Míg sültek a mini panettonék és kivágtam a kis karácsonyfa ajándék kísérőket, tévéztünk. Éppen Tom Kerridge karácsonyi különkiadása ment a tévében, amit Kedvesem feszült figyelemmel nézett. Szereti ezt a séfet. Nem csodálom, vicces egy figura. A séf éppen azt ecsetelte, hogy jó alapanyagok után kutat karácsonyra, mire Kedvesem megszólalt:
"It looks like he is at bloody IKEA".
Amint ezt kimondta, Tom Kerridge a következőt mondta a tévében:
"I am at Covent Garden in London."
Akkorát röhögtem... :)))
U.I.: Mivel nincs kandallónk, kialakítottunk egy kis sarkot a képeslapoknak, illetve íme a kis karácsonyfánk.
Szokás szerint itt mindenki képeslapot ad karácsonyra az irodában. Szerettem volna valami mással előrukkolni és mivel új megszerettem a sütést, de vigyázni akarok a saját vonalainkra, így a legjobb az, amikor kollégának lehet sütni és így próbálkozni.
Mini panettonékat akartam sütni, amiket aztán kis zacskókba akartam csomagolni és egy szalaggal megkötni. Egyszerű, mégis mutatós, karácsonyi, saját készítés és cuki. Gyorsan szereztem is egy receptet, megvettem az alapanyagokat, ám döbbenten konstatáltam, hogy sajnos itt nem lehet élesztőt kapni. Illetve lehet, de csak por formájában (amit én még életemben nem használtam). Olyan élesztőt, amit otthon lehet kapni, itt csak online lehet rendelni pár bolton keresztül, illetve Londonban van egy skandináv bolt, ahol árulják. Úgyhogy az élesztő is felkerült az otthon beszerzendő áruk listájára. Majd lefagyasztom. (Megjegyzem, grízt sem lehet kapni. Egy helyen láttam 2 kilós kiszerelést, köszi...)
Szóval neki veselkedtem, ám sajnos az első sütés teljesen ehetetlen volt, a közepe nyers maradt. Mint utóbb kiderült az oka az volt, hogy nem kelt meg a tészta rendesen. Csalódott voltam, de tudtam, hogy az élesztő az oka, hiszen otthon rengetegszer csináltam keltésztát (pizzát is) és mindig jól sikerült. Úgyhogy utánaolvastam az élesztőt gyártó cég honlapján, hogy milyen arányokban kell használni. Nem csoda, hogy az első próbálkozásom nem sikerült: másfélszeresét használtam az előírt élesztőpornak...
Vasárnap újból megpróbáltam, immáron már az új receptet használva, és lőn: a tészta megkelt, és pompásan sikerültek a mini panettonék. Igaz, még mindig nem olyan, mint friss élesztőt használva, de örültem, hogy sikerült.
Kis zacskókba tettem őket, szalaggal kötöttem meg a zacskó száját és kis fenyőfára írtam a kollégák neveit. Nos, az itteniek valamiért nem tudják értékelni az ilyesmit, de engem ez nem rettent el. Nem azért csinálom, hogy hálálkodjanak vagy cigánykereket vessenek, hanem azért, mert jó érzés csinálni, adni, figyelmesnek lenni, akkor is, ha ők érzéketlenek ilyesmikre. Csak érdekességképp jegyzem meg, hogy érdekes az itteniek viszonyulása a házilag, saját kezűleg készített ajándékokkal kapcsolatban. Olyan, mintha a karácsonyi lapokhoz lennének szokva és minden, ami ettől eltér, nem tudják értelmezni. Szomorú egyébként... Otthon tuti, hogy a többség totál odalett volna ilyen ajándéktól. Mert mi, magyarok valahogy sokkal érzékenyebbek vagyunk és a szemünkben a saját készítésű ajándéknak értéke van.
De akkor is jó érzés volt megcsinálni és adni. Az íze baromi jó. Magyar élesztővel újra próbálkozom majd.
Decemberben nem vettem magamnak semmit, minden pénzem ajándékokra költöttem. Nem bánom, sőt. Ellenben december eleje óta vágytam egy karácsonyi puding sapkára, de már sehol sem láttam, hiába kutattam a netet.
Egyik este munka után beugrottam pár boltba sütéshez való alapanyagot keresve, és ekkor botlottam bele a karácsonyi puding sapkámba, ami szerelem volt az első látásra. Ráadásul 8 font volt, vagyis fele annyi, mint amennyiért a vásárban láttuk. Jó meleg, rá tudom húzni a fülemre. Imádom viselni, nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Szeretem. Azóta Kedvesem Pudingnak hív. "Come on, Pudding", mondja.
Olyan gyorsan elröpült az advent... Mintha csak tegnap lett volna, hogy advent első vasárnapján feldíszítettem a lakást. Nagyon szeretem az adventi időszakot, a ráhangolódást a karácsonyra, bár gyakorlatilag szeptembertől kezdve én már boldog vagyok, hiszen imádom a szüret hangulatát, aztán az őszt a piros és sárga falevelekkel, a mosolygós gesztenyékkel, aztán jön Halloween, Mindenszentek és végül az advent, aztán Mikulás nap és végül karácsony.
Talán azért érzem, hogy gyorsan elröpült az advent, mert már novemberben elkezdtem készülni a karácsonyra. Terveztem, nézelődtem, kit mivel lephetnék meg, illetve összeírtuk, mit nézhetnénk meg, milyen programra mehetnénk el. Nem panaszkodom, úgy érzem, jól sikerült a készülődésünk, nem szakadtunk meg és még kikapcsolódni is volt időnk.
Utolsó programnak szerettem volna elmenni egy carol service-re, ahol karácsonyi dalokat énekelnek. Vadul böngészni kezdtem a netet, hol tartanak ilyen éneklést, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy bizony már majdnem mindenütt túl voltak ezen, vagyis lekéstük. Aztán egyszer csak találtam egyet Winchesterben. Mivel amúgy is terveztük meglátogatni Kedvesem édesapját karácsony előtt, megkérdeztük, hogy lenne-e kedve velünk tartania. Persze, hogy volt kedve. Így aztán vasárnap leugrottunk hozzá és együtt ebédeltünk a barátnőjével, aztán útnak indultunk Winchester-be. A város fantasztikus hatással volt rám, ahogyan áthajtottunk rajta. Mondtam is, hogy ide vissza kell jönni rendesen körülnézni, mert nagyon inspirálónak hat.
Nos ez a karácsonyi vásár a katedrális mellett sokkal inkább bejött, mint a londoni. A kicsi jégpálya is hangulatos volt. Nem akartam elhinni, hogy mekkora sor volt a katedrális előtt az adventi misére várva. Szerencsére nem kellett sokat várni és be tudtunk menni a templomba és már ülve várakoztunk tovább.
Számomra csodálatos ez az egész, kórust hallgatni megható, mindegy, hogy egyházi vagy sem. Ugyan csak pár hagyományos dalt énekeltek, örültem, hogy azokat ismertem. Egy órás volt a szertartás, szóval teljesen kibírható. Szívesen megnéznék egy angol betlehemest is, de azt 24-én csinálnak a gyerekek. Majd egyszer talán itt leszek 24-én...
Mindenesetre hangulatos volt és jobban ráhangolt a karácsonyra. Igaz, az angol karácsonyra, de legalább hangolt. Nem nagyon tudom megmagyarázni, de bennem két különböző érzést kelt az angol és a magyar karácsony és a kettőt nem tudom összehangolni. Nem tudom, ez jó-e vagy sem.
Az első magyar szavak egyike, amit Kedvesem megtanult, az a "patkány". Hogy miért éppen ezt, nem véletlen. Az első igazi közös "nyaraláson" (szabadságon) voltunk Dublinban, ahol is éppen a híres Phoenix parkban sétáltunk. Egyszer csak megláttam egy állatkát a tó partján, és lelkesen felkiáltottam: "Nézd, egy mókus!" Kedvesem jobban szemügyre vette a jószágot, majd rezignáltan közölte, hogy "Az nem mókus, hanem egy patkány!" Jót nevettünk, hogy mekkora patkányt láttunk Dublin híres parkjában, és Kedvesem ezek után tanulta meg a patkányt magyarul, amit olyan aranyosan mond akcentussal (kicsit n-nel a végén, semmint ny-nyel).
Az egyik szomszédom itt egy baromi magas, vékony, vöröses hajú ötvenes pasi. Egyedül él. Reggel korán sétálni megy (vagy vásárolni), hétvégén már korán reggel bicajra pattan és elmegy tekerni, aztán délre már kint is szárad a kimosott bicajos holmija a teraszon. Esténként is szoktam sétálni látni. Hogy dolgozik-e egyáltalán, vagy otthonról dolgozik, nem tudom. De lépten-nyomon bele tudok botlani az utcánkban a legkülönbözőbb időszakokban. De rendes pasas, nincs vele gond, sőt örülök, hogy itt van, valahogy ő jelentette és jelenti az állandóságot és valami biztonságot, amikor egyedül voltam, vagyok.
Egy reggel Kedvesem éppen kivitte a csomagolóanyagos szemetünket, amit egy külön erre a célra telepített, kék színű kukába kell tenni. A konyhában voltam, és láttam, amint a szomszéddal beszélgetésbe elegyedett. Amikor bejött, kérdeztem, mit beszélt a szomszéddal, mire elmagyarázta, hogy eltűnt a kék kuka és megkérdezte a szomszédot, hogy mi lett vele. A szomszéd neve állítólag Brett, aki elmondta, hogy a kék kuka valószínűleg beesett a kukásautóba (??) és ezért rendeltek az önkormányzattól egy új, csomagolóanyagos kukát. Innentől kezdve, bármikor megláttuk a szomszédot, mindig tettünk valamilyen megjegyzést, mit tudom én, hogy "Brett főz" vagy "Brett otthon van" stb.
Egy nap, átnéztem a postát és az egyik levelet "Rhett E-nek" címezték. Mondtam magamban, hogy ez csakis a szomszéd lehet, és akkor Kedvesem bizony félrehallotta a nevét és nem Brett, hanem Rhett. Gyorsan meg is üzentem Kedvesemnek, aki azt vágta rá, hogy ó, a Rhett név wales-i név.
Amióta tudjuk, hogy a szomszéd Rhett és nem Brett, megjegyzéseinket természetesen átalakítottuk, és már Rhett-nek hívjuk. Igen ám, de itt jön be a magyar ember kiejtési nehézsége. Sokat szenvedtem például, hogy a "flash" és a "flesh" szavakat helyesen ejtsem ki, mivel mást jelentenek és elég vicces lehet, ha éppen nem a megfelelő szót használom (ejtem ki) a mondandómban. Állítólag mára már jól ejtem ki ezeket a szavakat, ám a szomszéd újabb nehézséget gördített az utamba. Amikor ugyanis azt mondom, hogy "Rhett is at home", vagyis, hogy Rhett otthon van, akkor Kedvesem megkér, hogy ne nevezzem szegényt patkánynak ("rat"). Erre próbálom újra és újra egymás után helyesen kiejteni a nevét, de Kedvesem szerint mindig patkánynak hangzik... :) Pedig isten látja lelkem, nem direkt csinálom. Sőt belegondolok, milyen kellemetlen lenne, ha találkoznék a szomszéddal és köszönnék neki, hogy "Hello, Rhett" és szegény "rat"-nek, azaz patkánynak hallaná... Egy szónak is száz a vége, kitartóan gyakorlom eme wales-i név helyes kiejtését.
Kedvesem zseniális, de fanyar humora, ami egy egy váratlan megjegyzésben szokott megnyilvánulni, mindig megnevetettet. Ma reggel ő készítette a reggelit, én már a megterített asztalhoz ültem le, amikor is a következőt mondta:
"So Patkány is playing with his car this morning in the front garden."
:)))
Mindig is szerettem a jó reklámokat. Azokat főleg, amiknek volt mondanivalójuk is. Persze karácsonykor minden cég igyekszik valami ütőssel előállni, ami megfogja az embereket.
Két hete, advent első vasárnapjának reggelén fürdőköntösben letelepedtünk a kanapéra. Borús, viszonylag hideg idő volt, ami éppen passzolt a hangulathoz, jobban rá lehetett hangolódni a karácsonyra. Szeretem a kényelmes, lassú reggeleket. Amikor nem kell sietni, amikor azt csinálunk, amit akarunk.
Szóval lehuppantunk a kanapéra, és szokásom szerint a telefonomon megnéztem a híreket. Éppen a legjobb karácsonyi reklámokat gyűjtötték össze. Megnéztük mindet. Néhány meg is ríkatott, de volt, ami megnevetetett. A reklám, ami a leginkább megindító volt számomra, az az Apple reklámja volt szegény Frankensteinnal. De a Marks and Spencer reklámja is könnyeket csal az ember szemébe, ahogy a Waitrose kicsi vörösbegye is. A Heathrow reptér reklámja nagyon cuki és mosolyogni való. A legcukibb karácsonyi reklám pedig a John Lewis-é. Youtube-on meg lehet nézni őket.
És van még egy reklám, ami nagyon bejön, igaz, ez nem karácsonyi, viszont a téma nagyon is aktuális, az pedig az Amazoné. Egy arab pap vendégségben van egy keresztény papnál. Sztoriznak, nevetgélnek, látható, hogy jó barátságban vannak. Amikor ideje hazamenni, felállnak a fotelből, de mindketten nehezen teszik fájós térdük miatt. Később azt látni, hogy mindkét pap arca felderül, amint egy ötletük támad. Előveszik a telefonjukat és az Amazonon megrendelnek valamit a másiknak. Másnap meglepődnek, amikor csomagot kapnak. Amikor meglátják a csomag tartalmát, elmosolyodnak. Nos, mindketten térdvédőd rendeltek egymásnak. A záró jelenet pedig az, hogy mindketten felcsatolják a térdvédőt és a keresztény pap abban térdel le az oltár előtt és úgy imádkozik, az arab pap pedig kelet felé térdel és fejét a földre hajtja. Ez vicces és nagyon aktuális, úgy hiszem.
Minden nap együtt ebédelünk a cégnél, már amikor a Kedves nincs üzleti úton. A földszinti konyhában általában mindig be van kapcsolva két tévé is, két különböző csatorna megy rajtuk, van, amikor hanggal, van, amikor anélkül.
A héten is együtt ebédeltünk és a tévében éppen karácsonyi adakozásról, ajándékozásról szóló reklám ment. Már épp végeztünk, Kedvesem megette a banánját is, amit aztán papír szalvétába gondosan becsomagolt. Amint kész lett, a következőt mondta:
"And this is my gift to the bin."
Hangosan felnevettem és percekig nem bírtam abbahagyni. :))
Gyűjtést szerveznek a cégnél a menekültek megsegítésére. Körbeküldtek egy listát, hogy mire van szükség, s főleg tisztálkodószerek és ruhák voltak a listán. Szívem elszorult a felhívást olvasván, és azonnal továbbküldtem a Kedvesnek, hogy a pénteki heti bevásárláskor szeretném ezeket is rátenni a listára, mert ennyinek bele KELL férnie.
Minden pénteken a Tesco-ban vásárolunk be a következő hétre, így itt vettük meg a gyűjtéshez a dolgokat. Szappant, tusfürdőt, fogkefét, fogkrémet, betétet, pelenkát, baba törlőkendőt, férfi, női meleg zoknit, gyerek harisnyát. Összesen 40 fontot fizettünk, vagyis fejenként 20 fontot adakoztunk. Döbbenetes... ez, amit vettünk egy családnak pár hétre elég. Ilyenkor látja az ember, hogy mennyi mindene van és hogy nem is kell annyi minden, és nem is olyan nehéz lemondani dolgokról. Megjegyzem, számtalanszor eszembe jutott a karácsonyi vásárban is, hogy itt mennyi gyerek és ember szórakozik, mulat, temérdek pénzt költenek el az emberek, míg egy rakás szerencsétlen fázik, éhezik, menekül a hideg tengeren... Persze az élet nem áll meg és azért nem szabad feladni a saját életünket, mert másnak nem annyira jó, mint nekünk, de azért elgondolkodtató...
Mindenesetre nagyon jó érzés volt tenni valamit, jó érzés jónak lenni. Ha csak egy csepp is a tengerbe, akkor is.
Nagyon izgatott voltam. Nemcsak a Diótörő miatt, hanem London miatt is. Hogy ezért, vagy másért fájdult meg a szemem, nem tudom. De sajnos egész napos szemfájással kellett végül végigcsinálnom ezt az izgalmas napot.
Végül autóval mentünk föl Eastcote-ig, ahol is napi 2 fontért tudtunk parkolni, onnan pedig metróval mentünk a helyszínre. Azért mégis csak jobb 2 font parkolás és max 5 font metrójegyet fizetni vonatozás és metrózás helyett, ahol csak a vonat lenne fejenként 24 font oda-vissza.
A metrónál ki volt táblázva, hogy merre kell gyalogolni a Winter Wonderland-hez. A tömeg már ekkor elképesztő volt. Hideg téli nap volt, de napos, aminek örültem. A szél ugyan nem kedvezett a szemfájásomnak, de hát ez van. Végigsétáltunk a Park Lane-en, amin 3 éve is sétáltam. Felidézte bennem azt, ahogyan akkoriban éreztem a város iránt. Érdekes volt emlékezni. Most más volt. Most Vele voltam ott. Megcsodáltuk az épületeket, a gazdag szállodákat, a katari rendszámú Lamborghiniket, a csodás adventi koszorúkat a nívós londoni házak ajtajain, amik sokkal pompásabban festettek, mint az én szerény kis koszorúm a cottage ajtaján... De hát ez egy más világ, itt gazdagok élnek. Nagyon gazdagok.
Végül eljutottunk a Winter Wonderland-be, dél körül jutottunk be. Mit mondjak? Nagyon jól meg volt szervezve és csinálva. A Hyde-Park talaját, füvét összeszerelhető padlóval védték, ami azért is volt jó, mert rossz idő esetén az ember nem sárban csatangolt volna. Az egész rendezvény gyakorlatilag bajor büfékből, sörházakból és vidámparkból állt, de nem volt rossz. Egy helyen még kürtős kalácsot is lehetett kapni. Mondjuk, ha én szerveznék angol karácsonyi vásárt, akkor biztos, hogy lenne benne kézműves sátor, ahol a gyerekek gyertyát önthetnének, vagy csinálhatnának koszorút, hagyományos angol ételeket, süteményeket lehetne kapni, lenne viktoriánus vidámpark, lenne kórus, ami karácsonyi dalokat énekelne, lenne korcsolyázás, betlehemes, forralt bor, sült gesztenye és azt hiszem ennyi. De ez itt London, ahol ugyanúgy mint mindenütt, cirkusz és kenyér kell a népnek. Ráadásul hatalmas népnek. Ők valamiért a bajor karácsonyt érzik különlegesnek az alpesi házikókkal, sörrel, forralt borral és a bajor virslis hot doggal. Nem rossz ez sem, bár hogy miért pop zenét játszottak, fel nem fogom.
A lényeg viszont a Diótörő volt. Nos, egész jó volt, bár jégen sokkal kevesebbet lehet kihozni, mint balettban. Mindenesetre ahogy a zene felcsendült, a lelkem mélyéről könnyek törtek föl. Olyan sokat jelent ez a zene... És úgy látszik, valamit nagyon magamba fojtottam, de most feltört. Kedvesem most látta először, bár ő inkább a korcsolyás múltja miatt érdekelte és ebből a szempontból nézte a műsort, de így is nagyon élvezte.
Mindenesetre a délután két órai előadást nagyon jó megérzéssel választottuk ki, mert három órakor, amikor végeztünk, az a tömeg, ami sorban állt a bejutásért egész egyszerűen elképesztő volt. Nem hiszem, hogy volt annyi hely bent annyi embernek, amennyi sorban állt. Félelmetes volt. Jó is, hogy mi ekkor már végeztünk. Felsétáltunk az Oxford street-re, hogy megnézzem a londoni karácsonyi díszkivilágítást, de meg kell mondanom, nem voltam elájulva tőle. A tömeg pedig itt is iszonyat volt. Úgyhogy gyorsan vissza is fordultunk és hazafelé vettük az irányt. Ennek ellenére és a szemfájás ellenére örök élmény marad, az biztos.
Ez az első adventünk és karácsonyunk együtt a cottage-ban. Az angol hagyomány szerint a karácsonyi dekoráció karácsony előtt 12 nappal kerül föl a karácsonyfával együtt. Én - pláne az utolsó pár évben - mindig adventkor öltöztettem föl a lakást, hogy hadd járjon át a karácsonyi hangulat.
Hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, abban egyeztünk meg, hogy a karácsonyi dekoráció adventkor kerül föl a lakásban, a karácsonyfát pedig 12 nappal karácsony előtt díszítjük majd föl. Így ötvözzük a magyar és az angol hagyományt. :)
Nos, nem akartam túlzásokba esni, pedig rengeteg alapanyagom van, így egyszerű és csak néhány díszt tettem ki. Menet közben láttam valahol autókázás közben, hogy amolyan becsületkassza jelleggel egy háznál ki volt téve adventi koszorú és el lehetett vinni némi adomány fejében. Lehet, jövőre én is csinálok valami hasonlót, de arra is gondoltam, hogy valami segítő szolgálaton keresztül tartok rászoruló családoknak koszorú készítő napot és adom az anyagot is hozzá. Miért is ne, hiszen nekem annyi van, már nem fogom őket mind használni.
No de, íme az első adventi díszítés. Szeretem, pláne este a gyertyák fényével együtt. Hangulatos, bevackolós érzést nyújt.
November elején, egy esős nap elhatároztuk, hogy elmegyünk a Windsori-kastélyba. Most, hogy kiváltottuk a lakossági kedvezményes kártyát, ingyenes a belépés a kastélyba, akárhányszor mehetünk egy évben, ami nem rossz, tekintve, hogy a belépő 20 font lenne fejenként.
Egészen biztosan nem lehet szavakkal visszaadni azt a látványt és érzést, amit a kastély nyújt. A kastély termeiben sajnos nem lehet fotózni (nem egészen értem, miért, hacsak azért nem, hogy az ember vegye meg a szuvenír boltokban kapható könyveket), így nincs egy képem sem belülről. De az valami fantasztikus, pedig ugye nem is minden szárny látogatható. A piros-arany teremben majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől... Nem tudom, miért kerülget a sírás, ha egy egy szép dolgot látok, de ezek mostanában nagyon meghatnak. Volt időszakos kiállítás is II. Erzsébet királynő ruháiból, egészen a kamasz korától a napjainkig. Érdekes volt nagyon. A privát templom is, a sok pompa, a részletek, a díszítés... egyszerűen lélegzetelállító. Ennél már csak a Hampton Court varázsolt el jobban három évvel ezelőtt.
Szóval örültünk, hogy volt egy klassz délutánunk, tök ingyen. Kedvesem meghívott utána a kedvenc helyünkön egy forró csokira és sütire, hogy egy kis romantika is legyen.
Le vagyok maradva a bloggal, aminek több oka is van, de most nem mennék ebbe bele. Hosszú... Most is csak azért van időm, mert betegszabin vagyok. Valami nincs rendben... de nem tudom igazából, hogy mi a baj. Fáradt vagyok, gyönge, több napig fájt a szemem, hánytam stb.
Na de mindegy, a lényeg az, hogy igyekszem bepótolni a lemaradást.
A születésnapomon hosszú hétvégére mentünk: először Blackpool-ba, aztán York-ba. A terv az volt, hogy Blackpool-ban megnézzük a híres díszkivilágítást, amit az egész tengerparti promenádéra föltesznek valahogy szeptember körül és november elejéig lehet megnézni. Tengerparti üdülőhelyként ezt találták ki az itteniek úgy száz éve, hogy meghosszabbítsák a szezont, s ez a hagyomány országos hírnévre tett szert, csakúgy mint a város jelképe, a Blakcpool-i torony, ami kvázi egy fél Eiffel-toronynak felel meg. No és persze ott van a tengerparti vidámpark, meg a tengerparton való szamaragolás apály idején, meg a táncversenyek. Szóval a terv az volt, hogy megnézzük a díszkivilágítást, aztán dodgemezünk egyet a híres vidámparkban. Nos, csak a fele jött össze, mivel a 3,5-4 órás autóútból 6,5 órás út lett. Egyszerűen elképesztő, hogy ebben az országban képtelenség autóval közlekedni. Pár évvel ezelőtt nem értettem, hogy Paul miért panaszkodott és mondta azt, hogy "this country has never been designed for 60 million people", de most már kezdem érteni, kiváltképp akkor, amikor már Readingbe sem bír az ember kocsival bejutni, akkora a dugó az autópályán...
Szóval a vidámparkot lekéstük, maradt a város a díszkivilágítással és az emeletes villamosokkal. Bevallom, engem nem nagyon hatott meg ez az egész... Ami érdekes lehetett volna, az a torony volt, de oda az erős szél miatt nem lehetett fölmenni. Ezen kívül vicces volt a Hamupipőke hintó, na az jópofa volt, de a többi... hát nem tudom, nekem ennél több kell.
Innen utunk York-ba vitt, a Yorkshire Dales nemzeti parkon keresztül, ami már önmagában lenyűgöző volt. Olyan városokon haladtunk át, mint Harrogate, aminek nagyon megfogott a hangulata, mesés kis hely. Vagy három órás autóút után megérkeztünk York-ba, ahol is belvárosi sétával kezdtünk, hogy fölfedezzük ezen ódon, angol város utcácskáit. A Shambles, ami a belváros egyik szűk utcája favázas, tudor-korabeli házakkal, valami mesés. Árad a történelem minden épületből, szinte látni véltem a középkori, majd a viktoriánus időket, éjszakákat, amikor is nem feltétlen lehetett kellemes itt sétálgatni. York nemcsak azért fogott meg szinte azonnal, mert ősz volt és a sárga és piros falevelek pompás ruhába öltöztették a várost, hanem azért is, mert az ember bárhová lép, mindig valami különleges épületbe, emlékműbe, szoborba botlik. Fantasztikus hangulata van, nagyon tudnék itt élni. Pezsgő városias élet, kultúra, történelem, programok, mindez egy élhető közegben. Megjegyzem itt sokkal kevesebb indiait látni, valahogy jobban meg tudott maradni angolnak. Azt is érezni, hogy van itt pénz, ami nem csoda, hiszen Yorkshire híres a mezőgazdaságáról.
Láttuk Guy Fawkes szülőházát is, és persze a York-i katedrálist, ami a legnagyobb az Egyesült Királyságban. A rózsaablakai akkorák, mint egy teniszpálya. Bemenni nem mentünk be, mert megmondom őszintén, sokalltuk a fejenként 10 fontos belépőt pusztán csak arra, hogy belépjen az ember. Így más program után néztünk. Elsétáltunk gyorsan a csokoládémúzeumhoz. Kérdeztem Kedvesem, ő járt-e már csokoládé-múzeumban. Nem. Én sem. Akkor menjünk. Nézi a belépőjegyet, 10 font ez is fejenként. Mondom, engem nem érdekel, én bemegyek, mert ha van kóstolás is, akkor megéri. Megkérdezte, van kóstolás, így hát bementünk. És milyen jól tettük! Az idegenvezetés nagyon klassz volt. A döbbenetes az, hogy már nem az első múzeumban járok ebben az országban, mégis mindig meg tudnak lepni valami újjal. Itt például azzal, hogy az egyik teremben 4 monitoron 4 különböző fényképet ábrázoltak a XIX. század végéről, XX. század elejéről. Az idegenvezetőnk mesélt a csokoládégyártó dinasztiákról, míg nem az egyik fénykép megszólalt, jobban mondva egy hölgy megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy nem egészen úgy volt, ahogy azt a tárlatvezető mondta. A szót magához ragadta a szépia fotón szereplő asszonyság és mesélni kezdett, mire a szomszéd fotón szereplő alak is bekapcsolódott, s a végén persze az összes fotó beszélt. :)
Később beavattak minket a csokoládégyártás rejtelmeibe, megkóstolhattuk a kakaóbabot, az őrleményeket, a félkész csokit, megtanultuk, hogyan kell a jó csokit felismerni, rutinszerűen megkóstolni (ahogyan a jó bort is). Végezetül saját csokoládét készítettünk, amit úgy élveztünk, mint a gyerekek. Első napunk így telt York-ban. A szállásunk egy Best Western hotel volt York-tól északra egy parkban. A Best Western már párszor bevált, és alapvetően ezzel sem lett volna gond, bár azt meg kell hagyni, hogy a süllyedés a wc mellett azért ijesztő volt, az pedig, hogy fa padlót tettek a fejünk fölé és a felső szomszéd minden lépését lehetett hallani a nyikorgó padló miatt (a reggeli szexelést már nem is említem), nonszensz. Az ollóval vágott függöny széle már csak hab volt a tortán - ilyenkor elgondolkodom, hogy vajon a helyi iskolásokkal készíttették technikaórán...? A reggeli, angol reggeli, jó volt, bár bevallom, a baked beans-ben találtam egy hatalmas szúnyoglábat... Még jó, hogy a reggeli végén, különben lehet, hogy rosszul lettem volna. :)
Másnap a York Castle Museum-ban kezdtünk, ami iszonyat érdekes volt. Bemutatták a különböző korok szobabelsőit, volt időszakos divat kiállítás, ahol beöltöztem ólomkatonának és kalapokat próbáltam, és volt egy viktoriánus utcarészlet, ami Sherlock Holmes Londonját és Hasfelmetsző Jack-et idézte. Annyi minden volt itt, nem is lehet ennyi mindent befogadni, magunkba szívni.
A délutáni program előtt ebédelni mentünk a város közepén található York Roast-ba, mivel ha már York-ban voltunk, akkor szinte kötelező a sertéssült yorkshire pudinggal, amit eddig még nem volt szerencsém megkóstolni. Nos, ez a gyorsétkezde jelleggel működő sültes étterem nagyon bejött, minőségi az étel, a húst egy kis mérlegen mérik le, hogy meglegyen az előírt mennyiség, mielőtt a szendvicsbe, dobozba tennék. Felhívnám a figyelmet a disznó szájában lévő York rózsára - zseniális (NB Rózsák háborúja).
Innen a National Railway Museum-ba mentünk, ami érdekes módon ingyenes. Ez is nagyon jó itt, hogy az, ami igazi érték, ami tudás átadásról szól, az hozzáférhető, elérhető, ingyenes ebben az országban. Mit mondjak? A lélegzetem is elállt, a gazdag kiállítástól, amit egy nap alatt bejárni megint csak képtelenség. Legalább két nap kell hozzá, hogy az ember a vonatokat is, és a hozzá tartozó kiállítást (a szemafortól kezdve az időjárás jelzésig) meg tudja nézni és be tudja fogadni. Látni azokat a mozdonyokat a valóságban, amiket anno a történelem könyvekben láttunk, hihetetlen élmény volt.
Fáradtan, de élményekkel tele érkeztünk vissza szállásunkra. Az utolsó nap hazafelé megálltunk Wakefield mellett Nostell-ben, ami egy kúria, birtok, melyet egy család birtokolt 300 éven keresztül. Sokat gondolkodtam és kerestem párhuzamokat a magyar nemességgel kapcsolatban. Magyarországon is voltak gazdag nemesi családok, az Esetreházy-ak, Batthyányiak stb, de hogy oly gazdag birtokokat tudhattak-e magukénak, mint néhány angol nemes itt, Angliában, nem tudom. Nem vagyok benne biztos. Egyszerűen elámulok attól, hogy itt milyen gazdagok voltak a nemesek, hogy mekkora vagyonra tettek szert az angol birodalomban. Ahogy beléptünk az első szobába, leesett az állam a Chippendale bútoroktól, a festményektől, a vázáktól és minden kiegészítőtől. Azt hittem, ezt nem lehet túlszárnyalni, de a következő szoba mindig rátett egy lapáttal. A könyvtár és biliárdszobában esküszöm, könny szökött a szemembe, magam sem tudom, miért. Talán azért, mert látni olyasmit, amit filmeken, valahogy megindító. Elképzelni, hogy tényleg régen a nemesek ebéd után szivaroztak egyet egy esős délután, biliárdoztak, valaki pedig a pamlagon olvasott egy könyvet és közben kortyolgatta a whiskyjét. Visszarepültem az időben Sherlock Holmes korába...
Ezzel az utolsó, de nem akármilyen élménnyel zárult a születésnapi hosszú hétvége. Fantasztikus volt. Végi az járt a fejemben, hogy ez a város a bátyámnak való, mert minden megvan benne, amit ő szeret: a viktoriánus angliai utcarészlet, a középkori kis utcácskák, York állítólag a világ legtöbbet kísértett városa, vasútmúzeum, sertéssült... Mi kellhet még?
