Elátkozott lakás újra

Régebben már írtam az elátkozott lakásról, ahová mindig balhés lakók költöznek be. Eleinte azt hittem, ezúttal kivétel lesz az a fiatal pár, akik pár hónapja költöztek be, de hamar kiderült, hogy nem azok.

Nagyon fiatalok, nem is tudnám a korukat megmondani. Roppant egyszerűek is, már-már primitívek és ezt most nem rosszindulatból vagy lenézésből írom, hanem azért, hogy érzékeltessem, milyen lehet a hangulat. A lánynak (mert nőnek nem nevezném) már van egy kb három éves kisfia, és pár hónapja született egy másik gyerek is. Már önmagában az is szörnyű, hogy négyen élnek egy parányi helyen, de a legrosszabb az, hogy nem tudják a másik gyereket és saját magukat is legalább egy másik szobába szeparálni. A kisfiú gyakorlatilag egész nap ül a matracán, ami a földön van (ágy nincs, de legalább matraca van). Hogy honnan tudom? Onnan, hogy gyakorlatilag nyitott ajtó mellett élnek.

Ami még szörnyűbb, hogy a lány folyamatosan kiabál mindenkivel és mindenért. Persze megértem és nagyon is átérzem, hogy milyen nehéz lehet ellátni két gyereket és még egy pasit is. Hogy milyen lehet pár óránként fölkelni szoptatni és alig aludni. Együttérzek vele akkor is, ha nekem nincs is gyerekem. De akkor sem lehet a másik gyerekkel üvölteni. Az a kisfiú egyrészt utálni fogja a kistestvérét, másrészt állandóan azt tanulja meg, hogy csöndben kell maradnia, tehát elfojtja magát teljesen, és ki tudja, később ez milyen formában (agresszió, bűnözés stb.) fog megjelenni. Másrészt folyamatosan ugráltatják. Én értem, hogy van olyan, hogy idegtépő, amikor egy gyerek húzza az időt. Na de ráüvöltenek, hogy van két perce, hogy kakiljon, mert indulni „kell” le az utcára sétálni este 11-kor, hogy a lány elaltassa a csecsemőt... Egyrészt nem lehet egy három éves gyereket este 11-kor rángatni, szerintem... Másrészt megnézném, amikor a szülőkre üvöltene rá valaki, hogy van 2 percük, hogy könnyítsenek magukon. Nekem tuti nem menne vezényszóra, szerintem nekik sem.

Az már csak hab a tortán, hogy hajnali öt órakor arra ébredek föl, hogy a lány üvölt a nagyobbik gyerekkel, hogy „anyád picsáját!”... Egy kedves szót nem hallottam még tőlük. Akkor minek vállalnak gyereket? Becsúszott? Lehet. De akkor arra is van megoldás, senki nem kérte őket föl a mártír szerepre.

A kisfiú pedig csak ül szomorúan a matracán és nézi a tévét, ami az egyetlen dolog, ami foglalkozik vele... Elszorul a szívem, és már ott tartok, hogy elkérem, átviszem magamhoz és foglalkozom vele. Nem bírom nézni ezt a szenvedést és azt, ahogyan üvöltenek egymással és a gyerekkel is.