Ma valamiért nagyon magányos vagyok. Ezért is írok. Na meg azért is, mert nincs nap, hogy ne jutna eszembe. És talán ezt a szokást - mármint a napi írást - meg is tartom addig, amíg le nem jár az egy hónap. Miért is ne? Legalább valahogy kidolgozom magamból az érzéseket.
Ma valami tízmilliószoros nap van, vagy mi fene. Nem értek hozzá, és azt sem tudom, ez mit jelent. Ezó ide, vagy oda, nem tudom. És olyan nagyon nem is érdekel. Azt mondják, hogy az beteljesül, amire az ember ezen a napon gondol. Nem nagyon hiszek benne, de miért is ne próbáljam meg? Mit veszíthetek? Semmit. Úgyhogy gondoltam. Magam előtt láttam azt, amit már évek óta érzek. Amit zsigerből érzek. És azt, ami végre leesett az ősszel. Aztán hogy mi lesz belőle, nem tudom.
De furcsa, mert nemcsak a vágyképek futnak le a szemem előtt, hanem az is, hogy mennyire szerettem hozzá leutazni. Szerettem a falvakat sorra, s már érzésből vezettem hozzá. Szerettem a hosszú fasort félúton, vagy a sorompókat a falvak között. Jó érzés volt megérkezni a faluba, s aztán a kis utcán befordulni, majd meglátni a zöld kaput... Gyanítom, ez sem lesz többé. Mind csak emlék marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése