nyílik az ajtó, amin melegség, fény, kedvesség és finom illat ömlik ki. Barátom előttem áll, rám mosolyog, megölelem. Megérkeztem.

Karácsonyi szóasszociáció

...fenyő, piros bogyó, csillag, hópihe, jégcsap, toboz, dió, üvegdísz, harang, szán, kalács, diótörő, hintaló, angyal, gyertya, képeslap, zúzmara, zserbó, kívánság, ének, vers, mise, jászol, pásztor, király, bárány, szarvas, krampusz, kályha, szalag, hóember, sült gesztenye, koszorú...

Téli napforduló

Mindig is furcsa lény voltam. Amióta az eszemet tudom, rajongok az őszért és a télért. Egyáltalán nem zavar a cudar idő, az eső, a köd, a dér, a hideg, a jég, a hó, a sötét, a felhős ég. Megtalálom benne a szépséget, ahogyan az őszi és téli ünnepekben is. Számomra ez az időszak különös hangulatot ad. Ez az ideje a visszavonulásnak, elmélkedésnek, meghittségnek. Szeretek belemenni az adventi időszakba hát, kezdve a szürettől, a Márton-napon, András napon, Miklós (Mikulás) napon, Luca napon, karácsonyon keresztül egészen szilveszterig. Számomra szilveszter után minden értelmét veszti. Értelmét veszti a készülődés, a díszek, a hangulat is elmúlik valahogy. És hirtelen minden üres lesz, és január elsején azon kapom magam, hogy elmúlt...
Nos ahogy megyünk bele a télbe, egyre hosszabbak az esték, éjszakák. De engem még ez sem zavar. Sőt. Minél később lesz világos és korábban sötét annál jobb. Izgalommal várom, hogy megfigyelhessem az év leghosszabb sötét napját, mely idén december 22-én lesz. Ám olyan vagyok, mint valami vámpír: utána egyáltalán nem tetszik, ami jön... Elkezdünk kifele menni a sötétségből és egyre hosszabbak lesznek a nappalok... Hát igen. Mondtam, hogy furcsa lény vagyok.

Pszichológiai jelenség

A házunkban 118 lakás van. Ma este a liftajtóra a gondnok (házmester) kitett egy felhívást, melyben arra kérte a lakókat alig olvasható kézírással, hogy mindenki ürítse ki a postaládáját, mert a postások panaszkodtak, hogy a hivatalos leveleket nem tudják bedobni a ládákba. Nos, mondanom sem kell, hogy rendszeresen nézem, és veszem ki a leveleket a saját postaládámból. A házmesterrel egyébiránt semmilyen kapcsolatom nincs; amikor találkozom vele, köszönök, és ennyi.
Jövök föl este a lifttel, nyitom az ajtóm, és ekkor veszem észre, hogy egy sárga post-it lóg az orom előtt, melyen a következő szöveg állt a házmester kézírásával:

"A posta ládát kiüríteni szíveskedjék. - Gondnok"

Majd alá ferdén (talán) ugyanezzel a kézírással:

"Kötekvő"

És végül egy zöld filctollal mellette egy nagyobb kérdőjel.

Egyszerűen nem értem. Ha a házmester rakta az ajtómra, akkor miért éppen az én ajtómra tette, aki mindig kiveszi a postát? És leginkább miért írta rá, hogy "kötekvő" vagyok, amikor soha nem beszélek vele?!
Ha viszont nem ő volt, és valaki más ajtaján állt eredetileg, akkor az a valaki, miért épp az én ajtómra rakta át...? Érdekes pszichológiai jelenségek ezek...

Igazi Nőnek lenni

Ma végre egy régi vágyam teljesült. Izgalommal ébredtem, és ügyeltem arra, hogy ne késsek el. Összekészülődtem, levittem a kutyát sétálni, majd megreggeliztem. Utána összeszedtem a holmimat és útnak indultam.

A patinás ház kapujában megnyomtam a csöngőt. Semmi válasz. Várok egy picit, majd megint csöngetek. Semmi. "A fenébe, de nehezen akar ez összejönni nekem" - dörmögtem magamban, és megnéztem a szomszédos kirakatot, ahol formatervezett dolgok kaphatók. Kivételesen ötletes és szép tárgyak, ritka az ilyen, ám bizonyára méreg drágák. A szél hidegen fújt, nem akaródzott sokáig álldogálni az utcán. "Ha harmadjára sem sikerül bejutni, akkor ennek így kellett lennie, és akkor hazafelé bevásárolok" - vontam le a következtetést. De harmadjára kinyílt az ajtó.

Magas, nagyon jó alakú, de már a korban benne lévő (mint utóbb kiderült, 50 éves), fekete hajú nő nyitott ajtót. Nagyon kedves és szimpatikus volt. A terem csupa üveg, a falon mindenütt fotók fellépésekről, képek az arab világból, hastáncosnőt ábrázoló rajz, stb. Az ablakban padlizsán színű organza függöny. Az egész persze keleties hangulatú. Ó, végre! Végre itt vagyok! Tízen voltunk, a legkülönbözőbb testalkattal és életkorral. Ahogy elkezdtünk táncolni, végre úgy éreztem, hogy visszatalálok magamhoz. És bevillant a második utazásom, miszerint egyik előző életemben Perzsiában éltem. Vonz a kultúra, a csili-vili, színes ruhák, topánkák, a keleties színvilág, és a tánc is.
Viszont ezt táncolni nem egyszerű. Meg is fájdult a derekam egy pillanat alatt, mert állítólag nem rogyasztottam be a térdem. Úgy érzetem magam, mint egy elefánt a porcelánboltban, de hát majd alakul. A tánctanár teljesen hiteles nő. Nemcsak a táncra, a mozgásra tanít, hanem valahogy Nőnek, Hölgynek lenni kívül, belül. És ez jó érzés. Épp a minap gondolkodtam el az egyik asztrológia óra után, ahol hasonló téma merült föl, hogy a keleti világban évezredek óta megtanítják a nőket nőnek lenni, megtanítják őket használni a hüvelyizmot, megtanítják őket a káma szútrára, az örömszerzés csínjára, megtanítják őket csábítani (hastánc), hiszen, ha egy kapcsolatban a szex nem működik, akkor előbb utóbb semmi sem fog. Ezért is volt hát ez ennyire fontos abban a kultúrkörben. Nekünk ezt, a nyugati világban nem tanítják meg. És ez nagyon sajnálatos. A szexuális felszabadulás jobb esetben már az anyáink idejében ugyan megtörtént, de hát ők sem tudtak kitől tanulni... Így hát a nőiség és a nőiességet számomra nem a nyugati világ tanítja meg. Nem elég az, hogyan kell ügyesen sminkelni és jól főzni, és mi a legújabb divat. Persze ez is fontos, de nem elég. Mélyebben akarok Nő lenni. Szívem szerint elmennék akár a perzsákhoz, vagy Indiába kitanulni minden fortélyt. De az első lépést azt hiszem már megtettem. Érzem, hogy sokat fog a hastánc adni testileg, lelkileg.

Újra zenél

Két szomszédom van. A múlt héten visszaköltözött a zenész. Meglepődtem. Fura alak. Nappal ablakpucoló, este zenész, de ahogy az ember ránéz, az az érzése van, mintha egy sorozatgyilkos lenne. Pedig ártalmatlan. Hogy eddig hol volt, nem tudom. Lehet, hogy nővel cuccolt össze, és az is lehet, hogy óceánjárón volt bárzongorista. Nem tudom, de most újra itt van. Mindig jó zenéket hallgat, majd kiművelődöm mellette.

Nem normális

Öt év után, múlt hét óta újra járok aerobikozni. Úgy éreztem, szükségem van másfajta mozgásra is. És valóban. Boldogsággal és örömmel töltött el, amikor az első órán ugrálni kezdtem. A futás azért ad egy kondit, ezért jól bírtam. Viszont azt hiszem néha, nem vagyok egészen komplett. A héten úgy mentem be az órára, hogy fájt a fejem és így csináltam végig. Az egész egy szenvedés volt. Megcsináltam, tény. De normális vagyok?

Francia főnök

"Hello everybody, thank you for coming. This is my last visit this year and I should show you the results." - hallatszik a terem közepéről a franciákra oly jellemző raccsolással. Kint komor az idő, a benti fények meghittséget és biztonságot sugallnak. Mindenki figyeli a kivetítővásznat - én is. De elkap hirtelen egy furcsa érzés, nem tudom megmagyarázni pontosan, mi. Szememmel követem a férfi minden mozdulatát, érzékszerveimmel letapogatom kívül, belül. Valamiért nagyon érdekes, de nem tudom megfejteni.

Másnap van. Késve, nagy robajjal érkezik a telefon konferenciára a trendi tárgyalóterembe. Világos farmerban van és sötétkék ingben, aminek a mandzsettája és a gallérja fehér. Két dolgot lehet rajta azonnal észrevenni. A hatalmas narancssárga Nautica karórát és az igen széles jegygyűrűt. Mellém ül le, de elfordítja a széket a vászon felé. Teljes lazasággal maga elé húzza a másik széket és felteszi rá a lábát. Majd lecsúszik székében, kényelmesen helyezkedik el. Óvatosan oldalra pillantok, és a nekem háttal lévő fejét nézem. Szép, dús, fekete haj. Az asztal felé fordul, és látom az arcberendezést, és a fekete szempillákat. Nézem, ahogy kezével a haját túrja, és a kéz formája is ismerős. És ekkor összeáll a kép. Ó, istenem, hogy nem jöttem rá előbb! Szinte minden ugyanolyan. A kiállása, az egofelhő, ami körülveszi, a mozdulatok, a nagy hang, a vidámsága, a könnyedsége, a ruha stílusa, a habitusa, a haja, az arca, a szempillája... És még a Nautica is... Leó. Igen, nagyon hasonlít Leóra. Félve merem csak nézni, nehogy észrevegye. Felkavar a látvány. De csak felkavar.

Már nincs bennem az a mély fájdalom, amit karácsonykor Leó miatt éreztem eddig. Sőt Leóra is egyre kevesebbszer gondolok. A múlt hétvége óta viszont néha villanásszerűen az eszembe jut. Nem gondolok rá, nem az emlékek hajtanak, hanem csak bevillan. Azt mondják, ez olyankor van, amikor épp a másik gondol ránk. Lehet, hogy így van.

Kapni jó

Vannak embertípusok, akik inkább adni tudnak, de kapni (elfogadni) nem igazán. Én ebbe a típusba tartozom. A lelkem képes vagyok kitenni azokért, akiket szeretek, viszont nehéz a saját igényeimet felvállalni.
Mostanában kaptam néhány dolgot. Kaptam szép ajándékot a születésnapomra, kaptam egy előadást az ír táncosokra, aztán kaptam a Sade koncertre a jegyet, tegnap pedig kaptam egy gyönyörűséges piros, gyönggyel kirakott, kovácsolt vas mécsestartót, egy angyalka szárnyat (a visszapillantó tükörre) és egy üveg mézet, no meg a cégtől "corporate" Mikulás csomagot. A mécses, a tollas szárny és a méz is annyira telitalálat volt, hogy nagyon örültem neki. És este éreztem át és állapítottam meg, hogy kapni is jó, nemcsak adni!

Angyal

Mindenhol fények. Fények és különböző alakzatok díszítik a várost, jelezvén, hogy advent van. Advent, a fény ünnepe. Bárhol járok a városban, ma már mindenhol díszkivilágítás van. Állok a szeles, a mélykék estében a budai buszmegállóban, és itt is hópelyhek és csillagok ontják meleg, sárga fényüket. Aztán a kisbusz átrepít a pesti oldalra, és dizájnosabbnál dizájnosabb elemeket látok. Már kezdem soknak találni. Emlékszem, gyerekkoromban kuriózumnak számított az e fajta díszkivilágítás, és csak a Váci utcában lehetett ennek a csodájára járni. Most, hogy mindenhol van - még a fák törzsein és ágain is - már nem jelent olyan sokat. Elcsépelt. És ha belegondolok, hogy mennyi energia megy el pusztán csak arra, hogy Budapestet karácsonyi díszbe öltöztessék, valahogy pazarlásnak és feleslegesnek érzem.
Egy dolgot viszont elérnek vele. Mégpedig azt, hogy ilyen látvány mellett az ember kétféleképpen érezhet, szerintem. Vagy örömöt, vagy pedig meghittséget érezni. Ilyenkor valahogy nincs melankólia, nincs rezignáltság. (A depi, az más tészta.)
Szóval döcögök a villamoson, már a pesti oldalon, és nézem a házakat, amelyek mellett elsuhanunk. Mindenhol találni valami apró fényt. Arra gondolok, hogy amióta egyedül vagyok, nem bírok ráhangolódni a karácsonyra. Nem megy. Ez a negyedik karácsonyom egyedül. Szeretném végre újra átérezni azt, mennyire jó is az a pár nap. Hiszen amióta az eszemet tudom, imádtam a karácsonyt, nálam ez szent ünnep volt. Most meg? Örülök, ha túl vagyok rajta.
Leszállok, majd a sétáló utcán hazafelé veszem az irányt. Kedves kis boltok sorakoznak, szeretem őket. Elrohanok az egyik virágbolt előtt, de szemem megakad a kirakaton. Lágy fények világítják meg a karácsonyi dekorációkat. Szívem elszorul. "Én is szeretnék egy otthont, ahol ilyen dekorációk és fények vannak..." - sóhajtozik a lelkem. "Igen, szeretnék egy hangulatos otthont teremteni valakivel, valakinek... és szeretném így várni a karácsonyt". Bandukolok tovább, és eszembe jut egy emlék. Sosem felejtem el. Sosem felejtem el a téli lakótelep hangját. Szánkózó, hógolyózó gyereksereg távoli kacaját lehetett hallani, mást alig. Legföljebb a hó ropogását a lábam alatt. Az ég majdnem barackszínű volt a hó visszaverődő fényétől. Este volt. A busz végállomásán a megszokott kis bódésor sorakozott: könyves bódé, újságos, virágos, trafik, lottós és cukrászda. A cukrászda, a trafik és a virágos nagyobb méretű volt, a többi aprócska. (Mindig csodálkoztam is, hogyan bírnak ki ott az eladók egy egész napot: hát nem fáznak, nem kell vécére menniük?) Gyakorlatilag mindegyik bódét gyakran felkerestük. A cukrászdás bódéban volt kapható a világ legfinomabb citrom roládja, a lottózóban Kibédi Ervinre hasonlító kedves, idős bácsi adta a szelvényeket, a trafik kirakatát órákig lehetett bámulni, és vágyakozva néztük a legújabb koreai rotringot, amire aztán félretettük a zsebpénzünket. Az újságosnál megvettük kedvenc képregényünket vagy füzetecskét kortól függően (Dörmögő Dömötör, Kisdobos, Hahota, Süni, Bobo, Rózsaszín párduc, Kockás stb.), a könyves bódéban pedig azt, ami éppen megfogott bennünket.
Igen, a virágos bódé kimaradt. Talán ide jártunk a legritkábban. De aztán egy időben rendszeresen vettem és vittem virágot anyámnak a zsebpénzemből. A nő kezdett megkedvelni, én pedig egyre nagyobb ámulattal néztem a díszeket is tartalmazó kirakatát. Ezen a bizonyos havas estén is a kirakatot néztem, és csodáltam a kicsinyke díszeket. Ezek akkoriban még ritkaságszámba mentek. Ne feledjük, a glasznoszty idején vagyunk, még a rendszerváltás előtt. Szemem megakadt egy tündöklő, üveg angyalkán. Csodálatos volt. Még sosem láttam azelőtt ilyet. Persze, hogy megvettem. Ajándékba.
Ahogy lépkedek, az emlék örömmel tölt el. "De szép is volt" - mosolygok. Szeretnék egy otthont valakivel és várni a karácsonyt...

Hajléktalan

Pár napja nem látom a hajléktalant, aki már vagy másfél éve a házunk keresztutcájában húzza meg magát és alszik minden áldott este. Vajon mi lehet vele...? Talált jobb, biztonságosabb helyet? Vagy bement szállóra? Vagy esetleg nem élte túl az egyik estét...?

Bossa Nova

Rájöttem: szeretem a bossa novát. Persze, a smooth jazz, a Nu jazz, a lounge, soul stb. is csodálatos, na de a bossa nova... valamiért élek, halok érte. Megnyugtat, ellazít.

Ábrándozás

Master Scheduling, Rough Cut Capacity Planning, Material Requirements Planning, Master Production Schedule... és így tovább. Már zúg a fejem a sok szakkifejezéstől, de azért tartom magam és haladok. Hál' istennek fogom az adást, valahogy rá vagyok hangolódva a tanulásra. Szombaton vizsga. Kilencvenegy százalékra kell teljesíteni, és mindezt angolul. Kemény. Ezért tanulok, ahogy csak bírok. Igen ám, de aztán egyre nehezebb figyelnem, mert bölcsességfogam begyulladt és kínoz a fájdalom. Már a fél fejem lebénult, zsibbadok. A szomszédban éppen valami sci-fi filmet néznek és félelmetes zene hallatszik át, no meg a travi is kiabál három lakással odébb. Hogy be van-e lőve, vagy sem, azt nem tudom, de ide hallom, ahogy fel- és felkiált újra meg újra. "Istenem, csak el innen, csak el.." - gondolom magamban. Becsukom a szemem egy pillanatra és az asztalra támaszkodva elrepülök a szobámból.
Képzeletemben éppen karácsonyi díszbe öltöztetem az otthont. Azt az otthont, ahová haza jön Ő is. Elképzelem, ahogyan rend van és tisztaság, mécsesek égnek, és a lakást előbb krumplis-sajtos stangli, majd vaníliás perec illata lengi be. (A perecet később csokoládéba mártanám.) Igen, vannak efféle vágyaim. Meg olyanok is, hogy például lekvárt tegyek el. Kis üvegekbe tenném, és piros-fehér kockás textilt tennék a lapkákra, amit piros szalaggal kötnék le. Színes rajzzal jelölném az üveg falán, milyen lekvár van benne. Hülyeség? Lehet. De akkor is jó lenne. Aztán karácsonykor elő lehetne venni, és finom süteményt sütnék belőle. Mondjuk linzert, aminek a tetejét aztán dióval szórnám meg.
Persze nem csak ezzel foglalatoskodnék. Csinálnám azt, ami érdekel, s Ő is azt tenné, amihez kedve van. Az biztos, hogy írnék. Akár egy fa árnyékában, akár viharos estén a kanapéra kucorodva, mécsesek fényénél, de írnék. Aztán éjszaka perzsa háremhölggyé változnék, aki fenséges, színes, csillogó ruhát öltene és érzéki táncával ámulatba ejtené Őt. Hagynám, hogy pattanásig feszüljön az izgatottságtól. Minden mozdulatomat követné a tekintetével, bűvöletbe ejteném a látvánnyal. Majd odamennék Hozzá, Ő remegne a vágytól, de nem, még mindig nem sietném el. Lágy zene mellett, gyertyák fényénél, illatos olajjal érinteném minden négyzetcentiméterét, majd... majd csípőm már nem a levegőben körözne. De nemcsak éjszaka engednék a kísértésnek. Ha mosogatás közben épp a hátam mögé kerülne és a fülembe súgná, hogy mennyire kíván, biztosan a konyhapulton landolnánk...
De jaj, hirtelen hangos reklám szakítja meg ábrándozásom, s visszazuhanok a valóságba. Körülöttem könyvek, papírok, számológép, és asztali lámpa világít. Sehol senki. Csak én vagyok itt. Ugye egyszer valóra válik mindez...?