Utcán

Ősz óta, amióta kezd hidegebbre fordulni az idő, egyre érzékenyebb vagyok a hajléktalan témával szemben. Mint mindenről, erről is megoszlanak a vélemények. Nem kívánok vitatkozni, mindenki gondoljon azt, amit akar, szíve joga.
Pár évvel ezelőtt, amikor éjt nappallá téve dolgoztam, hogy egzisztenciát teremtsek és depressziós voltam, az én szememet is szúrták ezek az emberek, mondván, hogy én dolgozom, ők nem, nekik mégis "joguk van" lógni a villamoson, míg nekem - adófizető állampolgárként - nem. Régen zavart, hogy arra értem le reggel a lifttel, hogy alszik valaki a postaládák előtt, ma már szívem szerint nyitva hagynám a kaput, hogy legalább az éjszakát ott vészelhessék át... De változunk. Már egy másodperc elteltével is, hiszen már most nem ugyanaz az ember vagyok, aki egy másodperccel ezelőtt voltam. Így hát ma már egyre inkább feléled bennem az empátia, s nagyon is átérzem, milyen lehet szétfagyni az utcán - egyedül. Lehet, hogy a korral jár ez az érzékenység, nem tudom.
Amikor hajlamos vagyok azon keseregni, hogy milyen nehéz az életem, és boldogtalan vagyok, néha elszégyellem magam és igyekszem a pozitív dolgokra összpontosítani. Persze, mindenkinek a saját bajával, a saját életében kell megküzdeni és az a legfontosabb számára. De akkor is...
Mindegy, hogy miért került oda. Csak az számít, hogy az a szerencsétlen, aki az utcánkban alszik, majd' szétfagy a napokban a kegyetlen hideg miatt. Négy szatyor az élete. Azért nem megy szállóra, mert ha ebben a hidegben azt a négy szatyornyi holmit is ellopnák tőle, szinte lehetetlen lenne pótolni. Nem iszik, és nem szemetel, rendben tartja a dolgait. Csak csendben meghúzza magát, senkit sem akar "zavarni".
Mindig látom. Reggel és este is, este többször is. Elszorul a szívem. Amíg tud, állva marad este, és csak kilenc óra körül készíti el fekhelyét. Az éjszaka a túlélésről szól. Túlélni a fagyot valahogy. És túléli. Reggel van, felébred. De utána hogyan tovább? Miről szól ez az élet? Mi a cél? Az állandó túlélés? Vagy gondolkozik az életről és fohászkodik? Elképzelni sem tudom.
Az emberek persze megszánják, különösen így, karácsony közeledtével. S hirtelen rájövök, hogy valószínűleg nem a ruha, az étel, a fedél a feje felől hiányzik a legjobban neki. Ó, nem. Kivel oszthatja meg ez az ember a gondolatait és ki szereti őt...? Az emberi ösztön csodálatos, az ember élni akar, ezért túlél, de könnyebben vészel át mindent, ha szeretve érzi magát. Tény, hogy már jó ideje nincs jelen az életemben az a fajta szeretet, amit az ember a párkapcsolatban él meg, és az is tény, hogy ezt néha nagyon nehezen viselem. De legalább szeretnek a barátok, a családtagok, a kutyám, tehát valamilyen formában kapok szeretetet. És az a szerencsétlen, aki ott gubbaszt most is a ház aljában...? Ő kit szerethet és őt ki szereti...? Kinek van egy jó szava hozzá...? Nemcsak a kemény tél gyötri meg, hanem a magány is. Kegyetlenül.
Mi a megoldás? Nem tudom. De eszembe jut az, hogy milyen szerencsés is vagyok minden saját életemben történt szerencsétlenség ellenére is. Egyszer csak a Halak MC-mre gondolok és az életfeladatomra: segíteni másokon...