Menedék

A felhők rózsaszín alját sárgán világítja meg a lenyugvó nap, s ez remek kontrasztot ad a már sötétbe borult felhőknek. Szeretem ezt a látványt, még akkor is, ha a szemben lévő ház teteje felett figyelhetem meg a jelenséget. "Gyanús ez nekem" - gondolom magamban. "Olyan, mint eső előtt". Megeszem egyszerű és finom vacsorámat (virsli mustárral és ketchuppal, újhagyma és kaliforniai paprika és egy bögre hideg tej), és az eget bámulom. Néha vetek egy pillantást a céges laptopra, elvégre most szolgálatban vagyok. Az ég látványa és a számomra ízletes étel boldogsággal tölt el, és örülök, hogy itthon vagyok. Hiába vagyok egyedül, most valahogy nem zavar. Menedék a kis szoba, melynek ablakából a lenyugvó nap játéka megnyugtat. "Legalább nem bánt senki itt" - tűnödöm. Aztán hirtelen eltűnik a rózsaszín és a sárga mosoly az égről és szürkéskék katonák jelennek meg, akik égi háborút akarnak vívni egymással. Egy szempillantás alatt beborul, és dörögni kezd. "Húha, itt aztán eső lesz" - ujjongok, és már meg is gyújtom az ablakpárkányon a gyertyát és a mécseseket. Szeretem ezt a hangulatot. És még az sem zavar, hogy közben dolgoznom kell.

Alien 2: A bolygó neve: halál

Nos, egyelőre úgy néz ki, keményen meg kell küzdeni Aliennel...
Nem adja magát könnyen.
Én sem.
Még nem tudni, ki fog győzni.
Lehet, hogy fogadásokat kéne kötnöm rá.

Trendi Buddha

Van a környékünkön néhány trendi lakberendezési üzlet. Nem csoda, van itt fizetőképes réteg a kerületben, többnyire fiatalok. Az egyik boltban észrevettem egy díszt. Sötétbarna fából készült Buddha fej, ami egy vékony tömbbe szúrt rúdon áll. Dizájnos, mit mondjak. Ez a keleties dísz üdítően hat divatos otthonunkban manapság, pláne ott, ahol az ezotéria is megtalálható. Ahogy nézem, arra gondolok, hogy miért nem Jézust rakjuk ki a kereszttel, hiszen az a "mi" kultúránk? És vajon Indiában, Buddha hazájában Jézus díszeket tesznek ki, ha trendi szobabelsőt akar a fiatal fizetőképes réteg...? A kérdés persze csak költői.

Modern csapda

Reggel nagyjából húsz másodpercenként sípol, majd csapódik az ajtó. Jönnek, mennek emberek. Emberek, akiket egy év elteltével sem tudok megkedvelni. Zaj van. Beszélgetnek, trappolnak, és megint csapódik az ajtó. Közben a vállalatirányítási rendszer beállításán merengünk, hogy milyen fennakadást fog egy ünnepnap okozni a kiszállításokban. „Istenem..., innen, vagy egy hasonló helyről fogok nyugdíjba menni? Tényleg ezt, vagy hasonló dolgot fogok csinálni hatvan évesen is?” – gondolok bele. Ez aztán a perspektíva egy nőnek. „De ha nem ezt, akkor mit kéne csinálni? Otthon ülni és gyereket nevelni?” Nem tudom, mi a jó megoldás. Az biztos, hogy valamilyen munka, feladat egy nőnek is kell, hogy lekösse szellemi kapacitását. Mert az azért van. De ennyire? Végig nézek magunkon: harmincas, egyedülálló nők vagyunk. Csinosak, okosak, önállóak. Egész nap egy irodába bezárva ülünk a laptop előtt és számunkra virtuális folyamatokat felügyelünk. Mindezt miért? Azért, hogy ki tudjuk fizetni a rezsit és az élelmiszert, mert élni és enni kell. És aztán mire megy még el a fizetés nők esetében? Jó eséllyel arra, hogy új ruhákat vegyünk, hogy kulturáltan meg tudjunk jelenni ott, ahonnan a fizetést kapjuk: a munkahelyen. Mert másokkal találkozni nem nem nagyon marad idő. Így aztán pasi sincs és az otthon ülős, gyereknevelős megoldás is kiesik. Ördögi kör. Vagy inkább csapda. A modern kor csapdája. Régi csoportvezetőm mondta (nő), hogy nem biztos, hogy olyan nagyon kellett volna nyomni az emancipációt a század elején. És valóban. Egy nőnek alapvetően az lenne a feladata, amire a természet teremtette. Egy nő akkor érzi magát nőnek, ha meg is élheti a nőiségét és a női szerepeket. Ugyanúgy, ahogy egy férfi akkor érzi magát férfinak, ha megélheti a férfiúi szerepeit.

Hogy hol a kiút? Fogalmam sincs. Manapság már nehéz szétválasztani a nőies és a férfias szakmákat, feladatköröket. Ahogyan az is nehéz, hogy a nő otthon maradjon és a férfi eltartsa a családot. Megváltozott a világ.

Tranzit

Nem tudom, mi van már megint. Hét óra van, verőfényes nyári reggel, rohanok a kórházba a leletért. Már a metrón érzem, hogy ismét elszorul a szívem: olyan borzasztóan hiányzik. Visszakúsztak az érzések, mert nincs más, nincs jobb, nincs senki. És abban a pillanatban elképzelni sem tudom, hogy létezik hozzá fogható. Kavarognak bennem érzések, emlékképek, mozdulatok, hangok. Ettől könny gyűlik a szemembe. „Mit is mondtak be, mi jön most? Az Ecseri út, vagy a Népliget?” Pedig figyeltem az állomásokat, de a keszekusza gondolatok elvonták a figyelmem. Valahogy össze kell magam szedni. A könnyekkel küszködök: kinézek az ablakon, mintha a peront nézném, és egy óvatos mozdulattal letörlöm arcomról a sós lét. Szerencsére alig vannak a szerelvényen. Megnézem a telefonom, hogy ne kelljen előre nézni. A könnyeket leküzdöttem, de az érzések tovább kavarognak bennem. „Milyen iszonyat meleg van már kora reggel” – mormogom magamban, és leveszem a kardigánom a buszban. Az üvegen keresztül is perzseli a nap fehér bőröm. Zötyögök, sokan vannak. Végre elérek a kórházhoz. A leletkiadás kivételesen simán megy. Negatív az EEG. Elrakom a papírt, és már robogok is ki az épületből. Az emlékképek és érzések még mindig dögkeselyűként tépkedik szét szívem, lelkem pedig ki akar szakadni a helyéről. "Látni, hallani akarom Őt! Mi van ma velem, te jó ég? Muszáj vagyok egy tranzitot csinálni” – mondom magamban. Talán akkor rájövök mi van rám ma ilyen különös hatással és megnyugszom. A visszaút sem kegyesebb hozzám. „Hm... Határ út... itt kezdődött minden... Itt álltam három éve és vettem elő a kék oldaltáskámból a mobilomat, miközben sorban álltam bérletért. És ahogy kivettem, hogy sms-t írjak neki, tőle érkezett egy: Nem akartalak elengedni... ez állt benne. Istenem... de szép is volt.” – tűnődök. Gondolataim a villamoson is cikáznak, semmi sem érdekel, nem érzékelem a világot körülöttem. A Symbolon kártyára gondolok: Plútó a Mérlegben, Vénusz a Skorpióban, vagyis a "végzetes kapcsolat". „Kell egy tranzit!” - forrongok legbelül. Alig várom, hogy beérjek. Bent persze bolondok háza van. Pont most, amikor kéne pár perc nyugalom. Elrendezem a dolgaimat, majd végre beütöm a tranzit adatokat. Nagy hasznát veszem a programnak az okos telefonon. Kiköpi végre a képletet. A Holdat keresem. Már mindent értek... A tranzit Hold a Halakban van és pontosan szemben áll a radix Szaturnuszommal és Holdammal. Aztán szépen lassan megnyugszom, a munkahelyi környezet eltereli a figyelmem...

Szaturnusz kvadrát

Egész hétfőn teljesen labilis lelki állapotban voltam. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy felkavarodott bennem minden és emlékképek jöttek elő. Fülemben szól a Quimby, és láttam magam előtt, ahogyan dörmögő hangon dúdolta a dalt a piros pulcsijában, vagy ahogy a kormányon ütötte a ritmust és jókedvűen énekelt. Ezek aztán tovább görgetnek a lejtőn: eszembe jut, milyen jó is volt beszélgetni vele, viccelődni, poénkodni, eszembe jutnak gesztikulációi, a mosolya - minden. Ettől könny gyűlik a szemembe és nagyon hiányozni kezd... Egész nap hiányzik. Aztán valahogy csak túlélem a napot, és melankolikus hangulatban zötyögök a villamoson. Egyszer csak megszólal a "Weapon of Choice" a telefonomon, ami egyetlen személyhez van csengőhangként hozzárendelve. Ő az. Felveszem és hallom az ismerős, mély Oroszlán hangot...
Hogy mitől van ez az egész napos lelki padlón levés? Elképzelni nem tudom. Csak érzem, hogy valamiért különösen érzékeny vagyok.

Mint utóbb kiderült, a Szaturnusz retrográdban sajnos újra kvadrátot vet az aszcendensemre. Ez okozhat lelki mélypontot - hajaj. Állítólag másfél hónapig padlóra küld, amíg újra el nem kezd előre mozogni a bolygó. Tavaly ősszel volt ugyanilyen kvadrátom. Na, legalább már tudom, hogy akkor miért voltam annyira magam alatt októbertől.

Kéj

"Kellemes a tavaszi este, sem hűvös, sem meleg" - gondoltam, miközben kéjre vágyva tipegtem a tűsarkúban a rózsadombi, kétemeletes ház felé. Pár lépés már csak, s ott vagyok. "Te jó ég..." - gondoltam magamban, amikor megláttam a fiatal családokat, akik kerti partit tartottak éppen a ház kertjében. "Ez de ciki, csessze meg! Mindenki vágja, hogy miért megyek fel hozzá. Annyira van meleg, hogy az ablakot ki kelljen nyitni, ezek mindent hallani is fognak..." - tűnődtem. Hát ez van. Rezzenéstelen arccal beléptem a kertkapun, és a bejárathoz siettem, de az ajtóban már meglátták a fiatal szülők vendégvárómat, aki abban a pillanatban ért le elém. "Most már tuti, hogy minden világos nekik, nem hülyék" - motyogtam magamban. Ő kopott farmerban és fekete pólóban volt. Kreol bőre és fekete haja harmonizált az öltözetével és ezzel az egyszerűséggel is leginkább istenként hatott. Szép ez az ember. Egyszerűen szép. Nincs jobb szó rá. Nem jóképű, nem helyes, nem markáns, hanem szép. Dögölhetnek utána a lányok, csajok, nők, asszonyok.

A nappaliban végre szemügyre vehettem az arcát a félhomályban. Szép a mosolya is. A szeme más, mint Leóé. Leónak szürkészöld, ennek az istennek pedig sötétbarna. Letettem a táskám, majd a budai kilátást tekintettem meg, amire a múltkor nem volt alkalmam a sötétben. Lassan mögém került, és hátulról megcsókolta a nyakam lágyan. Elmosolyodtam. Innentől kezdve nem volt megállás. A következő kép, amire emlékszem, hogy kócos, szőke fejem lelóg az ágy szélén, és fejjel lefelé látom az értelmiségi könyvespolcon a sorakozó műveket: A sógun, Gésa, Nice homes, Architeture... Ezeket érzékelem csak, meg a festményeket a falon, miközben az Oroszlán testemből falatozik. Egyszer csak felemelkedik a felső testem, összerándulok és kiáltás hagyja el a torkom. "Még szerencse, hogy a hátsó udvarra néző erkélyajtó van bukóra állítva, különben ezek ott lent elpirulnának attól, amit hallanának" - gondoltam. A majdnem teljesen lehúzott redőnyök alatt látom már, hogy besötétedett. Felkapcsoltatom a lámpát vele, mert nem látok semmit sem. Én pedig imádom közben nézni. Ő kétszer, én háromszor lendültem át a kéjponton, s az utolsó orbitálisra sikeredett.
-Jó volt? - kérdezte suttogva, és elmosolyodott.
-Igen. Penetránsan jó volt.
Dagadt a melle a büszkeségtől, majd lehuppant mellém. Pihentünk és a plafont bámultuk.
-Milyen jó lenne egy tükör a plafonra. - mondta, majd kérdezett pár dolgot, de kurtán válaszoltam rájuk. Azon merengtem, hogy mennyire hasonló szokásaik vannak az Oroszlánoknak: hamar izzadnak, nagy lendület van bennük, de hamar kifáradnak, mint az igazi oroszlánok vadászat közben, misszionárius pózban szeretnek a leginkább elmenni, viszonylag hamar elélveznek, az ágyhoz ragadnak. (Ez utóbbi nekem pl. uncsi hosszú távon, én szeretem, ha elkapnak az előszobában és a falnak nyomnak, vagy föltesznek a mosógépre vagy a konyhapultra, vagy akár ha egy fotelnak neki döntenek...).

Aztán pár perc múltán felálltam és összeszedtem magam. Lekísért a kapuig. Elköszöntünk, s elindultam a kerten át. Ekkor vettem észre, hogy a gyereksereg ugyan eltűnt már, de korombeli párok és néhány fiatal a kertkapun túl, a korláton ücsörög a ház előtt. "Anyám, ezt az égést" - szitkozódtam magamban. Amikor kiléptem az utcára, lelkesen rám köszöntek. "Ah, remek, fasza, most jót röhögnek majd rajtam" - mérgelődtem. Vissza köszöntem, majd gyorsan eltipliztem, hogy mielőbb eltűnjek a láthatárról. Szerencsére a buszon rossz volt a világítás, így félhomályban utaztam egészen hazáig és senki sem vette észre csapzott külsőm. Itthon aztán kellemes fáradtsággal izmaimban aludtam el és olyan jót pihentem, mint már nagyon régen...

Agy

A tegnapi MRI után már képekkel és papírral is bizonyítani tudom, hogy van agyam. :-D

Uránusz és fricska

-Jól van? Hallja, amit mondok? - ismétlődtek a kérdések egymás után, de nem tudtam rájuk válaszolni. Csak azt éreztem, hogy milyen iszonyatosan mély álomban vagyok, és nagyon jó így. Amikor kinyitottam a szemem, minden forgott körbe-körbe, nem állt össze a kép. "Úristen, hol vagyok?" - kérdeztem magamtól, és hosszú másodpercekig egyáltalán nem volt tudomásom arról milyen nap van, hol vagyok, mit csinálok. Aztán lassan megállt a forgó kép, és már láttam, hogy az állatorvosi rendelő padlóján fekszem stabil oldalfekvésben...
Elájultam. Remek. Csak később vettem észre, hogy bepisiltem. Még szerencse, hogy nem a Guszti vagy a Balázs volt, hanem a Molnár doki, aki by the way Leóval járt egy főiskolára... Nagyon empatikus volt az orvos is meg az asszisztens csaj.
Beültettek a belső vizsgálóba egy székre vizes törölközővel, és rendelés közben mindig fél szemmel odanéztek, hogy jól vagyok-e. Szerencsére már csak ketten voltak utánam. Kérdezték, értem jön-e valaki. Mondtam, majd taxival megyek. De aztán éreztem, hogy remegek, meg gyenge vagyok, és tudtam, nem fog menni a taxi. Gondolkozni kezdtem, hogy kit kérhetnék meg és ekkor annyira lehangoló és szomorú volt, hogy nincs egy férfi sem az életemben, akire számíthattam volna... Három ember jutott az eszembe: Skorpió barátnőm, de ő mire az agglomerációból beért volna..., aztán Vízöntő barátnőm, de neki nincs kocsija, aztán Bika barátnőm. Végül őt hívtam, és szerencsére tudott is jönni.
A legjobb az, hogy mondta a doki, hogy vizsgáltassam ki magam, mert rángatóztam, lehet, hogy epilepsziám van... – oh yeah, nem tudtam, mi hiányzott az életemből... Most MRI, EEG meg ami kell.

Reggel ettem, lezuhanyoztam és lementem sétálni. A parkban nézek messziről egy pasast, hunyorgok, hogy jól látom-e, aztán int egyet. Az exem volt az. Ledöbbentem, hogy ugyanúgy néz ki. Elgondolkoztam, hogy eltelt 3 év (érdekes, pont aznap volt kereken 3 éve, hogy szakítottunk, erre találkozom vele...), és hogy én lefogytam, megváltozott a hajam színe, formája, megváltozott az öltözködésem, sokat fejlődtem – úgy hiszem -, sokat tapasztaltam, életmódot változtattam, de ő? Jó, ő is biztos sokat tapasztalt, de számomra még mindig úgy tűnt, mintha ugyanazt az életet folytatná, csak éppen ezúttal más nő mellett.

Azon gondolkodtam, milyen fricskája ez az életnek vajon. Mert pont az olyan esetekben, amikor rosszul voltam, ő mindig egy percen belül értem jött és ellátott. Ezt nagyon szerettem benne. És akkor éppen egy ájulás után találkozom vele...
Egyébként nem éreztem semmit. Jó volt látni és kedvelem. Bizonyos szempontból jó volt vele élni, de mint férfi.... á...

És hogy mit üzent az Uránusz? Egyértelmű, hogy túlfeszítettem a húrt és kiütött a biztosíték. Talán ez a Quimby dalszöveg foglalja össze a legjobban a lényeget, amin persze én is elgondolkoztam, no meg leginkább azon, hogy min kell változtatni:

Oltsd el a lámpát,
kicsit tedd takarékra az agyad
lassíts le egy percre, ember,
leelőzted magad!
De tudod hogy nem tart örökké,
hiszen volt már annyi jel,
hogy ami egyszer volt, újra nem jön el.

Alterego

Lejött értem a buszmegállóba. 180 centi, nem olyan nagyon hű de magas, de magas. Mosolyogva várt. Farmerban, fekete bőrdzsekiben és fekete cipőben volt. Én is hasonló öltözetben voltam: szuper farmerban, fekete tűsarkúban, rövid, galléros, fekete kord kabátban és a fekete-ezüstös sálamban. Lesétáltunk a házukig. Alig érezni az akcentusát, néha kapni csak el egy egy szónál, de nagyon édes. Megkérdezte, hogy megyek majd haza. Hm... ügyes... Mondtam, megoldom. Nincs autója, sőt jogsija sem. A lakás tele van kortárs művészek festményeivel, díszekkel, szobrokkal. Az anyja művészettörténész. Szerb értelmiségi család, lenyűgöző. Ízlésesen és stílusosan, mégis egyszerűen berendezett rózsadombi bérlakás. Lehúzott redőnnyel, megágyazott ággyal, bekészített törölközővel és óvszerrel várt. Kezdetben álldogáltam a lakásban és nézelődtem, leginkább a festményeket és a könyvespolcot mustráltam. Váltottunk pár szót, aztán egyszer csak ott termett mellettem és nagyon lágyan elkezdte csókolni a nyakam.
Ahogy megcsókolt és megölelt egyből tudtam, hogy Oroszlán. Éreztem. Egy az egyben olyan volt, mint Leóval, még a parfümje is elképesztően hasonlított Leóéra, azt hittem, megbolondulok... A fekete dús haj, a borosta, a pajesz, a húsos száj.... minden tök ugyanolyan.... Na, ettől kellőképp beindultam, végre ugyanazt a szenvedélyt élhettem át, mint Leóval, ugyanazon a hőfokon való égést, egymásba gabalyodást, harapdálást, csókolást - MINDENT! Mintha Leó nézne rám, csak éppen fiatal kiadásban, 27 évesen. Olyan voltam, mint egy kiéhezett vámpír, aki végre megkapja azt a vércsoportot, amit szeret, ami élteti, újra élvezhettem minden porcikát, belemarkolhattam ugyanúgy a testébe, mint Leóéba anno... Csak faltam és faltam... és az izzadt testét is élvezettel simítottam meg, cseppet sem zavart.
Meg kellett állapítanom, hogy szexuális kultúrában ez a 27 éves srác simán lepipálja Leót, mi több, kb. olyan szinten lehet, mint 40-es Kos. Végre egy pozitív élmény fiatal férfival. Utána nem engedett el egy másodpercre sem, végig csókolgatta a testem, a szám... Nekem pedig itt volt egy mély pontom: itt villant át a tudatomon a kísérteties hasonlóság és majdnem elsírtam magam, de tartottam magam. Kis idő múlva újra átlendültünk a második kéjponton...
Kiment inni, de ahogy visszajött, mellém feküdt és újra csókolgatni kezdett. Nem akartam elhinni, hogy van férfi, aki tényleg hosszan szereti, mint én, és aki több menetet is bír. Ezt eddig csak a Kosok és az Oroszlánok bírták... Na és ekkor gondoltam bele, hogy milyet lehetne ezzel a sráccal szeretkezni, ha még szerelmes is lennék belé és teljesen feloldana...? Aztán harmadjára is kiáltás hagyta el a száját...
Mellém feküdt és cirógatott. Kérdeztem, hogy Gio van-e rajta. Nem, Clinique. Még egy kérdésem volt, a születésnapja. Augusztus 19. Amikor ezt kimondta, elmosolyodtam, és azt mondtam magamban, ez nem lehet igaz... Oroszlán...! Tudtam...
Öltözni kezdtem. Kérdezte mosolyogva, hogy jól éreztem-e magam. Igen. És ő? Ő is. Lenne-e kedvem még találkozni. Igen. Neki is.
Hazafelé jöttem rá, hogy jobban teszem, ha nem találkozom vele többé, mert pillanatok alatt elvarázsolhat, ez pedig veszélyes. Egyszerre voltam boldog, hogy kaptam egy falatot Leóból és egyszerre voltam szomorú, hogy ebből sem lehet semmi. A lakásba lépvén majdnem elsírtam magam az élménytől. Az biztos, hogy kár lett volna kihagyni ezt az estét, pedig még hogy gondolkoztam a buszmegállóban várva, hogy nem csinálok-e megint baromságot... De talán nem.

Eldöntöttem, hogy nem lesz folytatás, mert nincs értelme, és nem is vártam, hogy keressen. De keresett. Ma. Azt írta, nagyon jó volt velem, és kíván. Találkozzunk. Az édes gyümölcs... szívem szerint még egyszer megkóstolnám, mert nekem is ízlett. De vajon le tudok-e mondani a második alkalom után róla, vagy megint csőbe húzom magam...?