Több, mint egy éve már, hogy nem írtam. Nem azért, mert nem akartam, hanem gondolom, inkább azért, mert nem volt rá időm. Igyekeztem elfoglalni, jobban mondva lefoglalni magam, hogy ne foglalkozzak olyan kérdésekkel, amik még mindig gyötörnek.
De ma valamiért írni akartam. Talán az angol reggel ihletett meg. Itthon vagyok. Itt, a cottage-ban. Furi, de ez az otthon lassan már négy éve. Szóval itthon vagyok. Ősz van. A tégla kerítés tövénél lévő kis fán még van néhány izzó vörös falevél. Búskomor az idő, a távolban varjú károg. Imádom az ilyet. Nem is tudom, angol kosztümös filmekre vagy Sherlock Holmes sorozatra emlékeztet... Olyan nagyon angol az érzés, pedig gyakorlatilag a ma reggeli jelenetem bárhol lehetne. De nem bárhol van, hanem itt, Angliában és az angol őszt élem meg. Imádom az olyan pillanatokat, amikor úgy tűnik, megállt az idő. Ez ilyen. Ilyenkor semmi mást nem csinálnék szívem szerint, csak bambulnék és élvezném a pillanatot.
De itthonról dolgozom. Dolgozom? Fenéket. Mondjuk úgy, hogy be van kapcsolva a laptop és én ugrásra készen állok. Fáj a derekam is picit, ez is zavarja az őszi pillanat csodálását. Hozzá kéne látnom a munkához. De van értelme? Ihletem félig meddig van. Motiváció...? Úgy, ahogy. Anyura nézek a képkeretben és őt kérdezem, mit tegyek. Egy pillanatig eltűnődöm, majd szinte hallom, hogy azt mondaná, hogy „hát, kislányom, szerintem most már próbáld meg!” Jól van, köszi, Anyu!
Megpróbálom. Még mindig fáj a hátam. A távolban egy teherautó hangja zavarja meg a varjúk károgását. Talán ideje nekiállnom és felébrednem az angol őszi reggel varázsából.
