Fél év UK

Fél éve élek az Egyesült Királyságban, azon belül is Angliában, Berkshire megyében. Azt hiszem, érdemes visszatekinteni erre a hat hónapra.

Nos az első két hónap valóban úgy telt, ahogy gondoltam, hogy telni fog: mintha üzleti úton lettem volna. Pár bőröndnyi ruha volt velem és átmeneti szálláson laktam. Az, hogy egy családnál húzhattam meg magam, mindenképp jó volt abból a szempontból, hogy legalább volt körülöttem élet és mozgás, no meg a beszélgetés a háziakkal segített a beilleszkedésben és bátorítást és segítséget is kaptam az ügyek intézésében. Ugyanakkor volt árnyoldala is ennek a létnek: nem fűthettem akkor, amikor fáztam, nem mindig volt meleg víz, amikor zuhanyozni szerettem volna és mindig alkalmazkodni kellett a főzés és mosás tekintetében. Ez egy olyan embernek, aki vagy 15 éve saját lakásban élt, ez fölöttébb megviselő tud lenni. Ennek ellenére az egész kezdet egy nagy kalandnak tűnt, egyelőre csak spórolással, lakáskereséssel és hétvégi programokkal. Nem azt mondom, hogy felhőtlen volt ez a két hónap, mivel mindig kerülgetett a kétely, hogy vajon mikor és hol találok albérletet, de így utólag visszatekintve, ez az első két hónap volt a legkönnyebb. Nem, nem a pszichológusok által megfogalmazott euforikus állapotban voltam, nem láttam mindent rózsaszínben és tudtam, hogy itt sem lesz kolbászból a kerítés, ahogyan anno Németországban sem volt az. Tisztában voltam azzal, hogy majd lesznek nehéz pillanatok, fel voltam készülve a "mi az istent keresek én itt" érzésekre és gondolatokra és tudtam másoktól, hogy az első hat hónap nehéz lesz, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog viselni.

Szemben az első két hónappal a második két hónap baromi nehéz volt. Ugyan megtaláltam az álom albérletet és simán ki is tudtam venni és még a főbérlővel is szerencsém volt, sok nehézségbe ütköztem, amit már régebben vázoltam. Borzasztó nehézkesen ment az ügyintézés a közművekkel és az internetszolgáltatóval. Ezen kívül az ember egyszerűen nem fogja föl, hogy egyszer csak megérkezik január elején a holmijának a nagy része egy kisteherautón, amik aztán a lépcső alatt húzza meg magát bedobozolva. Az egész életem majdnem be volt dobozolva és egy angol házban találta magát... "Mit keresnek ezek itt?" - tűnődtem sokszor és nem tudtam rá a választ. Azt szintén nehéz megélni egy saját egzisztencia felépítése után, hogy itt semmije sincs az embernek.

Itt voltam egy házban egyedül. És hogy mit jelentett mindez? Azt, hogy semmi más nem volt a házban csak egy ágy két éjjeliszekrénnyel, egy beépített gardróbbal és egy tv állvánnyal. Az éjjeli lámpám egy karácsonyi égősor volt... Azt, hogy amikor keltem sötét volt, amikor hazaértem, sötét volt. Fogalmam sem volt, mennyit fogok fizetni a fűtésért, az áramért, hogyan fogok kijönni a fizetésemből. De ami még aggasztóbb volt, az volt, hogy féltem. Féltem a házban egyedül. Sosem éltem egyedül házban, földszinten meg de pláne nem. Nincs kerítés, és bár ez itt egy jó környék és senki sem mászkál más kertjében, én minden neszre összerezzentem. Ide csak az nem tud betörni, aki nem akar... Sosem felejtem el, mennyire féltem egyedül zuhanyozni, vagy este lemenni a lépcsőn még ha fel is kapcsoltam a villanyt. Féltem egyedül a hálószobában, féltem elaludni és alig vártam, hogy megvirradjon. Hozzá vagyok szokva az egyedülléthez, de nőként, a világtól elvágva (értsd internet nélkül), hideg, téli estéken, mindenféle körülöttem lévő életjel teljes hiányában, borzasztóan rémisztő volt. Otthon legalább hallottam a szomszédban a tévét, azt, hogy járkálnak a folyosón, hogy veszekednek vagy csak beszélgetnek, vagy ha kinéztem az ablakon, láttam, hogy szemben még sok helyütt égett a villany még éjfélkor is, vagyis volt ÉLET körülöttem. Itt a szomszédoknak egy hangját sem hallom, és fényeket is alig látni. Elmondani nem tudom, hogy mit jelentett számomra a szemben lévő ház ablakában világító karácsonyfa fénye, amikor kinéztem az emeleti ablakból. Ez volt az egyetlen életjel számomra, ebbe kapaszkodtam. Azt jelentette, hogy vannak itt rajtam kívül. Tudom, hülyén hangzik, de amikor korom sötét minden és egy árva lelket sem látni, hallani, akkor még magányosabb az ember. 
Az esték mindig ugyanarról szóltak. Munka után hazasétálni, úton hazafelé beugrani a boltba és apránként bevásárolni. Csak a néhány közért és persze a pubok vannak nyitva akkor, amikor hazamegyek. Ezt is nehéz volt megélni. Pesten munka után még nyitva vannak a boltok, még van élet, az ember be tud ülni egy kávézóba egy forró csokira, vagy körbenézni a boltokban. Itt nem. Minden kihalt, minden be van zárva. Egy forró csokira sem tudok beülni, a kávézók is bezárnak este hatkor. Borzasztó kihalt és nyomasztó volt ez, pláne sötét téli estéken.

A kétheti látogatások mindig feltöltöttek, bár ezek a hétvégék már nem a közös programokról szóltak, hanem a bútorboltok feltérképezéséről. Sosem felejtem el, hogy a tv állványon ülve ettünk az asztalként funkcionáló vasalódeszkáról... De tudtam, hogy ezeken a sztorikon majd jót mosolygunk később és szeretettel gondolunk majd vissza a kezdetekre. A közös hétvégék jók voltak, de utána mindig visszazuhantam az egyedüllétbe, a magányba, ráadásul egy vadidegen helyen. A magányt fokozta az internet hiánya, hogy nem tudtam kapcsolatot tartani barátokkal, családdal, ismerősökkel. Ebben az is benne volt, hogy a barátok is lassan eltűntek. Van, aki azért, mert azt hitte, ha nincs netem, akkor minek írjon, van, aki gyerekezett, ami érthető és van, akinek nem voltam fontos. Ezt nagyon nehéz volt megélni, de úgy gondoltam, nem véletlen, hogy ezt kaptam a sorstól. Valami oka volt annak, hogy ezen mentem keresztül, így befelé tekintettem és igyekeztem elfoglalni magam. Felfedeztem a tévénézést, újra olvasni és kreatívkodni kezdtem és nem utolsó sorban írni. Csodás volt ezeket a dolgokat újra megélni, ugyanakkor a magányt, a kétségbeesést, a kételyeket ezek nem enyhítették. Mi több, a párkapcsolat is megkérdőjeleződött, mivel egyrészt bekavart Paul (amit hál' istennek sikerült elég hamar tisztázni magamban és kettőnk között is), meg az új szituáció, a környezetváltás, amiben mindketten voltunk. Frusztrált voltam, nem tudtam, van-e értelme itt maradni, ezen kívül a gyerek kérdés is bejátszott, amint a másik barátnőm is megszült február közepén. Paff, teljes káosz a fejemben, szívemben, lelkemben... Már gyártottam a válságterveket, hogyan tudnék visszamenni Pestre és folytatni az életemet. 

Hogy mi tartotta bennem a lelket? Két dolog. Az egyik az, amit Helena írt. Helena egy ukrán származású lengyel lány, aki magyarul is beszél mivel Pesten élt és magyar férje volt, kolléganőm volt a pesti irodában, de aztán vagy 4 éve kiköltözött Angliába, mert angol pasival jött össze. Mindketten elváltak és azóta boldogok együtt. Szóval Helena a következőt írta, amit sokszor mondogattam magamnak, amikor magam alatt voltam:

"What you need to know about starting the life in the UK - it's shit as a start, once you have everything sorted out it will be really cool. Don't give up! It's real shit at the beginning, but then going to be cool cool cool."

 A másik dolog pedig, ami életben tartott, az egészen megdöbbentő volt. Amikor úgy érzi az ember, hogy senki sem figyel rá, mindenki elfordult tőle, hogy nem tudja, honnan, kitől kérjen segítséget, akkor egyszer csak megjelenik egy hírlevél a postafiókjában és úgy érzi, hogy pont arról szól a hírlevél, amin éppen keresztül megy. Kísérteties volt, és úgy éreztem, az ég megadta a segítséget. Mintha csak nekem szánta volna H. Ildi a hírleveleit. A fentiek alapján, azt hiszem, már érthető miről beszélek, amikor egyszer csak ez landol a postafiókban:



"KILÉPSZ, VAGY MÉG EGY KICSIT LAPÍTASZ?

Van a taróban egy olyan lap, ahol a földi lányt, Szítát körberajzolja az isteni
származású fiú egy védelmi körrel. A lány lelkére köti, hogy amíg ő elmegy
vadászni, nehogy kilépjen a körből, mert bajba kerül.
De aztán jön a lankai démon egy öreg koldus képében és kicsalogatja a lányt a körből.
Elrabolja és magával viszi a várába. A lány egy évig raboskodik a toronyszobában
és mindenféle furfangos dolgot ki kell találnia, nehogy szerelmeskednie kelljen a
démonnal – aki tulajdonképpen nem is őrá vágyik. De ez nem is fontos a mi szempontunkból.
Közben a fiú is szorgoskodik, kinyomozza, mi történt a szerelmével.
A majmok seregének segítségével pedig kiszabadítja. Még ezután is át kell menniük
egy-két nehézségen, de a végén az istenek látják, milyen becsületes és hű a menyasszony
és milyen sok próbát kiállt, ezért felemelik őt maguk közé és így végül a lány is isteni
minőségű lesz. Ezután már semmi nem akadályozhatja meg a szerelmesek házasságát.

Hogy miért is meséltem el így zanzásítva a történetet?
Mert egy nagyon hasznos tanulsággal szolgál.
Emlékszel még, amikor gyerekkorunkban bekiabáltunk a bábszínházban?

Te kiabálnál a lánynak, amikor közeledik a démon felé?
A) Vigyázz! Ne lépj ki a védelmi körből!
B) Vagy hagynád a történetet hömpölyögni a maga medrében?

Azt hisszük, hogy életünk során érdemes lapítanunk és jobb benn maradni a védelmi körben.

De ha nem lép ki a lány, akkor sosem történik meg vele a sok kaland, és nem megy át a sok próbatételen. És így a felemelkedési folyamaton sem megy át, ami miatt egyáltalán elindult a vándorútra.

A történet ennél sokkal izgalmasabb, összetettebb. Sokkal több tanulsággal jár, de ebbe ne menjünk bele! Inkább arra biztatlak, hogy te is lépj ki a védettség köréből. 

Kockáztass, menj végig a saját beavatási folyamatodon, hogy aztán egy szinttel te is feljebb léphess.

Igen, amikor sok minden történik velünk, próbálkozunk, küzdünk, elbukunk, sírunk, majd újrakezdjük, ez a mi saját kis beavatási mesénk. Lehet, hogy nincsenek csodaszarvasok, démonok, nem kell tüzet átugrani és majmokkal szövetkezni.

Mindenki minden egyes nap dolgozik a saját kis beavatási történetén.
Van aki később, van aki hamarabb lép ki a védettség köréből – de senki sem úszhatja meg.

Azonban az élet bölcsen, türelmesen sok időt ad nekünk. Akár több életet is egy téma megoldására."

Gyakorlatilag a fenti mesével és magyarázattal emlékeztetett arra, hogy jó dolog kilépni a komfort zónából és hogy Angliába jönni nem anyagi, hanem érzelmi döntés volt. Megerősített abban, hogy jól döntöttem, jó úton járok és ki kell tartani.
Aztán a következő hullámvölgyben újabb hírlevél érkezett H. Ilditől, ami megint csak teljes mértékben a saját helyzetemet írta le. Döbbenetes volt és én iszonyat hálás voltam annak, hogy megkaptam ezeket az emaileket. Gyanítom, H. Ildinek fogalma sincs arról, mennyit segített nekem ez alatt a két hónap alatt a leveleivel... 

Aztán végre lett internet, lett kanapé, könnyebben ment az ügyintézés, szőttem a terveket és a lakberendezés is elindult havonta. Ugyan a március elejei hazalátogatás és a lakásom kiürítése megviselt, az, hogy sikerült kiadni és így kiadást csökkenteni, mindenképp növelte a biztonság érzetemet. Az éjszakák is rövidültek, és már a házat is kezdtem megszokni. Persze még mindig skizo egy állapot a külföldi élet. Legalább is egy olyan érzékeny és mély embernek, mint én, biztosan az. Előjönnek gyerekkori emlékek (aminek egyébként örülök, mert már azt hittem, örökre eltűntek bennem), amik nem hagynak nyugodni és folyton folyvást azt üzenik, hogy a gyökereim, az otthonom otthon van. Efelől nincs kétségem, de néha bezavarnak ezek az érzések, nem hagynak önfeledten élvezni azt, amiben most vagyok, amiről most szól az életem. 

Még mindig nem szilárdult meg az anyagi helyzetem, de úgy gondolom, amint a Kedves beköltözik, ez rögvest változni fog. Ahogyan az érzelmi élet is, hiszen azzal, hogy mellettem lesz, enyhülni fog a magány és a honvágy is. 

És hogy mik fél év után a kilátások? Mindenképp jók. Terveket szövök-szövünk, tudom, hogy stabilizálódni fogunk anyagilag és érzelmileg is. Amit felismertem és számomra ismeretlen érzés volt, az, hogy hol tart ez az ország. Azáltal, hogy ez az ország máshol tart, mint Magyarország, hogy az emberek itt máshol kezdik az életüket és nem feltétlen kell mindennel megküzdeniük, mint nekünk (persze kivételek itt is vannak), azt eredményezi, hogy itt az embernek sokkal több pénze, ideje, energiája és lehetősége van az önkifejezésre, önmegvalósításra. Ezt még fel kell fognom, mert otthon nem ehhez voltam szokva. De mindenképp pozitív és élni kell ezzel a lehetőséggel. Élni fogok.