Milliomos szelet

Amióta kijöttem ide, nagy kedvencem lett az ún chocolate caramel shortbread vagy más nevén a Milliomos szelet. Gyakorlatilag egy shortbread alapon van egy sós karamell réteg, ezen pedig egy csokoládé réteg. Isteni. Akkor szoktam ilyet enni, ha a Kedves itt van és valamerre csavargunk és megengedünk magunknak egy Costa Coffee élményt. Illetve, felfedeztem, hogy a Tescoban lehet kapni kis kockát, ami pont egy falatnyi, ráadásul jó minőségű. Így egy bögre teával ezzel a kis szelettel szoktam kényeztetni magam. 

A minap viszont arra gondoltam, hogy megpróbálom magam elkészíteni. Miért is ne? Hosszú hétvége van, ráérek, és mit sem szeretek jobban annál, mint hogy takarítás után, amikor szép, tiszta és rendezett lakás és száradó ruhák vesznek körül, valamit alkossak a konyhában. 

Nos, elkészíteni nagyon egyszerű volt, komolyan. Nem nehéz, és hamar meg van. Csak a hűtési időt kell betartani, de azt nagyon. Nem gond, addig elmentem sétálni, hiszen olyan csodás, nyári nap volt... 

A Temze partján

És szeletelés után. Hát... a szeletelés egyenességét és méreteit elnézve, nem mehetnék el a Creme de la Creme-be, az biztos... :)

És hogy milyen lett? Nem rossz, de tudom, hogy rengeteg hibája van és legközelebb mit fogok másképp csinálni. 

-Először is a tésztához több vajat fogok használni és 15 perc helyett csak 10 percig fogom sütni.

-A karamellhez szintén több vajat fogok adni az előírtnál, mert nem kaptam meg azt az állagot, amit szerettem volna (kicsit keményebb)

-A javasolt 70%-os kakaótartalmú csokit le fogom cserélni egy alacsonyabb kakaó tartalmúra, mert a csoki átveszi az ízt és alig jön át a csodás sós karamell íz. 

Azért elsőre nem lett rossz, és izgatottan várom a következő alkalmat. Már ki is gondoltam, hogy a nyaralásunkra fogok készíteni ilyet. 

Blézerben

Azt hiszem, ezen a képen látszik, mennyit fogytam. Pedig istenemre, eszem édességet, hetente egyszer egy péksütit és némi kenyeret, zabpalcsintát, pirítóst alkalomadtán... Tény, máshogy eszem, amióta itt vagyok, mindig főzök, vagy salátázom és mozogni is igyekszem. De azt hiszem, a legfontosabb, az hogy lenyugodtam... 

Vajon ki az a szimpatikus, jóképű, fess úriember a háttérben...? :)

 

A Rózsák háborúja

Idén van Shakespeare halálának négyszázadik évfordulója. Ezen alkalomból a BBC filmre viszi a legismertebb drámáit és komédiáit. A sorozatot A Rózsák háborújával és a III. Richárddal kezdték, mondanom sem kell, hogy parádés szereposztással. Olyan nagy nevek szerepelnek benne, mint Benedict Cumberbatch, és a híres Shakespeare-színésznő, Judi Dench. Azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mivel véleményem szerint az ország kultúrájának megismeréséhez elengedhetetlen adalék a történelem ismerete is.

Gyakorlatilag a tévé elé tapadtam, és mint egy kíváncsi és izgatott kisgyerek, úgy vártam a három részből álló sorozatot. A Rózsák háborúja... Hm... Valami rémlett még a gimnáziumi történelemórákról, de bevallom, nem sok. Miről is van szó? Arról, hogy gyakorlatilag két nagy család, a Lancesterek és a Yorkok csatát vívnak Anglia királyi címéért. Mindezt teszik vagy úgy harminc éven keresztül, míg nem Tudor Henrik, alias VII. Henrik feleségül nem veszi York-i Erzsébetet és így egyesíti a Lancester és a York házat, ami a rózsákban is megnyilvánul. Ezzel lezárult a Rózsák háborúja, és egyben a középkor Angliában és megalakult a Tudor-ház.

 

Állítólag a Rózsák háborúja nem volt annyira véres, mint ahogyan azt Shakespeare a drámáiban lefestette, ahogyan III. Richárd sem volt annyira gonosz és ellenszenves, mint a III. Richárd c. drámában. Ennek ellenére a BBC úgy gondolta, hogy teljesen korhű képet fog festeni a háborúról (ahogyan azt tette már Tolsztoj Háború és békéjében), és zokszó nélkül mutatta a kegyetlen öldökléseket, kivégzéseket, fröcsögő vért, elvágott nyakakat, levágott fejeket, keresztül döfött testeket. Tény, kint volt kezdés előtt a 16 éven aluliaknak nem ajánlott felirat, így magára vessen, aki nem vette komolyan. Ez itt halál komoly, szó szerint, ez itt, kérem, Shakespeare dráma... Megjegyzem, véleményem szerint a BBC zseniálisat alkotott ismét: szép a képi világ, korhű minden, fantasztikus színészekkel. Rám nagy hatással volt, az biztos. Még akkor is, ha olykor nehezen tudtam követni a cselekményt. Ez két dolognak volt köszönhető. Az egyik az óangol nyelv. Esélyem sem volt sokszor a monológokat, párbeszédeket megérteni. A másik pedig a keszekusza cselekmény volt. Kezemben tartottam a mobiltelefonom, amin nyitva volt a Wikipedia a Rózsák háborújánál, ráadásul magyarul (!!!), és még így is nehéz volt követni a szálakat. Volt, hogy a Wikipedia leírásban nagyon nagyot kellett ugrani ahhoz, hogy a filmben fel tudjam ismerni, hol tartanak. 

Hogy mennyire hosszú és kacifántos, azt ez az idővonal mutatja, bár ez csak az uralkodókat mutatja, a főnemeseket, királynékat, trónörökösöket, gyilkosokat nem:

 

És végül néhány kép a filmből. Cumberbatch zseniálisan alakította a gonosznak lefestett, gerincproblémával küszködő III. Richárdot. Mondjuk, ha valóban annyi embert öletett meg, mint a filmben, akkor tényleg elég gonosz egy lélek volt... Mindenesetre most már bevéstem a fejembe, hogy III. Richárd mondta azt, hogy "Országomat egy lóért!". Ennek mindig utána kellett néznem, mert mindig elfelejtettem, ki is mondta, de most már emlékezni fogok rá. Angolul így hangzik: "A horse! A Horse! My Kingdom for a horse!"

A VI. Henriket alakító színész, Tom Sturridge véleményem szerint nagyon figyelemreméltó tehetség és nem utolsó sorban borzasztóan szexi férfi. Bak, amúgy... 

És muszáj megemlíteni Margit királynőt (elég kegyetlen volt ő is, valljuk meg) és Warwick-ot, akik kulcsfontosságú szerepet játszottak a filmben. Íme:

És végül egy érdekes adalék. Kedvesem vázolta, hogy a Lancasterek és a Yorkok közti ellentét a mai napig él, legalább is ami a krikett meccseket illeti... :)  

Megérzés

Nehéz leírni azt, ami most következik. Május 18-án GMT szerinti 20:45-kor szálltam föl a British Airways járatával Budapest felé, vagyis CET szerint 21:45-kor. Már vagy egy órája repültünk és én elszenderültem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt pár év katasztrófái és támadásai után nem félek. Azóta mindig bennem van az, hogy bármi megtörténhet, velem is. 
Úgy éreztem, elég mélyen aludtam, amikor is egyszer csak belém villant valami és a testem összerándult. Hirtelen az a gondolat kúszott be, hogy vajon milyen lehet az, amikor egy repülő a tengerbe zuhan, hogy vajon ott az emberek a vízbe csapódva megfulladnak, vagy már előtte meghalnak. Fogalmam sincs, honnan jött eme szörnyű gondolat. Felriadtam és gyorsan igyekeztem másra koncentrálni.

Május 19-én reggel 8-kor ébredtem. Elküldtem az sms-t a parkolás miatt, majd felmentem az Index.hu-ra, hogy megnézzem az aznapi időjárást. Ledöbbentem és a telefon majdnem kiesett a kezemből, amikor megláttam a szalagcímet az egyiptomi gépről, ami a tengerbe zuhant. Gyorsan és kétségbeesve végigfutottam a cikket és láttam, hogy még az időpont is majdnem stimmelt, kevéssel utána történt a katasztrófa, hogy landoltam. 

Nem tudom, mi ez. Persze, lehet, hogy csak szinkronicitás, de inkább úgy érzem, hogy megéreztem valamit. És ez már a második eset rövid időn belül, lásd Brüsszelt... Nem, nem vagyok látó, vagy ilyesmi, de valami működik bennem. Csak arra tudok gondolni, hogy itt kint annyira lenyugodtam, hogy fölerősödtek a vevőkéim. Mindenesetre amint olvastam a hírt, majdnem elsírtam magam és megijedtem. Félelmetes ez az egész... 

Fél év UK

Fél éve élek az Egyesült Királyságban, azon belül is Angliában, Berkshire megyében. Azt hiszem, érdemes visszatekinteni erre a hat hónapra.

Nos az első két hónap valóban úgy telt, ahogy gondoltam, hogy telni fog: mintha üzleti úton lettem volna. Pár bőröndnyi ruha volt velem és átmeneti szálláson laktam. Az, hogy egy családnál húzhattam meg magam, mindenképp jó volt abból a szempontból, hogy legalább volt körülöttem élet és mozgás, no meg a beszélgetés a háziakkal segített a beilleszkedésben és bátorítást és segítséget is kaptam az ügyek intézésében. Ugyanakkor volt árnyoldala is ennek a létnek: nem fűthettem akkor, amikor fáztam, nem mindig volt meleg víz, amikor zuhanyozni szerettem volna és mindig alkalmazkodni kellett a főzés és mosás tekintetében. Ez egy olyan embernek, aki vagy 15 éve saját lakásban élt, ez fölöttébb megviselő tud lenni. Ennek ellenére az egész kezdet egy nagy kalandnak tűnt, egyelőre csak spórolással, lakáskereséssel és hétvégi programokkal. Nem azt mondom, hogy felhőtlen volt ez a két hónap, mivel mindig kerülgetett a kétely, hogy vajon mikor és hol találok albérletet, de így utólag visszatekintve, ez az első két hónap volt a legkönnyebb. Nem, nem a pszichológusok által megfogalmazott euforikus állapotban voltam, nem láttam mindent rózsaszínben és tudtam, hogy itt sem lesz kolbászból a kerítés, ahogyan anno Németországban sem volt az. Tisztában voltam azzal, hogy majd lesznek nehéz pillanatok, fel voltam készülve a "mi az istent keresek én itt" érzésekre és gondolatokra és tudtam másoktól, hogy az első hat hónap nehéz lesz, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog viselni.

Szemben az első két hónappal a második két hónap baromi nehéz volt. Ugyan megtaláltam az álom albérletet és simán ki is tudtam venni és még a főbérlővel is szerencsém volt, sok nehézségbe ütköztem, amit már régebben vázoltam. Borzasztó nehézkesen ment az ügyintézés a közművekkel és az internetszolgáltatóval. Ezen kívül az ember egyszerűen nem fogja föl, hogy egyszer csak megérkezik január elején a holmijának a nagy része egy kisteherautón, amik aztán a lépcső alatt húzza meg magát bedobozolva. Az egész életem majdnem be volt dobozolva és egy angol házban találta magát... "Mit keresnek ezek itt?" - tűnődtem sokszor és nem tudtam rá a választ. Azt szintén nehéz megélni egy saját egzisztencia felépítése után, hogy itt semmije sincs az embernek.

Itt voltam egy házban egyedül. És hogy mit jelentett mindez? Azt, hogy semmi más nem volt a házban csak egy ágy két éjjeliszekrénnyel, egy beépített gardróbbal és egy tv állvánnyal. Az éjjeli lámpám egy karácsonyi égősor volt... Azt, hogy amikor keltem sötét volt, amikor hazaértem, sötét volt. Fogalmam sem volt, mennyit fogok fizetni a fűtésért, az áramért, hogyan fogok kijönni a fizetésemből. De ami még aggasztóbb volt, az volt, hogy féltem. Féltem a házban egyedül. Sosem éltem egyedül házban, földszinten meg de pláne nem. Nincs kerítés, és bár ez itt egy jó környék és senki sem mászkál más kertjében, én minden neszre összerezzentem. Ide csak az nem tud betörni, aki nem akar... Sosem felejtem el, mennyire féltem egyedül zuhanyozni, vagy este lemenni a lépcsőn még ha fel is kapcsoltam a villanyt. Féltem egyedül a hálószobában, féltem elaludni és alig vártam, hogy megvirradjon. Hozzá vagyok szokva az egyedülléthez, de nőként, a világtól elvágva (értsd internet nélkül), hideg, téli estéken, mindenféle körülöttem lévő életjel teljes hiányában, borzasztóan rémisztő volt. Otthon legalább hallottam a szomszédban a tévét, azt, hogy járkálnak a folyosón, hogy veszekednek vagy csak beszélgetnek, vagy ha kinéztem az ablakon, láttam, hogy szemben még sok helyütt égett a villany még éjfélkor is, vagyis volt ÉLET körülöttem. Itt a szomszédoknak egy hangját sem hallom, és fényeket is alig látni. Elmondani nem tudom, hogy mit jelentett számomra a szemben lévő ház ablakában világító karácsonyfa fénye, amikor kinéztem az emeleti ablakból. Ez volt az egyetlen életjel számomra, ebbe kapaszkodtam. Azt jelentette, hogy vannak itt rajtam kívül. Tudom, hülyén hangzik, de amikor korom sötét minden és egy árva lelket sem látni, hallani, akkor még magányosabb az ember. 
Az esték mindig ugyanarról szóltak. Munka után hazasétálni, úton hazafelé beugrani a boltba és apránként bevásárolni. Csak a néhány közért és persze a pubok vannak nyitva akkor, amikor hazamegyek. Ezt is nehéz volt megélni. Pesten munka után még nyitva vannak a boltok, még van élet, az ember be tud ülni egy kávézóba egy forró csokira, vagy körbenézni a boltokban. Itt nem. Minden kihalt, minden be van zárva. Egy forró csokira sem tudok beülni, a kávézók is bezárnak este hatkor. Borzasztó kihalt és nyomasztó volt ez, pláne sötét téli estéken.

A kétheti látogatások mindig feltöltöttek, bár ezek a hétvégék már nem a közös programokról szóltak, hanem a bútorboltok feltérképezéséről. Sosem felejtem el, hogy a tv állványon ülve ettünk az asztalként funkcionáló vasalódeszkáról... De tudtam, hogy ezeken a sztorikon majd jót mosolygunk később és szeretettel gondolunk majd vissza a kezdetekre. A közös hétvégék jók voltak, de utána mindig visszazuhantam az egyedüllétbe, a magányba, ráadásul egy vadidegen helyen. A magányt fokozta az internet hiánya, hogy nem tudtam kapcsolatot tartani barátokkal, családdal, ismerősökkel. Ebben az is benne volt, hogy a barátok is lassan eltűntek. Van, aki azért, mert azt hitte, ha nincs netem, akkor minek írjon, van, aki gyerekezett, ami érthető és van, akinek nem voltam fontos. Ezt nagyon nehéz volt megélni, de úgy gondoltam, nem véletlen, hogy ezt kaptam a sorstól. Valami oka volt annak, hogy ezen mentem keresztül, így befelé tekintettem és igyekeztem elfoglalni magam. Felfedeztem a tévénézést, újra olvasni és kreatívkodni kezdtem és nem utolsó sorban írni. Csodás volt ezeket a dolgokat újra megélni, ugyanakkor a magányt, a kétségbeesést, a kételyeket ezek nem enyhítették. Mi több, a párkapcsolat is megkérdőjeleződött, mivel egyrészt bekavart Paul (amit hál' istennek sikerült elég hamar tisztázni magamban és kettőnk között is), meg az új szituáció, a környezetváltás, amiben mindketten voltunk. Frusztrált voltam, nem tudtam, van-e értelme itt maradni, ezen kívül a gyerek kérdés is bejátszott, amint a másik barátnőm is megszült február közepén. Paff, teljes káosz a fejemben, szívemben, lelkemben... Már gyártottam a válságterveket, hogyan tudnék visszamenni Pestre és folytatni az életemet. 

Hogy mi tartotta bennem a lelket? Két dolog. Az egyik az, amit Helena írt. Helena egy ukrán származású lengyel lány, aki magyarul is beszél mivel Pesten élt és magyar férje volt, kolléganőm volt a pesti irodában, de aztán vagy 4 éve kiköltözött Angliába, mert angol pasival jött össze. Mindketten elváltak és azóta boldogok együtt. Szóval Helena a következőt írta, amit sokszor mondogattam magamnak, amikor magam alatt voltam:

"What you need to know about starting the life in the UK - it's shit as a start, once you have everything sorted out it will be really cool. Don't give up! It's real shit at the beginning, but then going to be cool cool cool."

 A másik dolog pedig, ami életben tartott, az egészen megdöbbentő volt. Amikor úgy érzi az ember, hogy senki sem figyel rá, mindenki elfordult tőle, hogy nem tudja, honnan, kitől kérjen segítséget, akkor egyszer csak megjelenik egy hírlevél a postafiókjában és úgy érzi, hogy pont arról szól a hírlevél, amin éppen keresztül megy. Kísérteties volt, és úgy éreztem, az ég megadta a segítséget. Mintha csak nekem szánta volna H. Ildi a hírleveleit. A fentiek alapján, azt hiszem, már érthető miről beszélek, amikor egyszer csak ez landol a postafiókban:



"KILÉPSZ, VAGY MÉG EGY KICSIT LAPÍTASZ?

Van a taróban egy olyan lap, ahol a földi lányt, Szítát körberajzolja az isteni
származású fiú egy védelmi körrel. A lány lelkére köti, hogy amíg ő elmegy
vadászni, nehogy kilépjen a körből, mert bajba kerül.
De aztán jön a lankai démon egy öreg koldus képében és kicsalogatja a lányt a körből.
Elrabolja és magával viszi a várába. A lány egy évig raboskodik a toronyszobában
és mindenféle furfangos dolgot ki kell találnia, nehogy szerelmeskednie kelljen a
démonnal – aki tulajdonképpen nem is őrá vágyik. De ez nem is fontos a mi szempontunkból.
Közben a fiú is szorgoskodik, kinyomozza, mi történt a szerelmével.
A majmok seregének segítségével pedig kiszabadítja. Még ezután is át kell menniük
egy-két nehézségen, de a végén az istenek látják, milyen becsületes és hű a menyasszony
és milyen sok próbát kiállt, ezért felemelik őt maguk közé és így végül a lány is isteni
minőségű lesz. Ezután már semmi nem akadályozhatja meg a szerelmesek házasságát.

Hogy miért is meséltem el így zanzásítva a történetet?
Mert egy nagyon hasznos tanulsággal szolgál.
Emlékszel még, amikor gyerekkorunkban bekiabáltunk a bábszínházban?

Te kiabálnál a lánynak, amikor közeledik a démon felé?
A) Vigyázz! Ne lépj ki a védelmi körből!
B) Vagy hagynád a történetet hömpölyögni a maga medrében?

Azt hisszük, hogy életünk során érdemes lapítanunk és jobb benn maradni a védelmi körben.

De ha nem lép ki a lány, akkor sosem történik meg vele a sok kaland, és nem megy át a sok próbatételen. És így a felemelkedési folyamaton sem megy át, ami miatt egyáltalán elindult a vándorútra.

A történet ennél sokkal izgalmasabb, összetettebb. Sokkal több tanulsággal jár, de ebbe ne menjünk bele! Inkább arra biztatlak, hogy te is lépj ki a védettség köréből. 

Kockáztass, menj végig a saját beavatási folyamatodon, hogy aztán egy szinttel te is feljebb léphess.

Igen, amikor sok minden történik velünk, próbálkozunk, küzdünk, elbukunk, sírunk, majd újrakezdjük, ez a mi saját kis beavatási mesénk. Lehet, hogy nincsenek csodaszarvasok, démonok, nem kell tüzet átugrani és majmokkal szövetkezni.

Mindenki minden egyes nap dolgozik a saját kis beavatási történetén.
Van aki később, van aki hamarabb lép ki a védettség köréből – de senki sem úszhatja meg.

Azonban az élet bölcsen, türelmesen sok időt ad nekünk. Akár több életet is egy téma megoldására."

Gyakorlatilag a fenti mesével és magyarázattal emlékeztetett arra, hogy jó dolog kilépni a komfort zónából és hogy Angliába jönni nem anyagi, hanem érzelmi döntés volt. Megerősített abban, hogy jól döntöttem, jó úton járok és ki kell tartani.
Aztán a következő hullámvölgyben újabb hírlevél érkezett H. Ilditől, ami megint csak teljes mértékben a saját helyzetemet írta le. Döbbenetes volt és én iszonyat hálás voltam annak, hogy megkaptam ezeket az emaileket. Gyanítom, H. Ildinek fogalma sincs arról, mennyit segített nekem ez alatt a két hónap alatt a leveleivel... 

Aztán végre lett internet, lett kanapé, könnyebben ment az ügyintézés, szőttem a terveket és a lakberendezés is elindult havonta. Ugyan a március elejei hazalátogatás és a lakásom kiürítése megviselt, az, hogy sikerült kiadni és így kiadást csökkenteni, mindenképp növelte a biztonság érzetemet. Az éjszakák is rövidültek, és már a házat is kezdtem megszokni. Persze még mindig skizo egy állapot a külföldi élet. Legalább is egy olyan érzékeny és mély embernek, mint én, biztosan az. Előjönnek gyerekkori emlékek (aminek egyébként örülök, mert már azt hittem, örökre eltűntek bennem), amik nem hagynak nyugodni és folyton folyvást azt üzenik, hogy a gyökereim, az otthonom otthon van. Efelől nincs kétségem, de néha bezavarnak ezek az érzések, nem hagynak önfeledten élvezni azt, amiben most vagyok, amiről most szól az életem. 

Még mindig nem szilárdult meg az anyagi helyzetem, de úgy gondolom, amint a Kedves beköltözik, ez rögvest változni fog. Ahogyan az érzelmi élet is, hiszen azzal, hogy mellettem lesz, enyhülni fog a magány és a honvágy is. 

És hogy mik fél év után a kilátások? Mindenképp jók. Terveket szövök-szövünk, tudom, hogy stabilizálódni fogunk anyagilag és érzelmileg is. Amit felismertem és számomra ismeretlen érzés volt, az, hogy hol tart ez az ország. Azáltal, hogy ez az ország máshol tart, mint Magyarország, hogy az emberek itt máshol kezdik az életüket és nem feltétlen kell mindennel megküzdeniük, mint nekünk (persze kivételek itt is vannak), azt eredményezi, hogy itt az embernek sokkal több pénze, ideje, energiája és lehetősége van az önkifejezésre, önmegvalósításra. Ezt még fel kell fognom, mert otthon nem ehhez voltam szokva. De mindenképp pozitív és élni kell ezzel a lehetőséggel. Élni fogok.

Reggeli és Windsor

Újabb isteni reggeli vagy gyors vacsora kreálmány. Kb 15 perc alatt kész van. Nagyon finom, egyszerű és egészséges. 

Párolt spenót füstölt lazaccal, pici citromlé, közepére üt egy tojást, rá pár evőkanál tejszín, bors és egy pici parmezán. Sütőben 15 perc alatt megsül. Isteni... 

Vennem kell egy alacsony, kis méretű edényt, mert ebből megenni azért nem volt egyszerű. És mennyivel jobb egy ilyen fincsi reggelivel indítani (mondják is, hogy jó a főtt reggeli, tojás stb), mint corn flakes-szel vagy valami gej dologgal. Nem is voltam utána éhes egészen ebédig, pedig beugrottam Windsorba ajándékokat vásárolni, ahol láttam az őrgárdát vonulni, meg Morris táncosokat is. 

Hátulról

 A bejegyzés címe ne tévesszen meg senkit, nem arról van szó, amit anno Kim Kardashian ecsetelt, amikor arról kérdezték, hogyan szeret szexelni és rávágta, hogy "hátulról és nincs olyan, hogy túl nagy" - megjegyzem, eme kijelentése véleményem szerint frappáns és a második részt illetően hajlok vele egyetérteni. :)

Szóval a hátulról itt a ház hátuljára értendő, már mondom is, hogy miért.

Ma úgy döntöttem, hogy a teraszon ebédelek. Igaz, nincs az az enyhe idő, a nap szépen süt és vágytam egy kis fényre. Mostanában rá vagyok kattanva a paradicsomos, pikáns csirkeszárnyra salátával. Desszertnek vanília pudingot készítettem eperrel és kiwivel. Miközben ettem, eszembe jutott, hogy még sosem mentem ki a kertbe megnézni, hogyan néz ki a ház hátulról. Ebéd után pótoltam ezt a hiányosságot. Hát így néz ki. Nagyon szép... Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy ilyen szép helyen lakhatok. Ha belegondolok, hogy Lononban milyen ódon és ócska házakban kénytelenek sokan meghúzni magukat, hálát adok az égnek, hogy itt lehetek. 

 

Fészekrakás csapó 2.

Május elején folytattuk a fészekrakást, mert immáron biztos, hogy pár hónap múlva összeköltözünk. Egyelőre a cottage-ben szeretnénk maradni. Így tudunk stabilizálódni minden téren, anyagilag is persze. Így tudunk félretenni, no meg addig nincs értelme nagyobb lakásba költözni, amíg ki nem derül, hogy tudunk-e együtt élni, vagy sem. Ilyenformán viszont muszáj volt extra tárhelyet biztosítani a Kedves ruhatárának. Sajnos a két fiókos komódot szét kellett szerelni, és feltettük őket a padlásra. Majd jók lesznek később, ha nagyobb lakásba költözünk. Helyükre pedig egy hatalmas, tolóajtós IKEA gardróbot vettünk. Még a jó múltkorában felmentünk a Wembley-be, megnéztük, milyen kombinációk vannak, felmarkoltuk a gardrób külön prospektusát, majd itthon megterveztük a sajátunkat. Aztán már csak online meg kellett csinálnom a bevásárlólistát, amit aztán kinyomtattunk, és a Kedves megrendelte személyesen, amit másnap ki is szállítottak. Vettünk még egy keskeny, magas fiókos komódot is a sarokba, így ugrott az állótükör. De lesz új helye, csak a lábak mennek a padlásra egyelőre. 

A tolóajtó felhelyezése volt a legnehezebb feladat, és itt a nyelvi nehézség is bejátszott. Ideges volt, frusztrált és fáradt, amit tökéletesen megértek. Valószínűleg én ugyanígy anyáztam volna magyarul. Viszont egy árva kukkot nem értettem abból, amit motyogott, hogy mit csináljak. Utólag persze jót nevettünk rajta, de akkor bevallom, teljesen tehetetlennek éreztem magam, mert nem értettem, mit mond... :-/

A kis komódot én szereltem össze, este kilencre lettünk kész. A hónapok óta kinézett állólámpa is megérkezett közben végre, megérte várni az árleszállításig. Új plédet is vettem a kanapéra potom 7 fontért. Egyre otthonosabb a kuckó, ami jó érzés nagyon. 

Másnap először reggeliztünk a teraszon, olyan jó idő volt. 

 

Új palacsinta

Ma elkészítettem életem első cukor- és gluténmentes palacsintáját. Nem azért ragadott meg a recept, mert mentes volt, sőt ha őszinte akarok lenni, észre sem vettem, hogy az. Egyszerűen csak jól nézett ki, és nagyon megkívántam. Először talán novemberben láttam Nigella videóját, azóta fentem rá a fogam. 

Szóval ez egy zab palacsinta, mézes-málna öntettel. Az alapanyagok miatt (zab, málna) erősen skót beütése van. Az öntet teszi édessé, és bár a méz is tartalmaz cukrot, legalább természetes formában kerül be. Nekem nagyon bejött, és nagyon hamar el lehet készíteni, reggelinek is jó, hiszen a zab a leglassabban felszívódó szénhidrát. 

És ha ez még nem lenne elég, a palacsinta fogyasztása közben megfogalmazódott bennem egy-két terv... Hát kell ennél több?

 

Bevásárlás olcsóbban?

A már említett Food Detectives c. műsorban sok jó ötlet és infó elhangzik. Az egyikben mutattak egy háromtagú családot, ahol a fiatal anyuka igazi "shopper"-nek számít és aki vagy évente 1500 fontot megspórol az élelmiszer bevásárláson. Hogyan? Úgy, hogy letöltött a telefonjára vagy két-három app-ot, amiken megmutatják, melyik szupermarketben éppen milyen akció van. Aztán elmegy, megveszi, majd lefotózza a blokkot, amit az appon keresztül elküld, aztán az éppen aktuális megtakarítást 7 napon belül visszautalják a bankszámlájára. 

Hát erre már én is felvontam a szemöldököm és mondanom sem kell, hogy azonnal böngészni kezdtem a telefonomon az említett applikációkat. Sikerült is letölteni egyet. Kíváncsi voltam, hogyan is működik ez az egész és egyszerűen nem értettem, hogy hogyan és miért biznisz ez a nagy láncoknak, mint a Tesco, ASDA, Sainsbury's, Morrisons stb. Aztán lassan rájöttem és a lelkesedésem rögtön alább hagyott.  Ugyanis itt arról van szó, hogy bizonyos termékek éppen akciósak (többnyire a nagy étel márkák) és multipakkokat vehet az ember. Mit tudom én két öblítőt, három sört, két leveskockát stb. És már le is esett a húszfilléres, hogy miért buli ez a cégeknek. Azért, mert ezzel ösztönzik az embereket, hogy még többet vegyenek, így pedig ők még többet tudnak gyártani. 

Nekem ez nem buli. A világon így is túltermelés van, teljesen fölöslegesnek tartom, hogy az ember felhalmozzon ennyi mindent az éléskamrájában. És így már értem, hogy miért nézett ki az anyuka konyhája raktárként: hát ezért. Mert mindent felhalmozott. Értem, hogy gyerekkel nehezebb az élet és kevesebb a pénz, jobban be kell osztani, de nem hiszem el, hogy ha az ember figyeli az akciókat és mindig csak épp annyit vesz, amennyit kell, akkor nem lehet jól vásárolni. Lehet. Ráadásul ezekben az akciókban többnyire a kényelmi ételek szerepelnek, ami sok mesterséges cuccot tartalmaz, meg cukrot stb. Érdemesebbnek látom minőségibb ételeket, alapanyagokat venni és csak annyit, amennyire szükség van. 

Le is töröltem az app-ot a telefonomról, nem fogom használni. Kár, hogy sokan bedőlnek neki. 

Little Piece of Heaven

Ma kisétáltam a Ray Mill-szigetre, mert fantasztikus idő van. Süt a nap, enyhe az idő, igazi tavasz van végre! 
Sétám során megálltam és elidőztem a zsilipnél, ugyanis éppen működésbe hozták és még sosem láttam ilyet élőben. Egy bárka és két jacht várt arra, hogy szintbe hozzák őket és folytathassák útjukat a Temzén. Le is kaptam gyorsan, itt látni, hogy nyitva a túlsó kapu és immáron egy szintben vannak. Amúgy elképesztő, hogy itt az idősebb korosztály, vagy akár a nyugdíjasok is megtehetik, hogy vegyenek egy egy ilyen bárkát vagy hajót (már akinek ez pálya természetesen) és hosszú hétvégéken (mint a mostani) vagy nyáron nekivágjanak és hajózgassanak a csatornákon, folyókon vagy épp a tengerparton. Mindenesetre jó látni, pozitívan hat. 

Valamiért elbűvöl ez a sziget. Mindig a Wind in the Willows c. mese jut az eszembe.  Na meg a Margitsziget, persze. Kiváltképp, hogy most körbe is sétáltam a szigetet, és amikor megláttam, hogy van madárház is, rögtön a Margitsziget ugrott be, ahol kis állatkert is van. Az itteni madárház nagyon pici, de akkor is a Margitszigetet juttatja az eszembe. A Ray Mill-sziget pici, de csodásan zöldellt és nagyon hangulatos. Szeretnék egyszer itt piknikezni... 

A sziget csúcsánál két érdekességet találtam. Az egyik szomorú eseményhez kötődik: 1988-ban négy berkshire-i diák síbalesetet szenvedett Ausztriában. A kisfiú szobra a kutyával és a focilabdával nekik állít emléket. A másik pedig a duzzasztógát, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik. Hátborzongató... 

A cég Service Delivery feje egy koreai származású, valószínűleg amerikai (senki sem tudja igazán) nő, Sunny, aki vagy 10 évet dolgozott a cég genfi központjában (ahol a Kedves is dolgozik), majd két éve ide küldték, hogy tegyen rendet. Belevaló, vagány nő. Sunny Bourne Endben lakik és azt mondja, hogy "I have found my little piece of heaven in Bourne End..." Érdekes, de csöppet sem lep meg, hogy így érez Anglia egy falatnyi falvacskájában, bár Genf után nem hittem volna, hogy neki ez az ország bejön.
A sziget másik oldalán sétáltam vissza, ahol a Temze egy csöndes kis ága folydogált. A túlparton csinos kis házikók, üde, zöld fák és fű, kacsák ringatóztak a vízen... Ahogy elnéztem, úgy éreztem, ez meg itt az én "little piece of heaven-em..."

 

Főzni tanulok

Újabb kísérletezéseim:

1) Cibatta, fekete borsos sajtkrém, füstölt lazac, retek, kapor. Isteni reggeli. 

2) Lancashire Hot Pot - gyakorlatilag bárány pörkölt szerűség, csak éppen van benne még sok zöldség is, majd krumpli a tetejére és sütőben megsütve. Mesés volt. 

3) Fehércsokis cupcake. A Kedves a fehércsokit szereti, így a kedvéért csináltam. Nagyon jó lett, bár nekem a nutellás karakteresebb. 

Ezen kívül megtanultam végre, hogyan kell halat sütni, hogy ropogós legyen a bőre. Ragad rám azért valami a műsorokból, pláne a Food Detectives c. műsorból, ahol az egyik híres mesterszakács, Tom Kerridge megmutatja, ki hol rontja el a műveletet és tippeket ad. Mindig azt hittem, hogy tudok főzni, de itt jövök rá, hogy ez nincs így. Most tanulok. :) James Martin, Mary Berry, Tom Kerridge és Rick Stein. Ők a szakácsok, akiket kedvelek és akik hatással vannak rám. 

 

Buli angol módra

Április 16-án részt vettem az első angol bulin. A szűkebb kis kolléga-csapat szervezte, élén Simonnal. Simon egy kb 195 centi magas, 30 éves, nagyon jámbor és lassan beszélő, tisztán artikuláló, ám de nyugat-londoni akcentussal beszélő, vagy három éve nős srác. Csípem. Muszáj róla még egy sztorit elmesélni. Az én fülemnek Simon akcentusa és ahogyan beszél, szépen, lassan, artikulálva, nagyon angol. Mesés. Amikor ezt vázoltam Paulnak és Cherylnek, azt felelte Paul, hogy az ő fülüknek nagyon feminin, ahogyan Simon beszél. Itt Cheryl, Simon csapatvezetője bekapcsolódott a beszélgetésbe és hozzátette, hogy amikor interjúztatták anno Simont, akkor Simon a következőt mondta:

"Bizonyára feltűnt, hogy kicsit femininnek hat, ahogy beszélek, de nem vagyok meleg."

:D :D :D Eszem megáll! Ilyet mondani egy interjún...

Szóval Simon megszervezte a bulit Readingbe, ahová jómaga már délután ötkor elment, hogy egy pubban megnézze a meccset. Engem ez nem érdekelt, így megbeszéltük, hogy este 7 óra körülre vagyok várható és majd értem jönnek a vasút állomásra. Nagyon örültem a gondoskodó hajlamának: megadta a telefonszámát és biztosított róla, hogy nem kell aggódnom, neki is el kell érnie az utolsó vonatot hazafelé, tehát együtt mehetünk haza Maidenheadbe. 

Egész héten gyönyörű, tavaszias, enyhe idő volt, ám arra a szombatra lehűlt a levegő. Igaz, sütött a nap, de nagyon lehűlt a levegő. Okozott is fejtörést rendesen, hogy akkor mi az istent vegyek föl... Végül megoldottam: farmer, fekete alapon csillogó flitteres feliratú póló ("Angel"), fekete balerina, púder színű kardigán, púder rózsaszín csillogó keresztpántos kis táska, fényes öv, fekete sál, és a kis sötétkék, steppelt átmeneti kabátom. Nem akartam túlzásba esni, nem érdemes, ez a társaság nem nagyon ad a divatra. És mindenképp laposban akartam menni, ha esetleg táncra került volna a sor. Ez volt az a kombináció, amiről úgy gondoltam, hogy talán nem fogok szétfagyni benne, miután lement a nap. 

Amikor megérkeztem Readingbe, hívtam Simont, aki azonnal felvette és pár perc múlva már ott is volt. Nem akartam elhinni: egy rövid ujjú ingben jött. Fázott is nagyon, mondta, hogy a kabátját a pubban hagyta. Vele volt Cheryl barátja, Neemon, aki egy nagyon szimpatikus és empatikusnak tűnő, műveltebbnek és a világra nyitottabbnak tűnő, s mint utóbb kiderült, ausztrál srác. Nem is tudtam, hogy ausztrál, pedig már találkoztam vele novemberben... 
Egy hatalmas pubba mentünk, amitől elámultam. Több szintes pubot kell elképzelni, hatalmas kivetítőkkel és képernyőkkel. A meccs utolsó perceit még elkaptam, hallottam az üvöltözéseket mindenütt, ami alapján meg is állapítottam gyorsan, hogy ez nem az én világom... De mindegy, kell egy kicsit szocializálódni, és szökő évente egyszer csak kibírok egy iszogatós estét. Gyakorlatilag kérés nélkül kaptam a mojitokat, a srácok fizettek. Nem vártam el, kiváltképp hogy egy mojito 10 (!!) font, de azért jól esett a gesztus. Megismerkedtem mindenkivel: Leigh barátnőjével, Ellie-vel, aki egy nagyon karakteres, erős, ámde gondoskodó és kedves csajnak tűnik (nem is tudom ezek alapján, ki viseli otthon a nadrágot) és Majic, az új lengyel kolléga feleségét is. Ezen a helyen többnyire Neemonnal beszélgettem, akinek szófosása volt. Nem csodálom, Ikrek a drága. De cuki és jó volt, hogy valakivel lehetett értelmesen beszélgetni és hogy valaki megérti, mi az a honvágy... Ebben a pubban kaptam betekintést először az angol, buli outfitek világába. Te jóságos isten...! Hogy lányok, nők, csajok miket bírnak felvenni és azt hinni, hogy menő vagy szexi, elmondani nem tudom. A kollégák is kapkodták a levegőt, amikor elhaladtak mellettünk a mondjuk inkább, hogy pornófilmbe öltözött, nagyon, de nagyon nagy darab csajok. A kollégák szerint romák, azért öltöztek így. Hát nem tudom, én nem láttam rajtuk. 

Innen egy másik pubba mentünk, aminek az volt a neve, hogy "Pavlov kutyája". Micsoda név! :) Ez a hely nem igazán nyerte el a tetszésemet, nem is maradtunk sokáig, kicsi volt és zsúfolt. Itt Simonnal beszélgettem.

Harmadik, egyben utolsó állomásunk a Purple Turtle nevű hely volt. (Akarva akaratlanul is eszembe jutott, hogy otthon a rímelő megfelelője a Lila Liba lenne - a L'art pour l'art társulat után szabadon.) Itt Neemon kiszúrta a csocsóasztalt, mire mondtam, hogy játszhatunk simán. Így játszottunk pár meccset idegenekkel (lengyelek, ázsiaiak), majd leültem beszélgetni. Sajnos pont akkor kezdtek jó zenék lenni, amikor indulnunk kellett a vonathoz. Karennel, Simon feleségével már a szórakozóhely előtt álltunk és vártuk, hogy Simon előkerüljön. Elég nagy sor volt, sokan akartak bejutni a helyre - ezek szerint valóban felkapott és kedvelt hely a Purple Turtle. Karen, aki enyhén spicces volt, szépen és kedvesen csacsogott egy picit a biztonsági őrrel, amolyan tipikusan angolosan, majd egyszer csak elüvöltötte magát kevésbé nőiesen, hogy "Husband....!" Hát én akkorát nevettem. Végül megjelent Simon, aki ekkorra már igencsak be volt állva, és gyakorlatilag cikkcakkban volt képes járni. Semmi más baja nem volt: nem hányt, nem volt agresszív, nem beszélt, nem üvöltött, nem énekelt. Egyszerűen csak bámult maga elé riadt arccal és mint egy kígyó, úgy ment előre. 

Ez a séta az állomás felé adott mélyebb betekintést az angol éjszakai életbe és meg kell mondanom, nem akartam elhinni, amit láttam. Fiatal lányok, nők kis koktélruhákban, harisnya nélkül mezítláb magassarkú szandálokban, cipőkben, mindenféle kabát vagy kardigán nélkül... Nem, egyszerűen nem hiszem el, hogy nem fáznak! Jó, jó, hogy más a hőérzetük, és értem, hogy ez itt magamutogatás, hogy milyen szexin néznek ki, na de basszus, az éjjel 3 fok volt! Én épp jól elvoltam a fent említett toalettemben, de határeset volt így is a balerina miatt. Amikor másnap meséltem a Kedvesemnek, és mondtam, hogy legalább egy combfixet felvehetnének, az még szexi is, azt felelte: "Ezek azt sem tudják, mi az, mit vársz..." Hát lehet, hogy igaza van. Biztos vagyok benne, hogy London egyik előkelőbb vagy menőbb körzetében is máshogy lennének a fiatalok felöltözve. De mindig elfelejtem, hogy ez itt vidék, itt más a minőség... 

A vonaton már Karen is kidőlt, így az állomás lépcsőin már két embert kellett támogatnom. Ami engem illet, az este folyamán kicsit bizseregtem az italtól, ami jól esett, de nagyon ügyeltem arra, hogy ne essek át a ló túloldalára. Tudom, milyen rossz másnapos vagyok, így nekem nem ér annyit az egész, hogy berúgjak. Arról nem is beszélve, hogy részegen, egy másik országban nagyon kiszolgáltatottan érezném magam. Az állomáson taxiba vágtam magam, és fél egyre itthon is voltam. Ennyi pont elég volt a bulizásból. Jól éreztem magam, jó volt megismerni a többieket, beszélgetni, játszani és egy kicsit ellazulni. 

Rég készítettem magamról szelfit, a buli előtt csináltam egyet.