Shoulda...

„Walked when I shoulda run, Ran when I shoulda walked...” – dúdolom magamban Jamie Woon gyönyörű dalát, s közben elszorul a szívem. Kicsit melankolikus ez a dal, de akkor is tetszik. A meleg, napsütéses reggelen igyekszem kiverni a fejemből és elterelni a gondolataimat. Kutyámra figyelek, hogy megzabolázzam a gondolataimat. Kedvesen bandukol mellettem, s már most melege van. Liheg szegénykém. Szerencsére otthon már hűsölhet. „Walked when I shoulda run, Ran when I shoulda walked...” – éneklem magamban. A Kárpát utca szélén megállunk, hogy elengedjük az autót, ami közelít. Döbbenten látom a rendszámot: KJR. Nem hiszem el... Még hogy nincsenek véletlenek... Így hogy verjem ki a fejemből, ha még a szembe jövő kocsi rendszáma is ordítja, és az arcomba vágja a vezetéknevének a mássalhangzóit?! Jaj... szívem dobban egyet, és érzem a hihetetlen erős lelki köteléket. Nyitva a szemem, mégis magam előtt látom azt, ahogyan előttem áll, ahogyan meg sem mozdulunk, csak bámuljuk egymást, majd egyszer csak hirtelen a nyakába ugrom, mire ő nagyon erősen magához szorít perceken keresztül, és érzem, hogy ő is erre vágyott. „Walked when I shoulda run, Ran when I shoulda walked...”

Elátkozott lakás újra

Régebben már írtam az elátkozott lakásról, ahová mindig balhés lakók költöznek be. Eleinte azt hittem, ezúttal kivétel lesz az a fiatal pár, akik pár hónapja költöztek be, de hamar kiderült, hogy nem azok.

Nagyon fiatalok, nem is tudnám a korukat megmondani. Roppant egyszerűek is, már-már primitívek és ezt most nem rosszindulatból vagy lenézésből írom, hanem azért, hogy érzékeltessem, milyen lehet a hangulat. A lánynak (mert nőnek nem nevezném) már van egy kb három éves kisfia, és pár hónapja született egy másik gyerek is. Már önmagában az is szörnyű, hogy négyen élnek egy parányi helyen, de a legrosszabb az, hogy nem tudják a másik gyereket és saját magukat is legalább egy másik szobába szeparálni. A kisfiú gyakorlatilag egész nap ül a matracán, ami a földön van (ágy nincs, de legalább matraca van). Hogy honnan tudom? Onnan, hogy gyakorlatilag nyitott ajtó mellett élnek.

Ami még szörnyűbb, hogy a lány folyamatosan kiabál mindenkivel és mindenért. Persze megértem és nagyon is átérzem, hogy milyen nehéz lehet ellátni két gyereket és még egy pasit is. Hogy milyen lehet pár óránként fölkelni szoptatni és alig aludni. Együttérzek vele akkor is, ha nekem nincs is gyerekem. De akkor sem lehet a másik gyerekkel üvölteni. Az a kisfiú egyrészt utálni fogja a kistestvérét, másrészt állandóan azt tanulja meg, hogy csöndben kell maradnia, tehát elfojtja magát teljesen, és ki tudja, később ez milyen formában (agresszió, bűnözés stb.) fog megjelenni. Másrészt folyamatosan ugráltatják. Én értem, hogy van olyan, hogy idegtépő, amikor egy gyerek húzza az időt. Na de ráüvöltenek, hogy van két perce, hogy kakiljon, mert indulni „kell” le az utcára sétálni este 11-kor, hogy a lány elaltassa a csecsemőt... Egyrészt nem lehet egy három éves gyereket este 11-kor rángatni, szerintem... Másrészt megnézném, amikor a szülőkre üvöltene rá valaki, hogy van 2 percük, hogy könnyítsenek magukon. Nekem tuti nem menne vezényszóra, szerintem nekik sem.

Az már csak hab a tortán, hogy hajnali öt órakor arra ébredek föl, hogy a lány üvölt a nagyobbik gyerekkel, hogy „anyád picsáját!”... Egy kedves szót nem hallottam még tőlük. Akkor minek vállalnak gyereket? Becsúszott? Lehet. De akkor arra is van megoldás, senki nem kérte őket föl a mártír szerepre.

A kisfiú pedig csak ül szomorúan a matracán és nézi a tévét, ami az egyetlen dolog, ami foglalkozik vele... Elszorul a szívem, és már ott tartok, hogy elkérem, átviszem magamhoz és foglalkozom vele. Nem bírom nézni ezt a szenvedést és azt, ahogyan üvöltenek egymással és a gyerekkel is.

Utazás Poirot-val

Mindig is szerettem a Poirot sorozatot, ezért is vettem meg az összes epizódot dvd-n. Valahogy megnyugszom tőle. Tetszik a kor, amelyben játszódik. Akkoriban még volt illem, a férfiak még férfiak voltak, a nők pedig nők. Akkoriban még létezett igazi elegancia, társásági élet, kultúra. Szeretem nézni a ruhákat, az Art Deco bútorokat és a Bauhaus házakat a filmben, ahogyan a vidéki angol kúriákat és birtokokat is, vagy az angol tengerpartot, vagy éppen Szíriát, Mezopotámiát, Egyiptomot, ahová az akkori angolok vakációzni jártak. Tetszik, ahogyan megjelenítik az európai kulturát a Közel-Keleten, ahogyan a két világ összeolvad. Bámulattal nézem, ahogyan az európai nők tökéletes megjelenéssel, világos szafari ruhában, kalapban, tarka kendőben sivatagi kiránduláson vesznek részt, és tűnődöm, hogy vajon a valóságban is így nézhet ki ott egy ember? Úgy értem, hogy nem izzadna le, nem lenne koszos a ruhája két perc alatt? A filmen a sivatagban is fúj a szél, ami persze szárít, ez oké. Na de azért csak 40-50 fok lehet ott... Eszembe jut, hogy ez csak film, ahol minden szép és jó... De naív vagyok! Mégis jól esik képzeletben szárnyra kelni és elutazni ezekre a titokzatos és bűvös helyekre. Azt hiszem, ha nem lennének szeretteim, a veszély ellenére neki vágnék és megnézném Marokkót, Szíriát, Örményországot és a volt szovjet tagállamokat, mert nagyon érdekel. Vannak képek, amelyen egész egyszerűen megbabonáznak. A sarki gyrososnál lévő fénykép is erős hatással volt rám. Nem bírtam ki, megkérdeztem az üzletvezető asszonyságot, hogy mit ábrázol, aki tört, de nagyon jó magyarsággal elmondta, hogy a szülőhazáját, Örményországot, pontosabban Jerevánt, háttérben az Ararát-heggyel.

Na de térjünk vissza Poirot-hoz és a filmekhez. A Mezopotámiában játszódó részben a férj megöli a feleségét, akit állítólag roppant mód szeretett. Miért, kérdem én, ha annyira szerette? A végén azt mondta, hogy azért, mert nem lehetett a másik férfié, akibe a felesége beleszeretett. Hm... én biztosan nem azt nyírtam volna ki, akit szeretek, hanem azt, aki konkurenciát jelent számomra. Rá kell jönnöm, hogy megint naív vagyok... Akkor egyértelmű lenne, hogy ki volt a tettes, hiszen nyomós indítékom lenne. Na de akkor is...

Nézem a tájat, a karavánt, a csipkés, arab ablakokat, a sivatagot, a tevéket, a fényeket, és a hangulata magával ragad. Képzeletben én is ott vagyok és bejárom ezeket a mesés helyeket.

Tragédia

Napok teltek el, mire beszélni tudtam erről a barátaimnak, és már több, mint egy hét is eltelt, hogy írni tudok róla. Éppen megkérdeztem, Mac-it, hogy hogy van, amikor is elmesélte, hogy nagyon rosszul. Nagyon rosszul, mert... mert az édesanyja öngyilkos lett. Elektromos késsel vágta föl az ereit, és még az áram is megütötte. Mac-i talált rá a nagynénjével, még nem halt meg. Kórházba vitték. Az édesanyja feladta, és elkeseredettségében nem bírta már tovább. Fájdalmai voltak, magányos volt és ellátni sem tudta már magát. Ahogy olvastam Mac-i levelét, annyira érzékenyen érintett és annyira átéreztem az édesanyja helyzetét, meg azt is, amit ő érezhetett, amikor rátalált, hogy zokogni kezdtem. Teljesen kicsinált ez a dolog és csak bőgtem, szakadatlanul. 
Próbáltam Mac-inek segíteni és tartani benne a lelket, no meg hogy otthonban kéne elhelyezni az édesanyját, az lenne mindenkinek a legjobb megoldás, és már el is kértem apámtól ennek a menetét, lévén, hogy anno a nagymamámat is otthonban helyezték el. Éreztem, hogy Mac-i megkönnyebbül picit, vagy hogy látja, van remény, nem olyan bonyolult. Ám amikor éppen tartottam a színházba a családdal, üzenetet küldött, hogy a kórház hívta: elment...

Nagyon megviselt ez a történet, pedig nem is hozzátartozóról van szó. Mégis olyan szinten kikészültem, hogy magam is csodálkoztam. Napokig a hatása alatt voltam és mérhetetlen fájdalmat éreztem. Nem tudom, miért vagyok mostanában ilyen érzékeny. Ami pedig azt illeti, az ütött szöget a fejemben, hogy vajon miért van két olyan férfi is a környezetemben, akiknek az édesanyja öngyilkos lett... mert azért lássuk be, hogy nem mindennapos az, hogy valakinek az anyja öngyilkos lesz. Én meg ismerek kapásból kettőt is. Valami üzenete csak van... De mi?

Felkavaró este

Hetek óta vágytam már a szabadba, és hogy a kutyát kimozdítsam a városból. Meglepő módon a főpróba után még bevásárolni is volt energiám, mi több, este csatlakoztam Bika barátnőm által szervezett kiruccanáshoz. 
Bár este hatkor már mérséklődött a nyári nap melege és az erdő hűsített valamicskét, azért még mindig igen izzasztó idő volt, kiváltképp hegynek fölfelé. Boldog voltam, hogy a kutyám végre erdőben van, és örömmel, ellágyult szívvel néztem, ahogy vidáman botorkál a fák között. Bár voltak kétségeim, hogy valaha is megtaláljuk a Vitorlázó-repülőteret, sikerült. A tizenegy fős társaság lepakolt a szalonnasütő helynél és mindenki nekilátott a teendőknek: fagyűjtés, tábortűz rakás, hagyma pucolás, szalonna vágás, nyárs fenés. A csoport párokból állt engem és egy másik barátnőt leszámítva, s ez nagyon zavart. Zavart, mert folyamatosan azzal szembesített, hogy mindenki boldog, mindenkinek van valakije, csak én nem, csak nekem nem. A szingli lány pedig Tündérke-féle csajszi volt (nem kell félteni, hogy nem pasizik be pillanatok alatt), aki orvul az arcomba csapta, hogy pontosan ilyen testalkat miatt nem kellek Neki... Kész. Az este meg volt alapozva és többé már nem tudtam elvonatkoztatni. Ezáltal persze, hogy Rá gondoltam, és borzasztóan hiányozni kezdett... Amikor a Tündékre-féle csaj megkérdezte, hogy miért nem eszem szalonnát, nem akartam rávágni az igazat, és csak annyit mondtam, hogy nem hiányzik az nekem...
Ezek ellenére igyekeztem jól érezni magam, s örülni, hogy a szabadban vagyok, hogy nem átlagosan telik el egy szombat délután és hogy még a kutyámnak is jót teszek ezzel, na meg relaxálok is. Ám ahogyan ültem a tábortűznél, rájöttem, hogy nem tudok a nálam fiatalabb vagy egy korban lévőkkel mit kezdeni a barátnőmet leszámítva. Egyszerűen nem tudok a témáikhoz hozzászólni... valahogy érettebbnek vagy inkább vénebbnek éreztem magam és ezzel most egyáltalán nem magasztalni akarom magam, épp ellenkezőleg. Fáj, mert nem normális, hogy nem tudok a fiatalokkal egy húron pendülni. 
Az végleg betette a kaput, amikor az egyik srác a mobiljáról depisebbnél depisebb zenéket játszott le. Amikor felcsendült a Quimbytől a Most múlik pontosan c. dal, már nagyon kellett magam tartani, hogy ne bőgjem el magam. Most mondjam azt, hogy Leó állandóan ezt dúdolta, Neki pedig ez a csengőhangja? Á, kész őrület. Na innentől kezdve már nem volt maradásom. Az enyhített csak a lelkemen, hogy barátnőmmel sétálni mentünk a rétre és beszélgettünk. Felettünk a csillagos ég, körülöttünk pedig a természet. Na ez élmény volt. De még erről is Ő jutott az eszembe. Az, amikor két éve találkoztunk és felmentünk a Normafához és éjjel a réten a csillagokat néztük, és mutatta, hogy ott a Cassiopeia... Túl sok inger ért ezen az estén, túl sok minden kavart föl. Már alig vártam, hogy induljunk haza. 
Sokat kellett gyalogolni, mire emberi tájra értünk újra. Hidegkúton lyukadtunk ki, ahol tán még életemben nem jártam. Áldom az eszem, hogy a Hűvösvölgyig kocsival mentem. Onnan már Iwonnal hamar hazaértünk. 
Furcsa volt az az este. Jó is volt, meg nem is. De leginkább felkavaró. 

...under my skin

Megfigyeltem, hogy néha sokkal jobb, ha az ember befelé figyel. Arra, hogy belül mi zajlik. Miközben épp a postára igyekszik az ember, vagy nyomorog a villamoson, vagy egy fáradt nap után végre leül otthon, akkor hogyan érez az ember, ez számít . Előjönnek képek, emlékek, mondatok, hangok, érintések, érzések, és csak azt érzem, hogy bennem él. Mintha a lénye benne lenne a bőröm alatt a kis lábujjam hegyétől a fejem búbjáig. Milyen érdekes... ezt már Frank Sinatra is megénekelte... „’Cos I’ve got you under my skin...” vagyis, „mert a bőröm alatt vagy”. Szóval bennem van, és így rohanok a postára, így ülök a villamoson, így pihenek otthon. És érzem minden rezdülését. Érzem, mikor gondol rám, érzem, mikor hiányzom, érzem, mikor van rossz kedve. Hogy hátborzongató lenne mindez? Nem hiszem. Inkább ritka az, amikor valakire ennyire ráérzünk, amikor valakivel ilyen szoros lelki kapcsolatban vagyunk.

Rendszám és forgolódás

Valamiért nagyon erősen érzem, hogy gondol rám és hogy hiányzom neki. Ezzel én is így vagyok. Enyhe túlzással a falat kaparom, annyira hiányzik és beszélnék vele. De nemcsak beszélnék vele, hanem egész egyszerűen vele akarok lenni. Azért, mert annyira jó vele lenni... Behunyom a szemem a villamoson. Szinte látom magam előtt, ahogy suhan a városban a kocsijában - egyedül, vagy valamelyik barátjával, szinte mindegy is -  és ahogyan stíröli a csajokat az utcán. Ott egy szép láb, amott egy csinos frizura, és Ő csak mosolyog, és hangosan dörmögi maga elé (vagy a barátnak) a mondatot, ami nagyon is jellemzi őt: "Az összes nőt meg kell kúrni." Nem leszek ideges ettől (legföljebb csak fáj, mert én vagyok az egyetlen nő, akit nem "kell" megkúrni... és ez diszkriminációként élem meg, mintha valami selejtes nő lennék, vagy leprás, és fejem verem a falba, hogy miért épp én vagyok a kivétel...?!), s becsukott szemmel elmosolyodom. Mert ez a mondat is annyira Ő...Borzasztóan hiányzik. Kinyitom a szemem, és nem tudom, miért, de ilyenkor mindig olyan autókat látok meg, amelyek rendszáma a vezetéknevének a betűit tartalmazzák: KJR, KJY, KRY, JRY, JRK stb. "Ah, még ez is!" - dünnyögöm magamban.

Este csak forgolódom az ágyban. Mostanában nehezebben alszom el. Sosem volt gondom az alvással, és tulajdonképpen most sincs, csak annyi, hogy még cikáznak a gondolatok a fejemben. S naná, hogy megint bekúszik... Látom magam előtt, ahogyan hosszú hallgatás után újra látjuk egymást, mint valami két idétlen ovis, és ahogyan nagyon erősen és nagyon hosszan megöleljük egymást. Szememből legördül egy könnycsepp... Nagyon fáj, nagyon hiányzik, legszívesebben azonnal szólnék neki, de nem lehet... Ő nem akar engem, és ezt el kell fogadnom. Nehezen, de megnyugszom. Még mindig azt látom, és már már érezni vélem, hogy a karjaival ölel - nagyon szorosan. S ettől az érzéstől lassan elalszom végre...

Nagyapa

Édes nagyapám egy sem volt. Az anyám csak egyetlen egyszer látta a vér szerinti apját, az apám apja pedig nem volt kíváncsi az unokáira. Így két nagyanyám volt, na meg a "Tatus", aki anyám anyjának volt a férje, vagyis anyám mostoha apja, nekem pedig a mostoha nagyapám. Az én életemben kemény tíz évig volt az. De az a tíz év elég intenzív volt. Nagyon szerettem őt. Ő mindig társasjátékozott velünk, tréfált, ugratott, volt foci, bunyó, na meg a telken is mindig elvitt a kocsmába, ahol kólát vett nekünk, ami akkoriban még ritkaságszámba ment. Imádtam a könnyedségét, a játékosságát, a csibészségét, ahogyan azt is, hogy mindent meg tudott szerelni a ház körül, vagy hogy nagy csajozós volt, és mindig tette a szépet a bolti eladó csajoknak. Minden csínyben benne volt, és ez a lazaság mérhetetlenül pozitív hatással volt rám. Ezt a pozitív energiát és könnyedséget éreztem egyébként Leóban is és most Ő benne is. 
Amikor tíz éves koromban meghalt a nagyanyám, értettem az eszemmel azt, ami történt, de mégsem értettem. A mostoha nagyapám ugyanis a nagyanyám halálára rá pár hónappal (vagy egy évvel?) oda vette magához, majd elvette a mostani feleségét. Nagyon valószínű, hogy a csaj már meg volt neki a nagyanyám alatt is. Ez az anyámnak - érthető módon - nagyon rosszul esett és fájt neki, ezért minden kapcsolatot megszakított vele. Na és ez az a pont, amit már akkor sem értettem. Hogy minket miért kellett elszakítani az egyetlen (mostoha) nagyapánktól...? Nagyon szerettem őt, és nagyon hiányzott és egyik napról a másikra elveszítettem, kikerült az életemből, megszűnt létezni. Nem volt többé nagyapám, nem volt többé férfi energia a családomban apámon kívül, aki viszont a férfi energiából csak az intellektuálisat testesítette meg. Fájt. De nem szóltam egy szót sem. Hogyan is szólhattam volna bele tíz évesen? Így alakult hát, anyám így tudta csinálni, nem haragszom rá. De ma már talán belátja ő is, hogy nem biztos, hogy így kellett volna.
Visszahívtam a bátyámat az asztrológia óra után, mert láttam, hogy keresett. Azt mondta, hogy a Tatus kiment anyámhoz, és vitt neki a telekről meggyet, és hogy a bátyám is átment és az öreg pityergett, és hogy engem is szeretne látni. Már a hírtől majdnem elsírtam magam. Ültem a kocsiban a budai hegyoldalban, és hallgattam, amint a bátyám beszámolt a találkozóról. Ők mondjuk a telek miatt (öröklés, ilyesmi) párszor találkoztak, de akkor is most érezni, hogy megtört a jég. Lelkem repesni kezdett és alig várom, hogy lássam. Huszonnégy éve nem láttam a (mostoha) nagyapámat... Huszonnégy éve... És most amilyen hirtelen nem lett, olyan hirtelen újra lesz nagyapám...
 

Tízmilliószoros

Ma valamiért nagyon magányos vagyok. Ezért is írok. Na meg azért is, mert nincs nap, hogy ne jutna eszembe. És talán ezt a szokást - mármint a napi írást - meg is tartom addig, amíg le nem jár az egy hónap. Miért is ne? Legalább valahogy kidolgozom magamból az érzéseket. 

Ma valami tízmilliószoros nap van, vagy mi fene. Nem értek hozzá, és azt sem tudom, ez mit jelent. Ezó ide, vagy oda, nem tudom. És olyan nagyon nem is érdekel. Azt mondják, hogy az beteljesül, amire az ember ezen a napon gondol. Nem nagyon hiszek benne, de miért is ne próbáljam meg? Mit veszíthetek? Semmit. Úgyhogy gondoltam. Magam előtt láttam azt, amit már évek óta érzek. Amit zsigerből érzek. És azt, ami végre leesett az ősszel. Aztán hogy mi lesz belőle, nem tudom.

De furcsa, mert nemcsak a vágyképek futnak le a szemem előtt, hanem az is, hogy mennyire szerettem hozzá leutazni. Szerettem a falvakat sorra, s már érzésből vezettem hozzá. Szerettem a hosszú fasort félúton, vagy a sorompókat a falvak között. Jó érzés volt megérkezni a faluba, s aztán a kis utcán befordulni, majd meglátni a zöld kaput... Gyanítom, ez sem lesz többé. Mind csak emlék marad.

Hát ez jó...

Mac-i továbbított egy kuponvilágos ajánlatot valami kalandjátékról. Ez volt az emailének a címe: „Nézd meg ezt... :-)”

Én: ??

Mac-i: Jól hangzik. Nem?

Én: Most játszani hívsz, vagy mi?

Mac-i: Nem is tudom... Te jutottál eszembe róla...

Marha jó.

Ha játszani kell, vagy kalandozni, együttműködni, viccelődni, nevetni, gondolatokat megosztani, beszélgetni, élvezni az életet, vagy ha kényeztetésről, gondoskodásról, meghittségről, nyugalomról, biztonságról szól a fáma, akkor minden pasinak én jutok az eszébe. De amint arról lenne szó, hogy szeressem valamelyiket és vica versa, vagy legyen több velem, esetleg felelősségvállalás vagy elköteleződés és szex is, akkor mindenki lepattan, mondván, hogy "ja, hát azt nem"...
Már nem vádolom őket. Biztosan bennem van a hiba. Fel is készültem arra, hogy egyedül maradok. Nem megy ez a téma négy éve. Már túl sok idő telt el egyedül. 

ADS

A mai céges, nyári parti az Ajtósin, azaz az ADS-en volt. Az ADS jelölte az ELTE-BTK-n belül az Ajtósi Dürer sort. Minden tanszéknek volt rövidítése: Izabella utca = IZA, Múzeum körút = MUK, Amerikai út = AMU, Pesti Barnabás utca = PBU. Az ADS-en volt akkoriban az angol, az amerikai, a germanisztika, a nederlandisztika és a skandinavisztika tanszék, így éveket töltöttem ezen a helyen, mi több, én még itt fejeztem be a német szakot, csak utána költözött el a germanisztika a MUK-ra a központi könyvtárral együtt. Hány és hány órát töltöttem a főépületben, a könyvtárban és a parkban... Furcsa érzés volt újra látni a kihalt épületeket. A rendezvényt a régi menza épületében tartották, amit viszont szépen felújítottak. 

Tulajdonképpen csak azért mentem el, mert a vezetőség már a jelentkezési határidő után is három figyelmeztetést küldött, hogy iratkozzunk föl, mert a kétszázötven főből "csak" kétszázan jelentkeztek. Magyarul kötelező volt a fakultatív program. Nem szeretem az ilyen partikat. Ezekkel az emberekkel töltök heti 45 órát, hétvégén hadd ne kelljen már velük lenni... Na meg érdekes végignézni, hogy a nők többsége ilyenkor hogyan igyekszik túlöltözni a másikat, és divatbemutatót tartanak. Elnéztem a fiatal munkatársakat, akiknek a többségét nem is ismerem, még látásból sem, s tűnődtem, hogy vajon hányan szinglik. Nem, egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezzel a korosztállyal. Annyira nem vonz ez az élet, amit ők élnek...
Annak sem vagyok híve, hogy kollégák spiccesen lássanak, vagy ahogyan bulizom. Ez olyan intim. És nem kell, hogy másnap az egész cég arról beszéljen, hogy ki hogyan táncolt vagy mit mondott. Éppen ezért az egyetlen kolléga-baráttal, akiben bízom megettük a vacsorát (nem voltam tőle elájulva), kicsit beszélgettünk néhány emberrel, majd hazaindultunk. Persze a rutinosabbak ekkor érkeztek, máshol már megalapozva az estét. Megállapítottuk, hogy a cégben nincs egy jó pasi sem, illetve Annának bejönne egy, de esélytelen. Keserűen megjegyeztük, hogy ő 16, én 10 hónapja nem szexeltünk, majd jót röhögcséltünk mindenféle önirónián. Mindezt alkohol nélkül. 

Hazafelé viszont már nem voltam ennyire feldobva. Belém hasított, hogy szombat este van, és ha akarnék is valahová, valakihez menni, hogy ne egyek egyedül, nem tudnék. Mert egyrészt nagyon kevés barátom van, másrészt mindenki elutazik, nincs otthon, nem ér rá. Máskor elvagyok simán a hétvégén, de a parti és az Annával való beszélgetés után irtó nagy a kontraszt azzal, hogy hazajövök, és a kutya meg a négy fal vár. Legalább van kutya meg négy fal... De akkor is nagyon magányos vagyok. Felnéztem az égre, a Holdat kerestem. Persze, hogy az eszembe jut. Vajon most mit csinálhat? Éppen Tündérkével andalog...? Basszus bármit, bármit megtennék érte.

Égés

A tükör előtt állok és a jobb kézfejemet vizsgálom. Nagyon fáj. Hat nappal ezelőtt megégettem egy inox teaforralóval. Véletlenül hozzáértem mosogatás közben. Akkor úgy éreztem, hogy csak egy borsónyi területet ért a forró fém, de nem. Elég nagy rész megégett, ráadásul az erem is. Nem igazán akar gyógyulni a seb. Nézem lassan a piros foltot, és még erről is Ő jut az eszembe... Ő az egyetlen, aki szépnek találja a kézfejemet, s rajta a duzzadó ereket. Hát most ez az ér még jobban duzzad az égéstől. Egy hólyag kifakad a seb közepén, ami miatt a kezemet már megtörölni sem tudom rendesen, mert annyira fáj. "Bárcsak megsimogatná és adna rá puszit" - álmodozom. 

Még csak kilenc napja, hogy nem beszéltem vele, mégis olyan, mintha már évek teltek volna el. Hozzá kell szoknom, hogy nem kommunikálok vele. Csak nagyon nehéz. Mert hiányzik... Mindent neki mondanék el. Azt is, hogy a kutyámnak sikerült fogynia másfél kilót, és hogy az orvos szerint jó állapotban van. Vagy azt is, hogy leküzdöttem azt, amit majd' két évvel ezelőtt diagnosztizáltak nálam. De nem mondhatom. Furcsa. Furcsa úgy ennyire szeretni valakit, hogy nem is engedtem magamba. Amikor pár évvel ezelőtt azt mondta Tájm, hogy az igazi, hosszan tartó szerelem nem a lángoló szerelmekből születik, azt hittem, hülyeséget beszél. Nem tudtam elképzelni, csak lángolót. Csak olyan tüzes szerelmet tartottam életképesnek, amilyen Leó iránt éreztem. Most meg rájövök, hogy a francokat. A hosszú kapcsolathoz sokkal több kell annál. A pech csak az, hogy Ő ezt másképp gondolja...