Hetek óta vágytam már a szabadba, és hogy a kutyát kimozdítsam a városból. Meglepő módon a főpróba után még bevásárolni is volt energiám, mi több, este csatlakoztam Bika barátnőm által szervezett kiruccanáshoz.
Bár este hatkor már mérséklődött a nyári nap melege és az erdő hűsített valamicskét, azért még mindig igen izzasztó idő volt, kiváltképp hegynek fölfelé. Boldog voltam, hogy a kutyám végre erdőben van, és örömmel, ellágyult szívvel néztem, ahogy vidáman botorkál a fák között. Bár voltak kétségeim, hogy valaha is megtaláljuk a Vitorlázó-repülőteret, sikerült. A tizenegy fős társaság lepakolt a szalonnasütő helynél és mindenki nekilátott a teendőknek: fagyűjtés, tábortűz rakás, hagyma pucolás, szalonna vágás, nyárs fenés. A csoport párokból állt engem és egy másik barátnőt leszámítva, s ez nagyon zavart. Zavart, mert folyamatosan azzal szembesített, hogy mindenki boldog, mindenkinek van valakije, csak én nem, csak nekem nem. A szingli lány pedig Tündérke-féle csajszi volt (nem kell félteni, hogy nem pasizik be pillanatok alatt), aki orvul az arcomba csapta, hogy pontosan ilyen testalkat miatt nem kellek Neki... Kész. Az este meg volt alapozva és többé már nem tudtam elvonatkoztatni. Ezáltal persze, hogy Rá gondoltam, és borzasztóan hiányozni kezdett... Amikor a Tündékre-féle csaj megkérdezte, hogy miért nem eszem szalonnát, nem akartam rávágni az igazat, és csak annyit mondtam, hogy nem hiányzik az nekem...
Ezek ellenére igyekeztem jól érezni magam, s örülni, hogy a szabadban vagyok, hogy nem átlagosan telik el egy szombat délután és hogy még a kutyámnak is jót teszek ezzel, na meg relaxálok is. Ám ahogyan ültem a tábortűznél, rájöttem, hogy nem tudok a nálam fiatalabb vagy egy korban lévőkkel mit kezdeni a barátnőmet leszámítva. Egyszerűen nem tudok a témáikhoz hozzászólni... valahogy érettebbnek vagy inkább vénebbnek éreztem magam és ezzel most egyáltalán nem magasztalni akarom magam, épp ellenkezőleg. Fáj, mert nem normális, hogy nem tudok a fiatalokkal egy húron pendülni.
Az végleg betette a kaput, amikor az egyik srác a mobiljáról depisebbnél depisebb zenéket játszott le. Amikor felcsendült a Quimbytől a Most múlik pontosan c. dal, már nagyon kellett magam tartani, hogy ne bőgjem el magam. Most mondjam azt, hogy Leó állandóan ezt dúdolta, Neki pedig ez a csengőhangja? Á, kész őrület. Na innentől kezdve már nem volt maradásom. Az enyhített csak a lelkemen, hogy barátnőmmel sétálni mentünk a rétre és beszélgettünk. Felettünk a csillagos ég, körülöttünk pedig a természet. Na ez élmény volt. De még erről is Ő jutott az eszembe. Az, amikor két éve találkoztunk és felmentünk a Normafához és éjjel a réten a csillagokat néztük, és mutatta, hogy ott a Cassiopeia... Túl sok inger ért ezen az estén, túl sok minden kavart föl. Már alig vártam, hogy induljunk haza.
Sokat kellett gyalogolni, mire emberi tájra értünk újra. Hidegkúton lyukadtunk ki, ahol tán még életemben nem jártam. Áldom az eszem, hogy a Hűvösvölgyig kocsival mentem. Onnan már Iwonnal hamar hazaértünk.
Furcsa volt az az este. Jó is volt, meg nem is. De leginkább felkavaró.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése