Egy kis móka

Amióta itt dolgozom, sokkal többet nevetek. Nem nagyon emlékszem, hogy sokszor nevettem volna a pesti irodában. Persze kick-off bulin, mítingen igen és kolléga-barátokkal is, de koránt sem annyit, mint itt. Itt része a napnak a nevetés, és ez jó. 
két eklatáns poén jut az eszembe, ami jól érzékelteti, hogy mennyire jó a hangulat.

 1) A manchester-i kollégánk, Warwick egy igazi mókamester, sokat nevet. Fiatal, családos ember, de jó fej. Az egyik nagy vevőnk pedig a "Pets at Home", ami kb az otthoni Fressnapf-nak felel meg. Mondanom sem kell, hogy nomen est omen jeligével (mivel csak egy betűn múlik a vezetéknevem a fenti bolt első szavában, ez a kedvenc vevőm. :) 
Egyik délután Paul éppen Warick-kal beszélt telefonon, aki valószínűleg éppen a Pets at Home-féle munkáról mondott valamit, mire Paul a következőt mondta:

-Pets at Home? No, she is not yet at home, she is sitting next to me. 

Kész. Dőltem a röhögéstől, de Paul is. Sőt, amint leesett Warwick-nak a szójáték, ő is. :))

2) A birminghami dél-afrikai kollégánk, Gary rengeteg call-t csinál egy nap. Van, amikor nem győzzük allokálni neki a call-okat, van, hogy napi 7-8-9-et is simán adunk neki, pedig a kapacitás 6 naponta. Viszont vannak csöndesebb napok, amikor szinte úgy kell imádkozni, hogy befusson valami. Ilyen volt a péntek. Egyetlen egy call-ja volt hétfőre Birminghamben, de délután befutott egy SY (Shrewsbury) irányítószám. Ezt mindig ellenőrizni kell a Google-map-en, mert nagy távolságot is jelenthet, ami miatt nem érdemes utazni. De ez viszonylag közelebb esett Birminghamhez, így odaadtam neki. 
Paul csak később nézte végig a beosztást, és amikor meglátta az SY irányítószámot, ezt mondta:

-Oh, Shrewsbury... nice. Gary coming back with a Welsh accent. 

Sírtam a röhögéstől. :)

Skót akcentus

Van két skót kollégám, mindketten Glasgow-iak. Mit mondjak? Borzasztóan kell hegyezni a fülem, hogy foszlányokat megértsek abból, amit mondanak. Eltelt négy hónap, és kezd beállni a fülem a különböző akcentusokra. Már Gary-t, a birmingham-i dél-afrikai kollégát is megértem. Sőt, Warwick-ot is Manchesterből. Gavinnel Yorkból nem volt problémám, de ha gyorsabban beszél, esélyem sincs. :) Jó érzés, hogy egyre többet értek. 

A minap jöttem rá, hogy oda meg vissza vagyok a skót akcentusért. Ez valami zseniális. Állandóan fülelek, és a héten ráadásul Skóciát járták be vasúton a tévében, így még otthon is hallottam skót szót. Annyira karakteres, annyira markáns, kedvesen megmosolyogni való, hogy valami elképesztő. A következő megfigyeléseket tettem egyelőre (de még kutatom):

-az i-t e-nek ejtik. Six helyett sex, printer helyett prenter, lift helyett left....

-a mély magánhangzókat magasnak ejtik. Pl. good helyett güd, new helyett nü

- az e helyett (amit itt i-nek kéne elyteni) e-nek ejtik, azaz eleven, így, ahogy írom

-az r-t borzasztóan pörgetik

-az l-t nagyon hajlítják

-a pound-ot peünd-nek ejtik :)

És az egész intonáció nagyon dallamos, IMÁDOM!!! :)

Akit érdekel, nézze meg az alábbi videót a hangfelismerő rendszerről. Zseniális, folytak a könnyeim nevetés közben. :D


https://www.youtube.com/watch?v=e-u9XWmRbyc

Kívánságlista

Aki látogatóba akar jönni, az ne túró rudit meg vaníliás karikát hozzon, ha kérhetem, hanem ezeket. :) Ugyanis itt valami érthetetlen módon nem kapni ezeket... És bár fokozatosan próbálok ki UK termékeket, ezek hiányoznak, mert jók és ezekhez ragaszkodom. A tampon a legfontosabb, akármennyire is hülyén hangzik. Minden terméket meg lehet venni otthon kínai boltban, olcsóbban. A hajbalzsam teljes neve: Kallos Latte.

 

Etimológia 2.

Régebben már írtam arról, hogy érdekesnek találok egy két helységnevet és jó lenne tudni az eredetüket és a jelentésüket. Ilyen volt a wick, ami alapvetően kanócot jelent. Nos, sikerült utánajárnom és néhány általam érdekesnek tartott, gyakoribb végződést kinyomozni. De a lista hosszú...

wick - óangol eredet, jelentése hely, település - pl. Lerwick, Winwick

swin - ónorvég eredet, jelentése disznó, sertés - pl. Swindon

don, den - óangol, jelentése domb - pl. Swindon (Malacdomb, én így fordítanám :) )

pool - jelentése kikötő - pl. Liverpool, Blackpool

pen - Cornish eredet, jelentése domb - pl. Penzance

ness - óangol eredet, jelentése hegyfok - pl. Sheerness, Skegness

kirk - ónorvég eredet, jelentése templom - pl. Falkirk

caster, cester, chester, ceter - óangol, jelentése erődítmény - pl. Leicester, Manchester

 

Oxford

Január közepén volt egy szombat, amikor nagyon szépen sütött a nap, így elterveztük, hogy kirándulunk egyet. Oxfordra esett a választás, mert nincs túl messze és történelemben nagyon gazdag város. 
Nos, Oxford nem olcsó mulatság. Mivel tele van turistákkal, értelem szerűen a parkolás is baromi drága. De nem érdekelt bennünket, és végül sikerült parkolóhelyet találni. A nagyobb baj az volt, hogy baromi hideg volt. Alig tudtam fotózni, mert lefagytak az ujjaim. Ahogy az ember Oxfordban sétál, áthatja a történelem szelleme. Lépten-nyomon kollégiumokba, templomokba és könyvtárakba botlik az ember, ami nem meglepő, hiszen az első egyetemet a 12. században alapították. Oxfordra nagyon sok idő és pénz kell, ha az ember szeretné megnézni a könyvtárakat és a nevezetes épületeket belülről is, ugyanis a belépők borsosak és sok helyen sorba is kell állni. Ezúttal mi most csak ismerkedtünk a várossal és a hangulatát próbáltuk magunkba szívni. 
Azért a Szent Mária templom tornyába felmentünk a csodás kilátás reményében. Valóban csodálatos a kilátás. Amikor megláttam az egyik kollégiumot felülről, tisztára olyan érzésem volt, mintha Roxfortot látnám. :) Sok magas helyen jártam már, ennél magasabbakban is, de bevallom, itt valamiért féltem fent. Lefelé jönni sem volt egy leányálom, pedig azért szélesebb volt a csigalépcső, mint az egri minaretben. Az biztos, hogy vissza fogunk menni, amikor jobb idő lesz. 

A Szt Mária templomban éppen ingyenes Mozart koncertet élvezhettünk. 

 

 Vízköpő és a torony, ami egy kicsit ferde :)

 A Carfax templom, ami állítólag a város közepén áll és a legrégebbi templom, valamint egy utcakép

A Sóhajok hídja

Helytörténeti múzeum

Ma elmentem a helytörténeti múzeumba, mert szerettem volna többet megtudni Maidenheadről. Egy nagyon cuki kis házban van. Ha az ember belegondol, hogy ez a város tényleg nem bír nagy jelentőséggel, akkor a helyén tudja kezelni a kiállítást és látja, hogy milyen jól összehozták azt a keveset is, ami van. Én teljesen feltöltődtem a kulturális élménytől és máris teljesen más lett a hétvége. Pedig csak egy termet jártam körbe és elolvastam néhány faliújságot. 

Nos, amit sosem gondoltam volna, hogy Cox Green-ben - ami Maidenhead egy része, amolyan külváros - létezett egy római kori birtok, ahol római fürdő is működött. Ez fölöttébb érdekes. Persze, ami még érdekes volt a város életében az a híd, a zsilip, a vasút és a címer. Ezen kívül van egy Spitfire szimulátoruk, amit Kedvesem szeretne majd kipróbálni, mivel a kedvenc repülőgépe a Spitfire. Úgyhogy vissza fogunk menni, már csak azért is, mert nagyon sok érdekes könyv van ott. Egyet vettem is, ami az angol házakról szól, de van egy Maidenheadről is, ami érdekel, de nem tudok egyszerre ennyi mindent venni. Érdekelne a berkshire-i történetekről, vagy kísértet histróriákról szóló könyvek is. Majd apránként. 

Ami még érdekes volt, az a zsilipről készült impresszionista festmény. Vagy tíz évig festette egy Edward John Gregory nevű ürge, aki magát is megörökítette a képen. Ő az, aki az egyik csónakban ül és a válla fölött hátranéz. Állítólag onnan is látni, hogy 10 évig festette a képet, hogy az előtérben lévő csónakban ülő kutyás nő ruhája az 1880-as évek divatja, míg a többi szereplőé 10 évvel későbbi divatot tükröz. Érdekes. Az impresszionistákra jellemző sokaságot, mozgalmasságot akarta megörökíteni, és azt hiszem, sikerült neki. Nekem tetszik ez a kép. Állítólag a 19. század végén divat volt csónakázni és voltak napok a Boulter's Locknál, amikor valóban hemzsegtek az emberek. Ezt a pillanatot akarta megmutatni Gregory. A kép címe Vasárnap délután és ma Liverpoolban található, a Mersey Múzeumban. 

Arra is kíváncsi voltam, hogy vajon miért van a Riverside-on sok "Ray"-jel kapcsolatos elnevezés. Ray Park Road, Ray Park Avenue, Ray Mill Road, In the Ray stb. Nos, ezt nem a múzeumban olvastam, hanem a Boulter's Locknál, hogy azt a kis szigetet, amin a zsilip épült, Ray Mill-szigetnek hívták és állott rajta egy malom, amit egy régi, Ray nevű család birtokolt. Bizonyára tehetősek lehettek, ha ennyire domináns nyomot hagytak az utcaneveken.

Riverside

A Riverside, Maidenhead elitt része. Közel a Temze, nyugodt, rendezett környék, ahol többnyire tehetősebbek élnek. A környék tele van szebbnél szebb régi és új házakkal, de a régi dominál. Szeretem a város ezen részét, ez a legszebb. Maidenhead nem valami előkelő hely, semmi izgalmas nincs benne (mondom most, bár holnap megyek a helytörténeti múzeumba, ahol lehet, hogy lesz még meglepetésben részem), nem sokat kínál. Az óratorony szép, egy két pub épület rusztikus és ezt leszámítva igazán a Riverside az, ami értékelhető és hangulatos. A többi feledhető.

Szeretek a környéken sétálni, a Temze partján járkálni és megcsodálni egy egy fantasztikus házat, épületet. Koránt sem fotóztam le még az összes érdekeset, de ennek csupán az időjárás és a fényviszony az oka. De ami késik, nem múlik. 

Amit nagyon szeretek az angol kultúrában, az, hogy itt minden háznak neve van. Az én kis melléképületemet ugye Charlotte Cottage-nak hívják. De van Henwick House, Somersham House, Brompton Court stb. Nagyon cuki. Azt is megfigyeltem, hogy itt sok ház tetejét diszíti valami vízköpő szerűség vagy sárkány. Jó lenne tudni, ez honnan ered, mi volt a funkciója. 
Figyelem a házakat, a stílusokat. Van például egy utcarész, ahol viktoriánus sorházak vannak. Hihetetlen, hogy anno hogyan tudtak ezekben a házakban családok élni. Mondjuk, most is biztos művészet, de legalább már tudták modernizálni. 
A klasszikus viktoriánus sorházba ahogy belép az ember, máris kvázi a nappaliban van, ami nagyon picike. És ami nagyon jellegzetes, az az alacsony ablak. Olyannyira alacsony, hogy gyakorlatilag az utcáról be tudnék lépni a szobába az ablakon keresztül. Én tuti, félnék ilyen házban lakni. 

A Charlotte Lodge és Charlotte Cottage

Sajnos a nevet nem tudom, de 1890-ben épült

Ennek sem tudom a nevét, de nagyon szép

Somersham House

 

Meglepetés

Még karácsonykor beszéltünk Attilával és akkor említette, hogy lehet, hogy össze tudunk futni mindhárman januárban, UK-ben, mivel jön tréningre a cégük központjába. 

Január közepén vissza is tértem a témára, és igen, Attila jön, már csak a kérdés, hogy hol találkozzunk és hová menjünk. Ha elém jön kocsival, akkor a többiek látják és esetleg csatlakoznak, ami nem baj, csak ez esetben nem tudunk privát dolgokról beszélgetni. Ha valahol út közben találkozunk és mégis kiderült volna, hogy itt volt, akkor az udvariatlanság a többiek felé. Így nem tudtuk, hogy legyen, elengedtük és az élet meg is adta a megoldást. 

Attila ugyanis végül ugyanabban a hotelban szállt meg, mint az új technikusunk. Paul (aki ugye ismerte Attilát és kedveli is) éppen csütörtökre tervezte, hogy beugrik a hotelba, hogy rendezze az új kollégánk számláját és utána iszogatni akart. Attila természetesen csütörtökön érkezett, így adta magát a dolog, hogy a Holiday Inn-ben találkozzunk. Úgy terveztük, hogy akkor ott megiszunk valamit és dumálunk Paullal, aztán lelépünk és elmegyünk vacsizni, hogy tudjunk beszélgetni magyarul. 

Így is lett. Csütörtökön a munka végeztével naívan és ártatlanul mondtam Paulnak, hogy egye fene, akkor megyek én is sörözni, de egy szóval sem említettem neki Attilát. A vége az lett, hogy az új kolléga még túlórázott, tehát nem jött velünk. A hotelba érvén Paul rendezte a recepción a számlát, én pedig mondtam, hogy megyek és foglalok egy asztalt addig. Persze, hívtam Attilát, hogy merre jár, hol van, mire integetett egy asztaltól. Megtaláltam. Visszamentem Paulért és mondtam neki, hogy találtam egy jó kis asztalt, tetszeni fog neki. Nagyon jól sült el a dolog, mert nem vette észre messziről, hogy kihez vezetem, csak amikor pár lépésre voltunk, akkor ragyogott fel az arca az ismerőst látván. Volt nagy meglepetés és öröm. Ez a két ember két éve nem találkozott. Beszélgettünk vagy másfél órát, aztán Paul hazament, mi pedig elmentünk először a Charlotte Cottage-ba. Megmutattam Attilának a házat és nagyon tetszett neki, teljesen elégedett volt. Utána pedig átmentünk Cookhambe, a már tesztelt White Oak-ba, ahol egy finom vacsit ettünk és vagy este 11-ig beszélgettünk. Hihetetlen, hogy ő járt nálam először, hogy ő volt az első látogatóm. Örültem neki. Mindig fel tud rázni a fásultságomból az optimizmusával. 

 

Boulter's Lock

A Temzétől a második párhuzamos utcában lakom. A közelben, pár perc sétára van a Boulter's Lock, vagyis egy zsilip, ami szabályozza a Temze vízállását. Nagyon kis romantikus hely, és a zsilip gyakorlatilag egy kis szigeten van, ahová egy kis kőhídon lehet átmenni. A szigeten van egy étterem, amivel már régóta szemeztem. Elképzeltem, milyen elegáns és romantikus lehet és biztosan nagyon drága hely. Nem csodálnám, hiszen a Temze közepén van, kilátással a sebesen rohanó folyóra, nagy terasszal. Ábrándoztam, hogy nyáron milyen jó lehet azon a teraszon meginni egy limonádét...

A múlt hétvégén úgy döntöttünk Kedvesemmel, hogy beülünk egy forró csokira és egy kávéra, az igazán nem lehet annyira drága, azt még kibírjuk. Az idő fantasztikus volt: sütött a nap, igazi tavasz. Nos, mit mondjak...? Totál csalódás volt az egész és nagyon sajnálom. Az egész olybá tűnt, hogy valami nagyon trendit, nagyon modernet akartak volna kialakítani, de nem sikerült. Olcsónak ható megoldások, zéró stílus, ízlés és minőség. Beléptünk a bár és kávézó részbe, ami tele volt kisgyerekes családokkal, akik éppen pub food-ot ettek ebédre. A bútorok még hagyján, de kopott parketta, olcsó és borzasztó tapintású függöny, csupasz falak. Sehol egy drapéria, egy kép, növény, gyertyatartó. Kiábrándító volt. :( Micsoda potenciál van pedig ebben a helyben! El tudom képzelni igazi romantikus country stílusban, otthonosra megcsinálva, szép kiegészítőkkel és halk, chill out zenével... De nem, itt valami modern, elektronikus zene szólt, jó hangosan. És még a forró csokijuk sem volt finom. Gyakorlatilag menekültünk a helyről. Igazán kár érte... 

 

Boy George

Az egyik hétvégén, amikor kedvesemmel össze vissza rohangáltunk, este fáradtan huppantunk le az újdonsült kanapénkra. Ettünk valamit, és bekapcsoltuk a tévét. A Voice ment rajta, amit ő mindig is nézett. Én anno a Megasztár második részénél ráuntam a dologra, de hát annak már vagy 10 éve... No meg ez itt brit kiadás, hát lássuk. 

A zsűriben Boy George-ot leszámítva nem ismertem senkit, illetve később lesett, hogy Will I Am, a Black Eyed Peas egyik tagja. De Paloma és Ricky... pfff... nekem semmit sem mond. Enyhén felvont szemöldökkel néztem a műsort és nem számítottam semmi jóra. Ám magam is meglepődtem, hogy mennyire megkedveltem a műsort. Itt nem röhögik ki a jelentkezőket, mint otthon tette néha Soma, Presszer és a többiek, hanem építő jellegű kritikát mondanak, ami nem bántó. Az angolok ebben baromi jók. Nagyon, nagyon jók az asszertív kommunikációban. Amikor pedig kiválasztottak valakit, odamennek hozzá mindannyian és megölelik. Mondjuk, megfigyeltem, hogy az angoloknál ez baromi elterjedt és alap dolog. Bármit kapnak, vagy bárminek örülnek, ölelés jár érte. Nem túl mély érzésekkel teli ölelés, de egy "jaj de jó, köszi" ölelés. Nem, nem akarom ezt a zsűrit az egekbe emelni, csak a különbséget érzékeltetni. 

Ami miatt pedig szeretem nézni a műsort, az Boy George. Mindig is bírtam néhány meleg pasit, mert véleményem szerint érzékenyek, kifinomult ízlésük van, ápoltak és sok dologról el lehet velük dumálni (ez utóbbit csak feltételezem, gondolom). Sokszor volt az az érzésem, hogy sok hetero pasi példát vehetne egy egy melegtől. Ilyen pl George Michael is egyébként, róla is bátran példát lehetne venni stílusban, igényességben.
No de vissza Boy George-hoz. Életemben először az Everything I Own c. videoklipben láttam, és már akkor csíptem. Aztán persze láttam a Culture Clubban, de az sem külsőben, sem zenében nem jött be igazán. A legjobb dala szerintem a Crying Game c. film soundtrackje, a "The Crying Game". Tele van félhanggal és ahogy játszik a hangjával, az csodás. Érzéki dal, itt mutatja meg igazán, hogy tud énekelni. 
Ezek után nem követtem szemmel a pályafutását, számomra totál feledésbe merült ez az ember, egészen addig, amíg Kedvesemmel le nem ültünk azon a bizonyos estén a kanapéra tévét nézni. Hihetetlen az a pasas! Esküszöm, hogy jobban néz ki, mint valaha. Hihetetlen kisugárzása van. Olyan, mint ami keveseknek van. Legalább is az én szememben. :) Nagyon kevés híresség tud engem megfogni, de néhánynál érzek valami baromi erős, magnetikus hatást. Ilyen volt anno kislánykoromban Jean Reno is, vagy később Vincent Cassel, és most Boy George. Nem, nem úgy vagyok oda érte, mint pasi, de baromi férfias, csakúgy, mint George Michael, de utóbbinál nem érzem ezt a magnetikus vonzást. Boynál érzem. Pedig Boy... istenem, smink nélkül ő is egy senki, és pl ezen a fotón, meghízva, smink nélkül, éppen szabadulva a börtönből úgy néz ki, mint egy sorozatgyilkos... :-/

És íme a mostani megjelenése. Mennyivel másabb így. Na ugye, hogy  férfias...? Életében most néz ki a legjobban, esküszöm. De nem csak a külső... Igazi egyéniség, különleges stílusa van, baromi őszinte, egy igazi karakter és nagy mókamester. Pedig befelé dőlnek a fogai, amit nagyon nem bírok. 

 
Úgyhogy azt hiszem, Boy George fan lettem. :) Izgatottan várom, hogyan fog a csapata szerepelni és mit fog produkálni a színpadon velük a későbbiekben.



 

Tévé

Nyolc éve nem nézek tévét. Csak dvd-ket és maximum karácsonykor látok (nem nézek) tévéműsort anyáméknál. Ilyenformán nem is kívánok visszaállni a tévézésre, véleményem szerint beszippantja az embert és sok időt elvesz. Itt mégis lesz tévénk. Döntésemet elsősorban az indokolja, hogy úgy gondolom, a tévé jót fog tenni a kapcsolatunknak. Ugyanis amíg még a bérelt szobában laktam az első két hónap alatt, este azon kaptam magam, hogy a Kedvesem fürdés után befeküdt az ágyba és mint egy jó kisfiú nézett engem, ahogy szárítottam a hajam. Ez engem baromira idegesített, nem tudom megmondani, miért, illetve csak részben tudom, de most nem érdekes. Akkor is, ha elmondása alapján neki roppant jó érzés engem nézni, ahogy hajat szárítok. Mivel a laptopja sem szokott nála lenni, így még internetezni sem tud szegény. Hobbija nagyon nincs, bár olvasni szokott, így nehéz elfoglalnia magát az üres járatokban, én viszont nem szeretném, ha rajtam lógna állandóan. TV-t nézni viszont szeret. Leköti. Ekkor jött a felismerés, hogy hát akkor nosza rajta, míg én hajat szárítok, addig ő nézzen tévét. :)

Így hát beruháztam egy tv készülékbe, amit már otthon is terveztem, de sosem valósítottam meg, mert nem volt prioritás számomra és 120 ezer forint azért nem kevés pénz. De most bevállaltam, mozgassuk a pénzt, amit évek alatt spóroltam össze!

Meg is lett a tévé, és az alap tévécsomagra is előfizettem. (A szolgáltató és a csomag körüli hercehurcát már vázoltam.) A tévét beüzemeltük és az antennával máris rengeteg csatorna fogható. Felmerül a kérdés, mi lesz akkor, ha az alap TV csomag erre rájön... Jesszusom.

Egy szónak is száz a vége, a hétvégén ismerkedtem a tévével és a műsorokkal. Lehet, hogy maradi vagyok, de kedvelem a BBC adásait. Szeretem, ahogy járják a vidéket, vagy segítenek embereknek kicsinosítani a házukat, hogy eladhassák, szeretem a főzőműsort James Martinnal, vagy hogy két csapat antik boltokban összevásárol mindenfélét egy bizonyos összeghatárig, majd aukción eladják és megnézik, nyertek-e rajta vagy sem. Szóval tetszenek az ismeretterjesztő műsorok, szívom magamba az infót. 

Aztán vasárnap este manikűröztem és lakkoztam a körmöm. Ez elég hosszú procedúra, így gondoltam, bekapcsolom a tévét. Kifogtam a több epizódból álló (naná, hogy többől áll, kíváncsi vagyok, hányból tudták megoldani) „Háború és békét“. Azonnal magával ragadott! Mindig is szerettem az orosz kultúrát, az oroszok fantasztikus dolgokat alkottak a művészetek terén, legyen szó klasszikus zenéről, irodalomról, festészetről vagy balettról. Kifinomult ízlésük és lelkiviláguk van. Érdekes az is, hogy az oroszok sokszor vonzódnak a franciákhoz és az angolokhoz, sokszor találkoztak ezen nemzetek a történelem és művészet során. Viccesnek tűnhet, hogy épp az angolok viszik filmre a „Háború és békét“, de szerintem ez működik oda vissza. Az angolok baromira jól rá tudnak hangolódni az oroszokra és az oroszok is az angolokra.

Nos, ez a Háború és béke gyönyörűen meg van csinálva. Megjelenítik a képernyőn azt az orosz világot, amit az ember Anyégin, Gogol és Tolsztojt olvasván lát... A vidéki orosz kúriákat, melyeket vastag hó vesz körül a semmi közepén, a fényűző vacsorákat és bálokat, a vidéki szánokat és szegényeket. Mintha a csak a képzeletemben látottakat látnám viszont most a tévén. Lenyűgöző, olyan érzést kelt bennem, mint amikor orosz, svéd, norvég és dán irodalmat olvastam. Alig vártam a vasárnaponkénti folytatást és örültem, hogy sikerült egy nívós műsort találnom. Ez szépirodalom, emiatt bekapcsoltam a tévét. Sajnos már vége.

IT

Január elején köremialben jelentették be, hogy új IT munkatársat kap a cég egy budapesti srác személyében. Az informatika ki van szervezve, tehát a nagy, nemzetközileg ismert IT cég alkalmazottja jön a cégünkhöz dolgozni. Megszűnt így az egyedüli magyarságom az angol irodában. Nem igazán érdekelt, nem oszt, nem szoroz. (Az jobban bántott volna, ha valaki a pesti irodából jött volna ki.)

A srác nem kifejezetten szimpatikus, bár szociológiát és pszichológiát tanult elsőre és utána vált belőle informatikus. De brrrr.... akkor sem. Simán játszhatná József szerepét egy bibliai filmben, kb ez jut az eszembe, amikor ránézek, szinte csak a régi öltözet hiányzik. Igénytelenül lenőtt fekete haj, amik fürtökbe csavarodnak a nyaknál, fekete borosta, vagy valamiféle szőrzet, hatalmas orr, és igénytelen öltözködés, egy farmer, egy póló, sportcipő és a derekán övtáska. Az utcán pedig kabát és amolyan PUF stílusú sapka, amiben kb egy ózdi kohásznak néz ki. Nem, nem akarom bántani szegényt, és a zsidókkal sincs semmi bajom, de rá valahogy ránézek és a hideg kiráz.

Egyik nap leült mellém ebéd közben. Beszélgettünk. Barátságos és nyitott voltam, elmondta, ő hogyan került ide, hogy én hogyan kerültem ide és érdeklődött, hogy hogyan boldogulok. Erre elmondtam a nehézségeket, amikbe ütköztem, amit tátott szájjal hallgatott végig. Vázoltam a bankszámla nyitás körüli hercehurcát, az angol lakcím problémákat, és az NI szám igénylést, az ingatlanirodák elvárásait.

-NI szám? Az mi? – kérdezte.

Itt már gyanús volt a dolog... Értem én, hogy gyorsan jött egy lehetőség neki, hogy 2 éves szerződéssel kijöjjön UK-be dolgozni, azt is értem, hogy cégen belüli kiküldetéssel valószínűleg más helyzetben van, értem azt is, hogy lecsapott a lehetőségre és úgy volt vele, hogy bátraké a szerencse és majd lesz valahogy, na de akkor is... az ég szerelmére! Hogy lehet úgy kijönni, hogy nem nézek utána alapvető infóknak?! Még ha a cége intéz dolgokat, akkor is tisztában kell lenni azzal, mi vár rám, mit követel az ország...

Elmondtam, hogy az NI szám kb a TAJ számnak felel meg és hogy ez alapján sorolják be az adóját is, kell a bérszámfejtésnek. Apropó, megkérdeztem, hogy ő most hová fog adózni, kitől fogja a fizut kapni, ki csinálja a bérszámfejtést. Fogalma sincs... Ahogyan arról sem, hogy az EU-ban nincs kettős adó- és TB fizetés... Jaj, istenem. Pedig mint utóbb kiderült, van Bristolban élő magyar barátja, meg olyan is, aki 3 évet élt kint. Hát akkor miért nem informálódott?!

Nem lenézni akarom, nem kritika akar lenni és nem is magamat akarom fényezni, egyszerűen föl nem fogom ésszel, hogy egy intelligens ember hogy lehet ilyen felelőtlen... (Bár tény, hogy az ő este rávilágít arra, milyen összeszedetten és felkészülten jöttem ki és ez azért jó érzés és büszkeséggel tölt el.) De az ő baja, hát csinálja. Én elmondtam, amit tudtam, és segítettem amivel tudtam, átküldtem hát pár dokumentumot és linket. Válasz zéró. Rácsetelek, hogy megkapta-e, ja igen, persze, csak el van foglalva. A cég által fizetett 4 csillagos hotelban két hétig maradhat. Kérdem, utána mi lesz. Tudom, hogy van neki is kerete, amit a cége fizet, így nem lehet gond. Azt mondta, még 2 hetet akar maradni a 4 csillagos hotelban. Mondom, én biztos átmennék a helyében a Travelodge-ba, ami ugyan kb egy otthoni Ibisnek felel meg, viszont fele annyiba kerül, a város közepén van, egy köpésre a vonat és a busz, nem kell sétálni (az elején ez még szempont, amikor ügyeket kell intézni), és így sokkal mobilisabb az ember, pláne ha meló után lakást kell menni nézni vagy hivatalos ügyet intézni (ne felejtsük, hogy itt minden bezár este 6-kor).  Arról nem is beszélve, hogy a büdzsét így jobban ki tudja használni. NB a 4 csillagos szálloda 20 perc sétára van a központtól. A válasz, hogy ő szeret sétálni és a szauna és a medence is annyira jó a Holiday Innben. Ja, bocs... Nem szóltam egy árva szót sem. Majd rájön, hogy annyira nem funny esténként esőben sétálni Angliában...

Másnap lemegyek, nagy meló közepén találom, kérdem, hogy állnak a dolgai, hebeg, habog. Visszamegyek a helyemre, rámcsetel, hogy elnézést kér a habogásért, de megdöbbent a ruhámon és hogy milyen csinos vagyok és szóhoz sem jutott. Öööö... furcsa. Ezt azonnal közli, de egy köszönömöt nem bír kinyögni.

Pár nappal később robusztus módon lezuhan mellém a buszon, gyakorlatilag ráül a mellettem lévő ülésen pihenő táskámra. Felriadok a telefonomból és dühös vagyok, hogy miért nem bírt legalább egy sziát mondani, hogy észrevehessem és elvehessem a táskám, meg is jegyzem komoran, hogy „szólhattál volna...“ Próbálok kedves lenni és érdeklődöm, hogy áll (persze felém kérdés, vagy érdeklődés egy szál se). Fölényesen közli, hogy aznap volt NI szám interjún, hogy lefoglalt egy szobát egy házban és hogy a bankszámlát is hamarosan nyitja, hogy sínen van minden, és hogy mától ő az egyetlen IT-s a cégnél, ő viszi az egészet és az első vezetői pozija – yes. Pislogok és meg sem szólalok. Kérdezem, sikerült-e elintézni a céggel, hogy még 2 hetet a 4 csillagos szállodában maradhasson. Nem, átmegy a Travelodge-ba (nocsak, nocsak...), mivel a Holiday Innbe részegen, Londonból jövet nem egyszerű hazasétálni. No comment.

Valami azt súgja, nem leszünk puszipajtások.

Gyűrű

Amióta megkaptam életem első, értékesebb és gyönyörűséges ékszerét (ráadásul a Férfitól), szinte majdnem minden nap hordom. Egy fehérarany gyűrű, türkiz kővel a közepén, apró gyémántokkal körberakva. Átszámítva egy havi otthoni fizetésembe került. Nekem ez drága, bár tény, hogy ismertem a budapesti irodában olyan lányt, akinek 7 számjeggyel kezdődött a gyűrűjének az ára és nem egyes volt az első szám. Szóval relatív, hogy mi drága és mi nem.

Azóta majdnem minden nap hordom, mert úgy érzem, nagyon illik hozzám. Kicsi, finom darab, elegáns, ízléses, nőies, és a színét is imádom. Csak nagyon ritkán húzok más gyűrűt, mondjuk akkor, ha színben egyáltalán nem passzol az öltözékemhez. Például, amikor lilába öltözöm. Ekkor lila kiegészítőket viselek. Erre a célra vásároltam anno – már meg nem mondom, hogy Rossmanban vagy Orsay-ben vagy valami hasonló üzletben – egy bizsu gyűrűt, amin egy valószínűleg lila cikória kő van. A gyűrű maga festett, lehet látni az alján a réz színt, ahogy kopik a festék. De ettől még a kő szépen csillog, így még hordható.

A minap bementem a banki előadómhoz, mert lakásbiztosítást szerettem volna kötni. Egy fiatal srác, a harmincas évei elejére saccolom a korát. Nagyon kedves és udvarias, és vélhetően örül, hogy egy olyan külföldivel van dolga, akivel beszélhet gyorsabban is, mert megérti. Ahogy magyarázott, meglátta a lila gyűrűt a kezemen és megjegyezte, hogy milyen szép gyűrű és szép a színe. Mosolyogva megköszöntem. Majd amint a biztosítási értékre terelődött a szó, felmerült a kérdés, hogy vannak-e értékesebb tárgyaim, például a szép, lila gyűrűm, vagy belefér-e minden tíz ezer fontba. „Ó, ha tudnád, hogy ez a gyűrű bizsu és ér maximum 2 fontot...“ – gondoltam magamban, de nem szóltam egy szót sem. Nem tudtam eldönteni, hogy azért jön-e a gyűrűvel, mert így akart bókolni és tudtomra adni, hogy esetleg tetszem neki, vagy tényleg ennyire nem ért hozzá és nem látja, hogy ez egy gagyi, 1 fontos ékszer... A vége az lett, hogy nem tudtam biztosítást kötni, mert magas az ingatlan árvíz rizikófaktora és a bank nem vállalja a biztosítást. Kár.

Stilton and Ale Beef Pie

Karácsony és szilveszter után rögtön van Kedvesem Édesapjának a születésnapja, így ennek alkalmából elmentünk egy hampshire-i pubba. Kedvesem szerint ez nem egy jobb pub, de nekem nagyon bejött a berendezés és a hangulata. Tény, hogy nem egy fancy, párizsi étterem, nem is egy trendy belga gasztro bisztró, de az alkalomhoz pont megfelelt. (Jesszusom, most figyelem, hogy elkezdem felcserélni a z és y betűket, mivel bent angol billentyűzetem van – jááááj.)

Ha tehetem, igyekszem kipróbálni hagyományos, angol ételeket, így megörültem, amikor az étlapon találtam ilyet és még a fogamra való volt is. „Stilton and Ale pie... Mmmm... de jól hangzik“ – gondoltam és zokszó nélkül rendeltem. Kedvesem is ezt kért. Gyakorlatilag ez egy tésztában sült pörkölthöz hasonló forró étel. Baromi finom. Evés közben mondtam Kedvesemnek, hogy úgy tudtam, a Stilton, az egy sajt fajta. Az is, mondta, bele van keverve a pörköltbe. Áhá, így már mindjárt világos. Én alig bírtam az angol hagymalevessel és a Stilton és Ale pie-jal, de Kedvesem 92 éves apjának meg sem kottyant a csirkemáj pástétom előétel gyanánt, majd a csirkemell sült krumplival, amihez még egy extra adag sült krumplit kért. Néztem a két kisöreget – mivel a 90 éves barátnő is ott volt, aki előételt ugyan nem, de csirkét sültkrumplival és fagylaltot tolt be – és elképedtem, mennyit képesek enni. A szüleim, akik azért fiatalabbak náluk jóval, ennek töredékét bírják enni.

Jóllakottan távoztunk, s jómagam nem ettem magam degeszre, kellemes jóllakottság érzésem volt. Igen ám, de ez az érzet nem csillapodott még órák múltán sem, mi több, már kezdtem magam furcsán érezni. Kedvesem ekkor világított rá, hogy a Stilton & Ale pie egy nehéz étel, így nem csodálja. Hát leesett a húszfilléres, vagy a penny, ahogy itt mondják. Úgyhogy ha valaki nagyon finom, hagyományos angol ételre vágyik, akkor feltétlen próbálja ki a fent emliített fogást, de számoljon vele, hogy nehéz és lehet, hogy szenvedni fog utána. 

"Enyém a kanapéééé..."

Aki nem látta az Elvált nők klubja c. filmet, gyorsan pótolja. Nekem egyik kedvencem. Nemcsak a parádés szereposztás, az aranyos történet miatt, hanem a frappáns magyar szinkron miatt is. Nem egyszer tapasztaltam, hogy a magyar szinkron rengeteget dob egy egy filmen. Tény, hogy nagyon jó a filmeket eredetiben (is) nézni, hiszen sok kifejezést tanul az ember, de a magyar szinkron egyszerűen zseniális és még azt is viccessé tudja tenni, ami az eredetiben esetleg nem az. 
Ilyen például Shelly, a butácska szőke nő alakja a filmben, akit Sarah Jessica Parker alakít. Amikor elviszik egy aukcióra, hogy összevásároljon mindenféle antik és trendi holmit jó drágán, nagyon kapacitálják egy régi kanapé megvételére. Természetesen a bevétel a csajoké, de ő ezt nem tudja. Hosszas töprengés és vívódás után végül ő licitálja a legtöbbet és megnyeri, mire a közönség tapsolni kezd. Shelly magyar hangja pedig butácska hangon azt mondja, hogy "Enyém a kanapééééé...." :) Egyik kedvenc jelenetem. Megjegyzem, ez angolban nem jön így át. 

Szóval megvan a kanapé is... Várja a vendégeket.

 

Ihlet

Komolyan azt hittem, hogy már elvesztettem minden ihletet odahaza. Tény, hogy nem volt internetem másfél hónapig és így több időm marad dolgokra, de ha lett volna, szerintem akkor is írtam volna. Nos hogy a hely- és környezetváltozás, vagy az internet hiánya hozza ki belőlem az írást, nem tudom. De már 11 oldalt írtam. Jó, ha levesszük a taglalást, akkor is meg van vagy kilenc oldal. Vicces lesz sorozatban feltölteni őket a blogba, amint lesz internetem.

Fészekrakás

-->

Akár tetszik, akár nem, és hiába én lakom itt egyedül, ez a lakás közös. Mindkettőnknek új terep, nincs az, hogy az enyém, amit megosztok a másikkal, vagy az övé és megosztja velem. Nem. Ez semleges terep. Közösen néztünk lakásokat, ezt is közösen néztük ki, közösen intéztük a szerződést, és közösen vettük meg a paplant, párnát és ágyneműt első lépésként. Először furcsa volt és szerettem volna úgy tekinteni erre a lakásra, hogy ez még mindig csak az ÉN lakásom, itt még mindig ÉN fizetek mindent és hogy én fene nagy önálló Nő vagyok.

Be kellett látnom, hogy ez már nincs így és rá kellett jönnöm, hogy ez nem baj, ettől nem leszek önállótlanabb.

Hiába én lakom itt, számomra fontos, hogy olyan környezetet alakítsak ki, ahol Ő is jól érzi magát. Ilyenformán olyan holmikat kell választani, ami mindkettőnknek tetszik. Nem egyszerű feladat... Hosszas keresgélés után sikerült olyan függönyt és kanapét találnunk, ami mindkettőnk ízlésének megfelel, így közösen vettük vagy vesszük meg ezeket. Már rég halogattam otthon az új tévé vásárlást, gondolom, ezért kaptam nehezített utat a tévé miatt, igaz elsősorban Neki szántam a tévét ajándékba. Megvan. Befektettem, utánajártam, megszereztem. Először féltem használni a félretett pénzt, de utána baromi jó érzés volt áramoltatni. Szóval tévé pipa.

Az egyik hétvégén megvettük Windsorban a függönyt (Laura Ashley, a kedvencem, és leértékelve, nagyon jó áron), a barkácsboltban pedig szigetelőanyagot. Otthon (milyen furcsa ezt kimondani) aztán nekiálltunk a dolgoknak: ő ablakkeretet pucolt, ami tele volt pókmaradványokkal majd leszigetelte őket, én pedig a terasz padlólapjai közül kapartam ki a mohát és a gazt. Meg volt a munkamegosztás, nem volt az, mint anno, hogy nekem kellett mindent a háztartásban csinálni... Néha még be-bekapcsol egy egy reflex az előző kapcsolatból és megijedek, hogy újra ez lesz. De ránézek a Kedvesemre, aki már a függöny felrakáson dolgozik, akinek megvan a kellő rutinja és nem rest dolgozni a ház körül és akivel végül feltesszük az új függönyt a lakásba. Sokkal otthonosabb így minden... Az első lépések. S ez bizony fészekrakás. Közösen. Jó érzés egy olyan emberrel tenni mindezt, aki képes cselekedni (igaz kell, néha egy kis löket neki), akivel van közös ízlés, akivel lehet együttműködni, haladni és fejlődni. Nincs mitől félni.

 

Költözés

Otthon...

És itt...

 

 Megy el a magyar autó...

 

Uxbridge-i meglepetés

A beköltözés előtti napon össze vissza járkáltunk Kedvesemmel mindenféle alapvető háztartási holmit vadászni. Már meg nem mondom, miért kellett Uxbridge-be mennünk, de oda mentünk. Nos, ez London elővárosa, ahol már igen csak látható a népesség növekedése. Az utcák sokkal zsúfoltabbak, rohanás van és érezhetően városi hangulat van. A főutcára érvén tipikus angol városi kép fogad, olyan, mint anno az angol nyelvkönyvekben. Mintha megállt volna az idő a 80-as években, de persze találni mai elemet is benne: új boltok a régi áruházak mellett, új telefonfülkék és új emeletes buszok mindenütt. Elveszettnek érzem magam a forgatagban, nem igazán nekem való terep ez... Aztán egyszer csak nem akarok hinni a szememnek, megpillantom a metróállomás épületét, egy csodálatos Art Deco épületet! (Legalább is nekem annak hat. Próbáltam utána nézni, 1938-ban épült, tehát korban stimmel.) Hát hogy került ide ez a gyönyörűség a nagy Uxbridge közepére...? Lelkem felderül és mosolyogva húzom elő a telefonom, hogy lekapjam. Már megérte ide jönni...

Angol mustár

Amikor az ember fikázni kezdi az angol konyhát, valószínűleg nem ismeri. Vagy lehet, hogy ismeri és nem jön be neki, de véleményem szerint ez ritka. Az angoloknak igen is baromi jó ételeik és süteményeik vannak. Nem túl kalóriaszegények, ez tény, de hát anno az angol parasztoknak itt is kellett az energia, csak úgy mint a magyarnak, aki szalonnát evett fehér kenyérrel és hagymával. Az más kérdés, hogy sok dolgot, amit szeretek, nem az angolok találtak ki, vagy az angolok nem túl jók benne. Ilyen például a majonéz. Franciaország és Belgium a hazája a jó majonéznek. Vagy ott van a mustár. Szeretem a dijoni mustárt is, meg a magyart is – vagy inkább mondjuk úgy, hogy kontinentálisat. NB, a magyar Globus mustárban volt vagy 12-14 féle fűszer, ettől olyan finom (és ugye mi gyártottuk Rákospalotán). És akkor jött az angol mustár. Hát kipróbáltam.

Nos, három dolgot azonnal meg lehet állapítani az angol mustárról: 1) élénk sárga, 2) baromi erős, úgy csíp, mint egy torma (egyébként ezt nem bánom), 3) baromi sós. Ha az ember tovább megy és még lát a könnyektől, akkor elolvashatja a csomagoláson, hogy bizony az angolok nem sok fűszert használnak a mustárhoz. Majdhogynem csak kurkumát – gyanítom, ezt is inkább a szín miatt. Aki kíváncsi, kipróbálhatja otthon is, hiszen a Tescoban kapható az Unilever által gyártott Colman’s angol mustár.

Munkába menet

Furcsa utólag feltölteni az írásokat, amiket a majd' másfél hónap alatt írtam a laptopon. Csak úgy áradt belőlem a szó...

 

Napi 4km-t sétálok, kettőt munkába menet, kettőt hazafelé. Örülök neki, mert minimum ennyi mozgás kell. Amikor szakad az eső, akkor mondjuk nem annyira, de erre hál‘ istennek csak néhányszor volt példa.

Reggel sötétben indulok és a legrövidebb utat választom, ami gyakorlatilag átvág mindenen. Először félelmetes volt sétálni, pedig van közvilágítás. A város után nagyon nehéz megszoknom, hogy itt nyugalom van és viszonylag biztonságban vagyok. A bevásárlóközpont és néhány kávézó már nyitva van, csak a bevásárlóközpontban lévő wc nem. Eddig hála istennek nem volt rá szükség, pedig az emberre rájöhet a szükség reggel... :) Ahogy átsétálok a bevásárlóközponton keresztül, az egyik padon minden reggel egy férfi ül egy hatalmas hátizsákkal a háta mögött. Amikor azt mondom, hatalmas, valóban hatalmasat értek alatta. Olyan nagy, mintha egy relax labda lenne benne, amin emberek irodákban szoktak ülni. Hajléktalannak nézem, pedig rendezett. Legalább is egy magyar hajléktalanhoz képest rendezett. Minden reggel ott ül és egy pohár kávét iszik, valószínűleg a Starbucks-ban veszi és pihen egyet, melegedik.

A másik állandó alak egy teltkarcsú, fekete (valószínűleg inkább afrikai, mint karibi) asszony, aki a Tesco előtti padon ül minden reggel és mobiltelefonon beszél valamilyen nyelven. Nem bírom megfejteni, milyen nyelven, de nem angol és nem is francia.

Amikor kiérek az áruházból, még mindig sötét van. Szemben velem egy ódon, angol pub, egy tipikus pub: The Rose – így hívják. Gyönyörű épület... Elhaladok az olasz hentes és zöldséges előtt, majd az aluljárón a másik oldalra érek át. A Tea Pot café már nyitva van. Ha wc-re kéne mennem, ez lenne az egyetlen lehetőség, meg még talán a Café Nero. A Tea Pot Café-t 1980-ban alapították. Nem semmi... Azóta működik, és a busztársaság is jegyzi: így hívják a megállót előtte. Mire a túloldalra érek, már virrad. Úgy tíz percet várok a megállóban, majd felszállok az ingyenes buszjáratra. Újév óta más sofőr van. Valószínűleg forgatják őket a járatokon. A régi, lengyel buszvezető nagyon közömbös volt. Jobban szeretem az újat. Ő mindig mosolyog és értékeli, hogy köszönök neki...