Irodai élet

Reggel nyolc óra múlt. Még csak kevesen tartanak az irodák felé, mégis az épületegyüttes előtt gyakran olyan érzése támad az embernek, mintha birkacsordában haladna, ezért hátul, a parkon keresztül szoktam menni. A természet látványa valahogy feltölt és jobban indul így a nap. Mélyeket lélegzek, és végignézek a fasoron. Havas minden. Hideg van, ujjaim még a kesztyűn keresztül is lefagynak. Borult az idő, de már látni, hogy kis idő múlva ki fog sütni a nap. Tekintetem a három iroda első épületének aljára irányul: szakácsok állnak az ajtóban és dohányoznak. Balra HÉV halad el éppen a Duna-parton, a második ház aljában lévő patika cégére zölden világít a reggeli félhomályban – ők már nyitva vannak. Olyan ez, mint egy kis város. A harmadik, nagy óriás lábánál lekanyarodom, hogy bejussak az irodába. Sportkedvelők, fogyni vágyók, ülőmunkát végző, mozgásra éhes férfiak és nők hajtják a gépeket a fitneszteremben. Még van egy órájuk munkakezdésig.

Már nem okoz fennakadást belépni a luxus irodaházba. Régebben félve mertem bemenni. Megszoktam, mint annyi minden mást az életben. Túljutok a beléptetőrendszeren és az irányt az étterem felé veszem. Néhány lámpa világít csak, hangulatos az egész. A konyhán már sürögnek: gőz szűrődik ki az ajtón, és odabenn sistereg valami. A büfé felé haladva elém tárul a Duna panorámája, aztán észreveszem, hogy a sarokban kezd száradni a céges karácsonyfa. Még mindig szépen mutat az arany és piros pompában. A pulton sós és édes péksütemények árasztják csábító illatukat, kávé gőzölög az asztalon. Reggelim beszerzése után az intelligens lift felrepít az emeletre. Belépek az irodába, előttem hosszú folyosó, ezen megyek végig. Sötét van, nem égnek a lámpák. Alig lézeng bent valaki, korán van még. Lepakolom a holmimat, bekapcsolom a laptopom és a konyhába indulok teát főzni. A cég ajándéka (vagy inkább juttatása hivatalosan fogalmazva), hogy biztosítja a sok-sok teát a dolgozóknak. Earl Grey-t készítek, majd visszaballagok a helyemre. Amíg a rendszer letölti az új leveleket, tenyerembe fogom a forró bögrét és átmelegítem a kezem. Nagyot szürcsölök és megreggelizem. Még nyugalom van és csend, de már nem sokáig. Kollégák érkeznek sorra, s a helyiség megtelik élettel. Kanalak csilingelését hallani kavargatás közben, izzanak a telefonok, kopognak a billentyűzetek, egerek kattognak."Buenos dieas, Senior... Alles klar, schönen Tag noch... Yes, I will keep you informed... Bona sera... Merci beacoup", hallatszik az egylégterű iroda különböző sarkából. Ilyen az élet egy igazi multinacionális helyen.

Átlátok a másik szárnyba. Amióta az első emeletet is berendezték és beköltöztek oda, szemmel követhetem az idegen iroda életét is. Csak néha, egy-egy merengés alakalmával nézek feléjük. Öltönyös férfiak cigarettáznak a tetőteraszon. Kabátot sem vesznek ebben a hidegben, te jó ég...

Folyik a munka. Mire az ember fölnéz, már ebédidő van. Több lehetőség is kínálkozik: a menzán plazmatévén kivetített körülbelül húsz fajta étel közül választhatunk, vagy ki lehet szaladni a sarki szírhez gyrost enni, vagy lehet rendelni is. Kinek éppen mi tetszik. Ilyenkor a legnagyobb a jövés-menés. A konyhából különböző illatok keveréke árad ki: indiai étel és pizza, karácsonyról maradt töltött káposzta... igazi multinacionális világ ez minden szempontból.

Mire visszaérek a helyemre, a lenyugvó nap fénye csillan meg a tetőkert haván és a szemközti ablakokon. Ezúttal nők dohányoznak ugyanott. Fejem hátra fordítom: fehér minden, fehérlik a park, a Duna-part, kutyusok kergetőznek a hóban. Ahogy sötétedik, kigyúlnak a fények mindenhol: az irodában, a tetőkertben és a parkban is. Emlékszem, régebben, amikor a HÉV-vel ezen épületek előtt száguldottam el, mindig az járt a fejemben, hogy micsoda díszkivilágítás van ezekben a házakban és tűnődtem, vajon milyen lehet itt dolgozni. Hát ilyen.

Letelik a munkaidő, lezárom a gépet és elteszem. Felöltöm a kabátom és lecammogok a lépcsőn. Kicsekkolom magam az épületből és a forgóajtó kirepít a céges világból. A hideg megcsap hirtelen, nagy levegőt veszek és nekivágok az útnak hazafelé...

Senki földjén

Az elmúlt két év karácsonyához képest jobban éreztem magam: már nem gyötört a kín Leó miatt. Persze, eszembe jutott még mindig, hogy a fenébe ne... De legalább már nem éreztem azt a fájdalmat, amelyet azelőtt. Az egyetlen kívánság, amit a telefonomra kaptam, Mac-Mestertől érkezett, s ez fölöttébb jól esett. Olyan volt ez, mintha az ember a távolból egy pislákoló fényt látna... Van remény. Ha nem is ő rá, de arra biztosan, hogy van élet a fájdalmakon túl is. Ami egy hónapja van ezzel az emberrel és velem, az eddig borzasztó kevés. Mégis kiéhezett és magányos létemben magát az örömöt jelentik ezek az üzenetek és jól esik, hogy gondolt rám. A karácsonyi hangulat szempontjából azonban ez továbbra sem elég, mert nem tudom átérezni az ünnepet. Nem megy. Három éve nem megy. Most közömbösséget érzek, s ez már haladás. Talán... Karácsony idején a fájdalom és az öröm között azt hiszem, most vagyok a Senki földjén.

Köd ült reggel a városra, pár méter csak a látótávolság. Minden nyirkos, sötét van. Már kihaltak az utcák, alig jön valaki szembe. Mint egy robot, úgy lépkedek, csak megyek, csak megyek, fejem egyenesen tartom, és előre nézek. Szinte látom magam kívülről: üres a tekintetem, és én magam is majdnem üres vagyok bent. Hol vagyok a saját testemben? Hol vannak az érzések? Mélyen eltemetve valahol. Keménnyé tesz a magány. Fülemen egy lassú, érzelmes dal szól spanyolul. Egy szót sem értek belőle, mégis érzem minden rezgését. Nem elég, hogy nincs senki, aki szeret és akit én is szerethetnék, azok, akik segítségük felől biztosítottak, vagy nem érnek rá, vagy válaszra sem méltatnak, vagy képtelenek megerőltetni magukat és segíteni, amikor tényleg szükségem lenne rá. Hát ennyit róluk, ennyit ér a szavuk. Ez felerősíti azt az érzést, hogy senkinek sem vagyok fontos. Ettől könny gyűlik a szemembe, de tartom magam és nem engedem, hogy kibuggyanjon. A spanyol dal az egyetlen, ami menedéket nyújt, ezért újra és újra lejátszom. A villamos is üres, alig lézeng rajta pár ember. Szenteste előtt vagyunk egy nappal. Jobban mondva vagyok. Egyedül.

Utcán

Ősz óta, amióta kezd hidegebbre fordulni az idő, egyre érzékenyebb vagyok a hajléktalan témával szemben. Mint mindenről, erről is megoszlanak a vélemények. Nem kívánok vitatkozni, mindenki gondoljon azt, amit akar, szíve joga.
Pár évvel ezelőtt, amikor éjt nappallá téve dolgoztam, hogy egzisztenciát teremtsek és depressziós voltam, az én szememet is szúrták ezek az emberek, mondván, hogy én dolgozom, ők nem, nekik mégis "joguk van" lógni a villamoson, míg nekem - adófizető állampolgárként - nem. Régen zavart, hogy arra értem le reggel a lifttel, hogy alszik valaki a postaládák előtt, ma már szívem szerint nyitva hagynám a kaput, hogy legalább az éjszakát ott vészelhessék át... De változunk. Már egy másodperc elteltével is, hiszen már most nem ugyanaz az ember vagyok, aki egy másodperccel ezelőtt voltam. Így hát ma már egyre inkább feléled bennem az empátia, s nagyon is átérzem, milyen lehet szétfagyni az utcán - egyedül. Lehet, hogy a korral jár ez az érzékenység, nem tudom.
Amikor hajlamos vagyok azon keseregni, hogy milyen nehéz az életem, és boldogtalan vagyok, néha elszégyellem magam és igyekszem a pozitív dolgokra összpontosítani. Persze, mindenkinek a saját bajával, a saját életében kell megküzdeni és az a legfontosabb számára. De akkor is...
Mindegy, hogy miért került oda. Csak az számít, hogy az a szerencsétlen, aki az utcánkban alszik, majd' szétfagy a napokban a kegyetlen hideg miatt. Négy szatyor az élete. Azért nem megy szállóra, mert ha ebben a hidegben azt a négy szatyornyi holmit is ellopnák tőle, szinte lehetetlen lenne pótolni. Nem iszik, és nem szemetel, rendben tartja a dolgait. Csak csendben meghúzza magát, senkit sem akar "zavarni".
Mindig látom. Reggel és este is, este többször is. Elszorul a szívem. Amíg tud, állva marad este, és csak kilenc óra körül készíti el fekhelyét. Az éjszaka a túlélésről szól. Túlélni a fagyot valahogy. És túléli. Reggel van, felébred. De utána hogyan tovább? Miről szól ez az élet? Mi a cél? Az állandó túlélés? Vagy gondolkozik az életről és fohászkodik? Elképzelni sem tudom.
Az emberek persze megszánják, különösen így, karácsony közeledtével. S hirtelen rájövök, hogy valószínűleg nem a ruha, az étel, a fedél a feje felől hiányzik a legjobban neki. Ó, nem. Kivel oszthatja meg ez az ember a gondolatait és ki szereti őt...? Az emberi ösztön csodálatos, az ember élni akar, ezért túlél, de könnyebben vészel át mindent, ha szeretve érzi magát. Tény, hogy már jó ideje nincs jelen az életemben az a fajta szeretet, amit az ember a párkapcsolatban él meg, és az is tény, hogy ezt néha nagyon nehezen viselem. De legalább szeretnek a barátok, a családtagok, a kutyám, tehát valamilyen formában kapok szeretetet. És az a szerencsétlen, aki ott gubbaszt most is a ház aljában...? Ő kit szerethet és őt ki szereti...? Kinek van egy jó szava hozzá...? Nemcsak a kemény tél gyötri meg, hanem a magány is. Kegyetlenül.
Mi a megoldás? Nem tudom. De eszembe jut az, hogy milyen szerencsés is vagyok minden saját életemben történt szerencsétlenség ellenére is. Egyszer csak a Halak MC-mre gondolok és az életfeladatomra: segíteni másokon...

Please...

"Heaven please send to all mankind,
Understanding and peace of mind.
But, if it's not asking too much,
Please send me someone to love."

Ablak

Reggel nyolc előtt kezdett el hullani a hó. Az iroda előtti park járdájának a szélén megtapadt a hó, innen lehetett tudni, hogy ez most nem fog elolvadni. Sötét volt a szürke felhőktől, beborították az egész várost. Beszéltem Vele, s hangja megmelengette a szívemet a hidegben. Jó lenne átölelni, vagy legalább látni a mosolyát, gondoltam magamban, miközben a telefont a fülemre nyomtam, hogy jobban halljam. Aztán felrohantam a trendi luxusirodaházba. Még nem késtem le a tárgyalást, még van nyolc perc, mormoltam magamban. Egy forró tea jól esne. De jó is volt vele teát főzni a konyhában... Most egyedül teázom. Megfogtam a laptopom és a szükséges holmikat és bevonultam a tárgyalóterembe. A téma nem igazán hozott lázba, és amúgy is mindig elveszítem az érdeklődésemet egy idő után, pláne, ha az érzelmek erősen hatnak rám, és ha valamilyen esztétikai élmény is ér. Fejem az ablak felé fordítottam. Hm... A dizájnosan hosszúkásra tervezett irodaablakok megtörik a városra eső látványt, mégis élvezem a bambulást. Minden fehérlik. Még mindig esik. A Dunán egy uszály halad éppen, azt is hó borítja már. Gondolataim átlépik az ablak síkját, és képzeletben először a Normafához szaladnak. Rétest eszem éppen és meleg teát kortyolok, kutyám a havat túrva ugrándozik, szánkózók távoli öröme hallatszik, sült gesztenye illata csapja meg az orrom. Aztán az érzések egy új lakásba repítenek: piros-fehér és lágyabb színeket látok, romantikus-rusztikus berendezést, egy igazi, nőies otthont... És Ő is ott van. Tetszik neki, jól érzi magát, s végre újra velem van... újra átölel, mosolyog. Relaxál a kanapén, az erdőt nézi, karomat köré fonom, megsimogatom. Szeret nálam lenni. Tudom, hogy hamarosan mennie kell, de nem baj. Annyinak is örülök, amennyit adni tud. Mert Ő adja és Tőle esik jól.
-Do you want some coffee? – ráz föl a kérdés, amitől hirtelen visszazuhanok a valóságba. Szünet van. Nem kérek kávét, nem szeretem. Lemennek dohányozni a többiek. Újra kinézek az ablakon. Fehér minden. Még mindig esik.